én szabadnapot vettem ki. Fényes
őszi reggel volt, határozott tervekkel.
A fájások délután jöttek meg,
de apámmal – aki akkor épp a család
kenyerét kereste – csak estére értek
a kórházba. Hiábavaló vizsgálódás:
csendes voltam, mint egy tégladarab,
nem hallottak. Hívják a papot –
mondta a nővér orosz akcentussal.
Akkor jelent meg az első
ősz hajszál apám halántékán,
aki nem tudhatta, hogy Papp doktor
nem kenetet, hanem életet fog adni.
Persze, szép összeg ellenében,
hisz már a szülőszoba előtt
megtudakolta a páciens állapotát,
csak épp nem az egészségügyit.
A szike hideg volt, mint az altató
csendje. Suta mozdulataimat látva
az aggódás vékonyabb lett apám
hajszálainál. Fentről oltalmazó szempár
nézett rám, azért került az a bizonyos
cédula is a csuklómra a bokám helyett.
Tizenöt év telt el, mire megtudtam:
van valamilyen magyarázat arra,
hogy mindenhonnan elkések.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése