Lebontani a féltett perceket,
miközben vissza és előre hat
a mindentakarás: a kirakat
bezúzott üvegét képzelem el,
középen gyűrött papiros hever,
szeretlek – villog rajta a jövő –
és ami átvitte az üvegen: a kő.
Ezután hogyan mondjam el: szeretlek?
Úgy gondolom, mindenki retteg
kőtől, papírtól, üvegtörmeléktől,
a bűvös szóra megdermed a légkör,
az összes áramlat rendre lefagy.
Mert ha szeretlek, mindenem te vagy,
s lennék örökké én is mindened,
bár sokkal hamarabb kiismered,
akárcsak én, és rádöbbenünk: semmi;
és ezt a semmit kell híven szeretni.
És ezt a semmit öltöztetjük át,
mint jobb sorsot megért próbababát,
újabb és újabb látványterv szerint,
de évről évre silányabb a szint,
pont, mint enyém most, éppen ennyire.
Bukunk a semmire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése