ahogy egy éjjel sétáltam a parton -
talpam alatt hűs floridai homok,
és csillagok parádéja az égen -
szóval a költészettel az a baj, hogy
újabb költeményekre ingerel:
újabb guppik a tele akváriumban,
újabb nyúlfiak
szökellnek elő az anyjukból a harmatos mezőre.
Na és hogy lesz majd vége?
Lehet, hogy végül eljön majd a nap
mikor már mindent összehasonlítottunk
minden egyébbel a kerek világon,
és nem is marad több dolgunk,
csak csendben becsukni füzetünket
és ülni összetett kézzel asztalunknál.
A költészet nyers öröm
felemel engem, mint a tollat a szél.
A költészet élő fájdalom
és letaszít, mint lánc zuhan a hídról.
De a vers leginkább mégis
új versek írására ingerel,
hogy várjam, amint kigyúl a sötétben
a lángocska a ceruzám hegyén.
És persze rögtön lopni akarok,
betörni a mások verseibe,
elemlámpával, símaszkkal, ahogy kell.
S milyen szánalmas rablók is vagyunk,
zsebmetszők, bolti tolvajok,
gondoltam, miközben
hideg víz örvénylette körül lábamat,
s a világítótorony végigcsapott megafonjával a tengeren,
ezt a képet természetesen loptam,
mert maga Lawrence Ferlinghetti írta -
hogy őszinte legyek egy pillanatra -
a biciklis San Francisco-i költő,
kinek vidámparknyi kis kötetét
az egyenruhám zsebében rejtegettem
a gimi szorongató folyosóin.
-- Szabó T. Anna fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése