Késõ elkezdeni. Késõ abbahagyni.
Elmértem magam, nem volt minta –századiknak ezen nyöszörögni
olyan sablonos.
Egymáshoz mérjük magunkat,
amatõr asztalosok.
Már hullanak a korombeliek.
Este az egyik még mesélt a gyereknek.
Úgy volt összetéveszthetetlen a másik,hogy még csak nem is ismételte magát.
Az meg a legyet megbaszta röpében.
Emléke szívünkben örökké él.
De én nem érek rá erre,
mondatban vagyok.A boldogság ennyi,
bûntudatra semmi ok,
apámnak volt igaza mégis:
ilyen negyvenévesnek kell lenni,
mert negyven évesnek ilyen lenni,
hogy még el sem kezdõdött.
Egy nagy öleléssel
a másikra kenni –ez az a dörgölõdzés, ami nélkülözhetetlenné tesz.
Vagy megöregedni tanúk nélkül,
szálegyedül.
Ott állnak tornasorban,
egymás fülébe sugdos a tíz, a húsz, a negyvenéves Krisztián.
És mire a sor végéig ér a mondat,
kihull belõle minden fontosabb szó.
Ó, ha most meghalok,
mennyi minden nem kezdõdik majd el.Félbe semmi nem marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése