2019. december 31., kedd

Kenneth Rexroth: Lute Music

The Earth will be going on a long time
Before it finally freezes;
Men will be on it; they will take names,
Give their deeds reasons.
We will be here only
As chemical constituents—
A small franchise indeed.
Right now we have lives,
Corpuscles, Ambitions, Caresses,
Like everybody had once—

Here at the year's end, at the feast
Of birth, let us bring to each other
The gifts brought once west through deserts—
The precious metal of our mingled hair,
The frankincense of enraptured arms and legs,
The myrrh of desperate, invincible kisses—
Let us celebrate the daily
Recurrent nativity of love,
The endless epiphany of our fluent selves,
While the earth rolls away under us
Into unknown snows and summers,
Into untraveled spaces of the stars.

2019. december 30., hétfő

Charles Simic: In the Library

There’s a book called
A Dictionary of Angels.
No one had opened it in fifty years,
I know, because when I did,
The covers creaked, the pages
Crumbled. There I discovered

The angels were once as plentiful
As species of flies.
The sky at dusk
Used to be thick with them.
You had to wave both arms
Just to keep them away.

Now the sun is shining
Through the tall windows.
The library is a quiet place.
Angels and gods huddled
In dark unopened books.
The great secret lies
On some shelf Miss Jones
Passes every day on her rounds.

She’s very tall, so she keeps
Her head tipped as if listening.
The books are whispering.
I hear nothing, but she does.

Kányádi Sándor: Távolodóban

távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot

és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid

süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz

s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat

2019. december 25., szerda

Ágoston Tamás: Gyártmány

Elvesztettem a hitemet a parkban.
Megrémültem, mikor észrevettem
otthon, hogy hiányzik.
Új modell volt, jeruzsálemi gyártmány.
A feleségemnek nem mondtam semmit:
veszekedett volna, a végén még elköltözik,
mint az előző. Azt hazudtam,
hogy veszek egy doboz tejet,
és visszafutottam. Már sötét volt,
mikor a padhoz értem, ahol kieshetett.
Kiáltoztam, hátha válaszol, de néma maradt,
pedig a bokor alá is benéztem lámpával.
Felhívtam az ügyfélszolgálatot.
Azt mondták, várni kell, három,
maximum nyolc napig, visszatér,
ha elég kitartó az ember.
Akkor már csak meg kell érinteni, és indul.

2019. december 24., kedd

Jeffrey Harrison: Next

It wasn't until we got the Christmas tree
into the house and up on the stand
that our daughter discovered a small bird's nest
tucked among its needled branches.

Amazing, that the nest had made it
all the way from Nova Scotia on a truck
mashed together with hundreds of other trees
without being dislodged or crushed.

And now it made the tree feel wilder,
a balsam fir growing in our living room,
as though at any moment a bird might flutter
through the house and return to the nest.

And yet, because we'd brought the tree indoors,
we'd turned the nest into the first ornament.
So we wound the tree with strings of lights,
draped it with strands of red beads,

and added the other ornaments, then dropped
two small brass bells into the nest, like eggs
containing music, and hung a painted goldfinch
from the branch above, as if to keep them warm.

2019. december 23., hétfő

Epstein Ágnes: Rossz kedv

Csalódtam a télben
nem hideg
nem havazik
nem lep el mindent
tisztán, ártatlanul
nem tud igazi lenni
Mikulással, Lucával,
Karácsonnyal,
Szilveszterrel.
Nincs is igazi tél,
az elmúlt,
mikor elmúltam
gyerek lenni.

2019. december 19., csütörtök

David Ignatow: Above Everything

I wished for death often
but now that I am at its door
I have changed my mind about the world.
It should go on; it is beautiful,
even as a dream, filled with water and seed,
plants and animals, others like myself,
ships and buildings and messages
filling the air -- a beauty,
if ever I have seen one.
In the next world, should I remember
this one, I will praise it
above everything.

2019. december 18., szerda

Székely Szabolcs: 18.

Egy nyugtalanító kérdést feltenni úgy érdemes, ahogy egy súlyos
és kényelmetlen fogású bútort viszünk az emeletre – valójában
magunk se tudjuk, hányadikra. Egyszer csak nem megy tovább. Túl szűk
a lépcsőház, a bútor sehogy se fér át, de ezt nem kell egyből belátni,
elég a tárgy tömege, meg a szélein nevetségesen rosszul megkapaszkodó
ujjak kitartó próbálkozása. Elszerencsétlenkedhetünk hosszasan
a lépcsőfordulóban. Rutintalan kérdésfeltevők rettentő időket
töltenek el így. Ilyenkor érdemes beszélgetni régvolt szerelmeinkkel,
mi és miért történt úgy, ahogy, ilyenkor próbálkozhatunk azzal,
hogy pszichológushoz megyünk, pszichológusnak állunk. Mi van benne?
Káromkodjunk bátran, visszhangozzon a ház: miért ilyen nehéz?
Muszáj-e cipelni? Letehető, újra megragadható. Lehet, hogy végül átfér,
az is lehet, hogy nem fér át soha – de bútort, lépcsőházat nem cserélünk.
Pedig a bolond szomszéd eközben hallgatózik: némán rázkódik az előszoba közepén.

2019. december 17., kedd

Emanuel Xavier: Americano

I look at myself in the mirror
trying to figure out what makes me an American
I see Ecuador and Puerto Rico
I see brujo spirits moving across the backs of Santeros
splattered with the red blood of sacrificed chickens
on their virgin white clothes and blue beads for Yemaya
practicing religions without a roof
I see my own blood
reddening the white sheets of a stranger
proud American blue jean labels on the side of the bed
I see Don Rosario in his guayabera
sitting outside the bodega
with his Puerto Rican flag
reading time in the eyes of alley cats
I see my mother trying to be more like Marilyn Monroe than Julia De Burgos
I see myself trying to be more like James Dean than Federico Garcia Lorca
I see Carlos Santana, Gloria Estefan,
Ricky Martin and Jennifer Lopez
More than just sporadic Latin explosions
More like fireworks on el Cuatro de Julio
as American as Bruce Springsteen, Janis Joplin,
Elvis Presley and Aretha Franklin
I see Taco Bell’s and chicken fajita’s at McDonald’s
I see purple, blue, green, yellow and orange
I see Chita Rivera on Broadway
I am as American as lemon merengue pie
as American as Wonder Woman’s panties
as American as Madonna’s bra
as American as the Quinteñero’s, the Abdul’s, the Lee’s,
the Jackson’s, the Kennedy’s
all immigrants to this soil since none sound American Indian to me
as American as television snow after the anthem is played
and I am not ashamed
Jose, can you see . . .
I pledge allegiance
to this country ‘tis of me
land of dreams and opportunity
land of proud detergent names and commercialism
land of corporations
If I can win gold medals at the Olympics
sign my life away to die for the United States
No Small-town hick is gonna tell me I ain’t an American
because I can spic in two languages
coño carajo y f*** you
This is my country too
where those who do not believe in freedom and diversity
are the ones who need to get the hell out.

2019. december 16., hétfő

Molnár Krisztina Rita: Ha nekidőlne

1
éppen el tudna aludni
ha nekidőlhetne valaminek
ha lenne mellette bármi
aminek éppen dőlni lehet

ha lenne ott épp egy kőfal
egy kerítésoszlop villanypózna
lehet hogy a szeme végre
akkor lehet hogy lecsukódna

és aludna mélyen addig
az álom aludni amíg hagyja
nem mozdulna onnan csak ha
ami szétesett összerakva

mert lenne ott épp egy kőfal
kerítésoszlop, egy ember válla
nekidőlne hogyha merne
hogyha merné amire vágyna

2
ha merné amire vágyna
ha nekidőlne annak a vállnak
attól félne olyan súllyal
zuhanna megölné a bánat

azt az embert és magát is
összetörné a zuhanás súlya
beleveszve bele  a mélybe
köröttük mindent összezúzva"

2019. december 14., szombat

Alexandru Vakulovski: a mai fiatalok

ezek a mai fiatalok
mondja a szomszédos teraszon a nyugdíjas
és egy zacskó
rothadt cseresznyét
dob a fűbe

ezek a mai fiatalok
mondja a fölöttünk lakó vénasszony
s kiteregeti gönceit
a szárítókötélre
hadd csöpögjön a víz
az alattunk lakó fiatal házaspár
ruháira

ezek a mai fiatalok
mondja a szomszéd a negyedikről
szétcigarettázott hangon krákog
majd kipöcköli a csikket
a fűbe
és herákol egy hatalmasat

-- fordította Lövétei Lázár László

2019. december 13., péntek

Tom Greening: Liberated

There she lies at midday in the square
as if resting from her errands,
shopping bag in hand, wool gloves, sturdy shoes,
a rather new-looking green winter coat,
oblivious to the political turmoil,
the rhetoric, the need for ethnic cleansing,
liberated from cleaning, cooking, washing
by a 14-year-old sniper.

2019. december 12., csütörtök

Jeannine Hall Gailey: Self-Portrait As Escape Artist

I could say at 42 I’ve escaped death already many times.
Maybe I was due, like a library book,
at an earlier age, but some spirit renewed me.
I almost drowned at three, then twice got scarlet fever
at 6 and 10. I could have died of my rare bleeding disorder
at 12; thanks to modern prescriptions, life prevailed.
I’ve become an expert at dodging tornadoes
and downed planes, traffic accidents and plain old bad luck.
I’ve been in a lot of hospitals, where doctors made mistakes—
but still, woke up every time, little worse for wear.
I’ve been scared of death, but now he seems so familiar,
an old sweater I’ve casually tossed aside so often.
Please remember when I die that I was lucky
to be here at all—my mother’s pregnancy uneasy,
birth difficult and under an ill star, infancy involving
incubators for a little baby blue me. So when I finally
take the fall, I must remember to say thank you
for the breaks that kept me ahead of the game so long.

2019. december 11., szerda

Szabó Ádám: Versek kis- és nagydedeknek - Teverán

Világvégén Teherán,
ott köszönt egy teve rám.
Kérdezte, hogy hol van Bagdad,
mert ő bizony oda baktat.
Hol is van az jobbra? balra?,
mondtam a fejem vakarva.
El voltam egy kicsit veszve,
Közel-Kelet: olyan messze…
Azt mondtam hát inkább neki:
Figyelj, teve, a Kentucky,
az biztos, hogy nyugatra van,
ne legyél tehát nyugtalan,
vele szemben majd megleled,
arra van a Közel-Kelet,
ott találod majd Bagdadot.
Kösz, mondta, és elbaktatott.

2019. december 10., kedd

S. J. Robinson: Missing And Presumed Dead

I miss the days when light stayed long
When comrades' dreams stood bright and strong
I miss the friend that I once had
Companionship through good and bad

When marching was a chance to sing
Of joys of home that memories bring:
Camp-fires, a chance to talk of plans
And haul together all life's strands

I long for smells of Harvest new,
The cleanliness of morning dew,
A Marbles game-we still are young
But winter's here - Our summer's done

Debris of guns and carnage flay
What once was warmth to cloudy day
And now you lie where grasses green
Have given o'er to muddy sheen

I miss the days when life was fair,
When naught but bird call rent the air
But you are gone, and I am sad
I miss the friend that I once had.

2019. december 9., hétfő

Ana Blandiana: A nagy némaságban

Sajnálom azokat, akik hallgatni tanulnak
S művészien pajzsokká formálják hallgatásaikat:
Bölcs-hallgatás, megvető-hallgatás,
Megalázó- vagy gúnyos-hallgatás.
Ők jobbaknak tűnhetnek nálam, nagyobbaknak,
Ők sohasem hibáznak, mint én, és mégis
Micsoda félelmet rejt hallgatásuk! Miért
Ez a sok felvont híd? Kit védenek
Tulajdonképpen? Emlékszem, egyszer,
Amint a víz alatt úsztam, jól ismert
Szomorúság kezdett fojtogatni — a nagy némaságban
Hallottam, hogyan csukódnak össze előttem a kagylók.

-- Fordította: Lászlóffy Csaba

2019. december 7., szombat

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

2019. december 6., péntek

Nancy Shaffer: Poem

Because we spill not only milk
Knocking it over with an elbow
When we reach to wipe a small face
But also spill seed on soil we thought was fertile but isn’t,
And also spill whole lives, and only later see in fading light
How much is gone and we hadn’t intended it
Because we tear not only cloth
Thinking to find a true edge and instead making only a hole
But also tear friendships when we grow
And whole mountainsides because we are so many
And we want to live right where black oaks lived,
Once very quietly and still
Because we forget not only what we are doing in the kitchen
And have to go back to the room we were in before,
Remember why it was we left
But also forget entire lexicons of joy
And how we lost ourselves for hours
Yet all that time were clearly found and held
And also forget the hungry not at our table
Because we weep not only at jade plants caught in freeze
And precious papers left in rain
But also at legs that no longer walk
Or never did, although from the outside they look like most others
And also weep at words said once as though
They might be rearranged but which
Once loose, refuse to return and we are helpless
Because we are imperfect and love so
Deeply we will never have enough days,
We need the gift of starting over, beginning
Again: just this constant good, this
Saving hope.

2019. december 5., csütörtök

John Fox: Poetry

She skates boldly onto
the page, tips one vulnerable foot
back and forth slowly, till finally
the edge of a toe
cuts a simple, sharp line
through the world's cold resistance
and with that plain courage,
a statement of intention begins;
and you can't turn back any longer
from the weight of feeling and letting go
into the flow that follows.
Poetry is a choice to feel it all,
not all at once but gradually to sink down
within ourselves, to give what fear
we hold behind our knees
to gravity and grace,
to discover what makes
our whole world turn;
the place our necessary weight
lifts to lightened joy.

2019. december 4., szerda

Székely Szabolcs: Még nem 

Hát itt ülsz.
Lépcsőfordulónyi csendben.
Szilánkjaidból így lehetsz egész.
Ne félj. Fájni már nem fog élesebben
az elvágott mondatok közti rés.
 
Ez még a hátha-mégis,
hogyha-mégse.
Fejed felett
a lámpafény dadog:
(neon-madárka szárnya,
rebbenése.)
 
Még ne szólj.
Még nem kell kimondanod.

2019. december 3., kedd

Denise Levertov: Beginners


Dedicated to the memory of Karen Silkwood and Eliot Gralla

“From too much love of living,
Hope and desire set free,
Even the weariest river
Winds somewhere to the sea—“

But we have only begun
To love the earth.

We have only begun
To imagine the fullness of life.

How could we tire of hope?
— so much is in bud.

How can desire fail?
— we have only begun

to imagine justice and mercy,
only begun to envision

how it might be
to live as siblings with beast and flower,
not as oppressors.

Surely our river
cannot already be hastening
into the sea of nonbeing?

Surely it cannot
drag, in the silt,
all that is innocent?

Not yet, not yet—
there is too much broken
that must be mended,

too much hurt we have done to each other
that cannot yet be forgiven.

We have only begun to know
the power that is in us if we would join
our solitudes in the communion of struggle.

So much is unfolding that must
complete its gesture,

so much is in bud.


2019. december 2., hétfő

Károly Dorina:Találkozások

Az ajtónyitás is csak kulcs és zár találkozása,
oldalirányba történő elmozdulás,
én is csak olyan vagyok, aki kettesével
szedi a lépcsőfokokat hazáig,
félve, hogy késve érek ahhoz a zárhoz,
ami ma már találkozott a te tenyereddel.

2019. november 30., szombat

Nagy Zsuka: nem geográfia

rossz vagy, az én rosszam,
balladák dúlnak a szívemben.
tegnap megváltoztattad a profilképedet,
hosszabb a hajad, és mint kiskorodban,
a frufrudat előrefésülöd,
és új a szemüveged, a régi jobban tetszett.

alig jártam be földrajzórára,
a tanárnak szép, hosszú ujjai voltak,
és mindig csak zongorált,
mi meg a wc-ben tanultuk a törit.
ha bejártam volna, akkor tudnám,
vagyis, akkor tudtam volna,
hogy az a kurva nagy óceán.

7122 km, légvonalban, hozzád,
szóval, mégsem hiányzik a földrajz,
a mérőszalagok elszakadnak, a szív leáll,
a repülők járnak, te és én, másik földrész,
és ez sem csak geográfia.

2019. november 29., péntek

David Whyte: Working together

We shape our self  
to fit this world


and by the world  
are shaped again.


The visible  
and the invisible


working together  
in common cause,


to produce  
the miraculous.


I am thinking of the way  
the intangible air


passed at speed  
round a shaped wing


easily  
holds our weight.


So may we, in this life  
trust


to those elements  
we have yet to see


or imagine,  
and look for the true


shape of our own self  
by forming it well


to the great 
intangibles about us

2019. november 28., csütörtök

Lynda Hull: In Another Country


If Baroque were more than a manner
of music, it would be this last afternoon.
Sun, disciplined by hours, moves slowly
across the floor. The shadows of pears
in the basket compose a pattern
described only once. If you spoke now,
it would be a kind of violence troubling
the skin of the moment. We have stepped
out of the past and the future waits
without us. Outside, the wind ruffles grass,
invisibly bending each blade. A single piano note
repeated without variation floats across
the lawn. Naked, we are suddenly strange,
in time again, you are already moving away
from me. Yesterday, we walked

saying the names of streets and trees,
bringing them forever into us. Later,
you came behind me in the doorway, slid
your arms around my waist. I wanted to ask
if you had said everything, but only
said your name. Tomorrow,

it will all be different. Already,
I see you in a hotel room, curtain
half-drawn. You will sit in profile
unfolding the news of another country.
The same sky will go on reinventing

itself. I will put on the clothes
laid out the night before
while the morning stains with traffic.
I will slice grapefruit
and wonder if distance
will give us back to ourselves.

2019. november 27., szerda

Karacs Andrea: Ez egy vers a-kar len-ni

Ha majd így fo-gok ír-ni, gon-dolj ar-ra,
hogy ro-bo-tot csi-nál-tak be-lő-lem,
egy mul-ti-ban.
Gyen-ge vol-tam.
Meg kel-lett él-nem ab-ból a pénz-ből,
a-mit a-zért ad-tak, mert ro-bot va-gyok.
Pró-bál-tak ők meg-győz-ni,
hogy ez ne-kem is jó,
de so-se hit-tem ne-kik.
O-lyas-mi-ket mond-tak, ne-kem is jobb,
ha egy-sze-rű-sö-dik a mun-ka-fo-lya-mat,
vagy nyu-god-tab-ban me-he-tek sza-bad-ság-ra,
ha köny-nyen he-lyet-te-sít-he-tő va-gyok.
Ka-ját is vet-tek, a-mi-kor so-kat túl-ó-ráz-tunk,
vol-tak, a-kik azt hit-ték, tö-rőd-nek ve-lünk,
de a ro-bo-to-kat is o-la-joz-zák al-kal-man-ként.

Ír-tam Ne-ked ro-bot-ként egy ver-set:

00 11 00 11 00 11 00 11 00 11 00 11
00 11 00 11 00 11 00 11 00 11 00 11
00 11 00 11 00 11 00 11 05 11 00 11
00 11 00 11 00 11 00 11 00 11 00 11

Azt hi-szem, most én is bu-tí-tot-ta-lak Té-ged,
de nem győz-lek meg ar-ról, hogy ez Ne-ked jó volt.
Azt az ö-töst a-zért tet-tem be-le,


hogy egy ki-csit ö-rülj is.

2019. november 26., kedd

Rabindranath Tagore: Not Altogether Lost

I know that this life, missing its ripeness in
love, is not altogether lost.

I know that the flowers that fade in the dawn,
the streams that strayed in the desert, are not
altogether lost.

I know that whatever lags behind, in this life
laden with slowness, is not altogether lost.

I know that my dreams that are still
unfulfilled, and my melodies still unstruck, are
clinging to Your lute strings, and they are not
altogether lost.

2019. november 25., hétfő

Purosz Leonidasz: Drága Kishúgom és Anya,

mellettetek állok.
Higgyétek el, nekem is fájt látni,
hogy viselkedett a szülinapján apa.
Az ajándék jógabérletet félredobva
felsóhajtott: ne már. Bassza meg,
tényleg erre kell költeni a pénzt?
És ez tényleg megalázó,
nem a szokásos hiszti.

Most lehet nevetni, de én
érzékeny és empatikus vagyok.
Utálom, ha ölelgettek, igen,
ez valamiért sajnos így maradt.
De bárki mást meg tudok ölelni,
tudom azt mondani: ne haragudj,
azt is: sírj nyugodtan, nincs
semmi baj. Sírni is tudok.

És mondták már azt lányok,
hogy mellettem voltak először: nők.
Nem úgy, ahogy felénk értik,
hanem, hogy magabiztosak
és szabadok, szabadok, szabadok.
Pedig még szerelmesek sem voltunk.
Jó volna megmutatni nektek, milyen
vagyok kettesben egy lánnyal.

Különben az is probléma, hogy
egy jógabérlet tényleg baromi drága.
Illetve komolyan: jógázni apát?
És az is probléma, hogy a családunkban
mindig a férfiak az okosabbak,
ami aggaszt, mert ráerősít
idejétmúlt sztereotípiákra.
Ezért egy kicsit haragszom is rátok.

Ahol én élek, nem ilyenek a nők.
Magabiztosak, vagy azzá tehetők.
És a feminizmus sem csak az, hogy
szabadon költhetik a pénzt.
De hát úgy beszélek, mintha
be lennétek ide zárva.
Félreértés ne essék:
nagyon finomakat főztök.

Ti már nem fogtok megváltozni,
drága Kishúgom és Anya.
Én sem fogom szeretni az öleléseteket.
De ígérem, a házasságom más lesz:
nem válok olyanná, mint apa,
és ha a lányomtól jógabérletet kapok,
megölelem, még ha jógázni


végül nem is megyek el.

2019. november 23., szombat

Hevesi Judit: Alfonz



Apám lehúzta a WC-n a hörcsögöm,
ezt mondtam neki,
mert folyton kiszabadult és
éjjel a lábujjaiba harapott.
Azt is mondtam még,
hogy a csatornarendszer
felújítására hivatkozva apám állította,
már a szemben lévő réten él,
boldogan, mint az a két papagájom,
amiket az ő anyja
a halála napján engedett szabadon.
Hogy Alfonznak mennie kellene,
bevallom, bennem is felmerült,
amikor mumpszos lettem,
és elkezdtem egyre jobban hasonlítani rá.
De abból, hogy Alfonz távozása után
apám rögtön ráült a WC-re,
hiányzott a távozókat megillető tisztelet.
Ezt is elmondtam volna neki,
de ő a következő hetekben
nem mondott semmit.

2019. november 22., péntek

Galway Kinnell: Oatmeal


I eat oatmeal for breakfast.
I make it on the hot plate and put skimmed milk on it.
I eat it alone.
I am aware it is not good to eat oatmeal alone.
Its consistency is such that it is better for your mental health
if somebody eats it with you.
That is why I often think up an imaginary companion to have breakfast with.
Possibly it is even worse to eat oatmeal with an imaginary companion.
Nevertheless, yesterday morning, I ate my oatmeal porridge,
as he called it with John Keats.
Keats said I was absolutely right to invite him:
due to its glutinous texture, gluey lumpishness, hint of slime,
and unusual willingness to disintegrate, oatmeal should not be eaten alone.
He said that in his opinion, however, it is perfectly OK to eat
it with an imaginary companion, and that he himself had
enjoyed memorable porridges with Edmund Spenser and John Milton.
Even if eating oatmeal with an imaginary companion is not as
wholesome as Keats claims, still, you can learn something from it.
Yesterday morning, for instance, Keats told me about writing the “Ode to a Nightingale.”
He had a heck of a time finishing it those were his words “Oi ‘ad a ‘eck of a toime,” he said,
more or less, speaking through his porridge.
He wrote it quickly, on scraps of paper, which he then stuck in his pocket,
but when he got home he couldn’t figure out the order of the stanzas,
and he and a friend spread the papers on a table, and they
made some sense of them, but he isn’t sure to this day if they got it right.
An entire stanza may have slipped into the lining of his jacket through a hole in his pocket.
He still wonders about the occasional sense of drift between stanzas,
and the way here and there a line will go into the
configuration of a Moslem at prayer, then raise itself up
and peer about, and then lay itself down slightly off the mark,
causing the poem to move forward with a reckless, shining wobble.
He said someone told him that later in life Wordsworth heard about
the scraps of paper on the table, and tried shuffling some
stanzas of his own, but only made matters worse.
I would not have known any of this but for my reluctance to eat oatmeal alone.
When breakfast was over, John recited “To Autumn.”
He recited it slowly, with much feeling, and he articulated the words
lovingly, and his odd accent sounded sweet.
He didn’t offer the story of writing “To Autumn,” I doubt if there is much of one.
But he did say the sight of a just-harvested oat field got him started
on it, and two of the lines, “For Summer has o’er-brimmed their
clammy cells” and “Thou watchest the last oozings hours by hours,”
came to him while eating oatmeal alone.
I can see him drawing a spoon through the stuff, gazing into the glimmering furrows,
muttering. Maybe there is no sublime; only the shining of the amnion’s tatters.
For supper tonight I am going to have a baked potato left over from lunch.
I am aware that a leftover baked potato is damp, slippery, and simultaneously
gummy and crumbly, and therefore I’m going to invite Patrick Kavanagh to join me.

2019. november 21., csütörtök

Kim Addonizio: February 14


This is a valentine for the surgeons
ligating the portal veins and hepatic artery,
placing vascular clamps on the vena cava
as my brother receives a new liver.
And a valentine for each nurse;
though I don’t know how many there are
leaning over him in their gauze masks,
I’m sure I have enough—as many hearts
as it takes, as much embarrassing sentiment
as anyone needs. One heart
for the sutures, one for the instruments
I don’t know the names of,
and the monitors and lights,
and the gloves slippery with his blood
as the long hours pass,
as a T-tube is placed to drain the bile.
And one heart for the donor,
who never met my brother
but who understood the body as gift
and did not want to bury or burn that gift.
For that man, I can’t imagine how
one heart could suffice. But I offer it.
While my brother lies sedated,
opened from sternum to groin,
I think of a dead man, being remembered
by others in their sorrow, and I offer him
these words of praise and gratitude,
oh beloved whom we did not know.

2019. november 20., szerda

Simon Márton: Hallgatási gyakorlatok

Most úgy hallgass, mint akinek
egy fél országot leromboló viharból
csak egy nátha jutott.

Most úgy hallgass, mint aki most tudta meg,
hogy születése óta vak.

Most úgy hallgass, mint aki megnyerte a lottót.
Most úgy hallgass, mint aki megnyerte a lottót,
de elveszítette a szelvényt.

Most úgy hallgass, mint aki cigarettával
a szájában aludt el,
így gyújtott fel egy templomot.

Most úgy hallgass, mint egy bezárt zöldséges.

Most úgy hallgass, mint aki az utolsó szó
jogának elutasítása után jött rá, hogy
soha életében nem mondta ki hangosan:
Copacabana.

Most úgy hallgass, mint száztíz kiló
frissen lenyírt gyapjú.

Most úgy hallgass, mint akinek egy kő az anyja,
az apja pedig papír.

Most úgy hallgass, mint a telefonod,
amikor félórás nagymonológban
vallasz be mindent, azután rájössz,
hogy a második mondatnál lemerült.

Úgy hallgass, mint egy képkeresés
találati oldala
arra a keresőszóra, hogy „minden".

Most úgy hallgass, mint az arc a papírpénzen.

Úgy hallgass, mint a jeges vízben sodródó,
HAPPY feliratú nejlonszatyor.

Úgy hallgass, mint egy fekete cintányér.

Úgy hallgass, mint egy romos éjszakai
aluljáróban a boldog húgyszag.

Úgy hallgass, mint egy sérült fájl.

Úgy hallgass, mint aki üres,
fehér téglalap szeretne lenni.

Úgy hallgass, mint aki töröl.

Úgy hallgass, mint amit becsuktak.

Úgy hallgass, mint akire rábízták,
hogy a szájában hordja át
az egyik óceánt a másikba.
Hogy az egyik óceánt a másikba
a szájában hordja át.

2019. november 19., kedd

David Ignatow: That's the Sum of It


I don't know which to mourn. Both have died on me, my wife and
my car. I feel strongly about my car, but I am also affected by my
wife. Without my car, I can't leave the house to keep myself from
being alone. My wife gave me two children, both of whom, of course,
no longer live with us, as was to be expected, as we in our youth left
our parents behind. With my car, I could visit my children, when they 
are not too busy.

Before she died, my wife urged me to find another woman. It's advice
I'd like to take up but not without a car. Without a car, I cannot find
myself another woman. That's the sum of it.

2019. november 18., hétfő

Eszenyi Fanni: A bóján túl

Sosem tanultál meg úszni.
Pedig ott kezdted el most te is, ahol én hat évesen.
Negyven felett már máshogy mennek a dolgok –
magyarázkodsz,
pedig nem kértelek számon.

Sosem tanultál meg úszni.
De tizenhárom évesen egyedül repültél Mongóliába
a nagymamáék után.
Ők pálinkát árultak,
te meg megtanultad,
hogyan mondják oroszul, hogy
ne menj az örvények közelébe.
не приближайтесь к водоворотам

Emlékszem, ahogy a győri fürdőben
nevetve úszok a forgó víz felé,
aztán csak kis idő múlva észlelem:
a többi gyerek már rég kiszállt a partra.
Azt hiszem, akkor éreztem először magányt.

Azóta mikor együtt utazunk, stratégiákat gyártok:
ha vízre zuhan a gépünk,
hogyan mentelek ki téged először.
Rám cáfolsz, azt mondod,
ahhoz túl nagy lenne a pánik.
És bárhogy próbáljuk,
nem tudjuk kitapintani az ülés alatti mentőmellényeket.

Sosem tanultál meg úszni,
pedig a sekély vízben sok a kisgyerek,
a kosz is zavaró
és ha leteszed a lábad,
meztelen csigákra emlékeztet az iszap.
Apámmal nem bírjuk sokáig,
pár perc után beljebb úszunk.
A bóján túlról visszatekintve
a legkönnyebb definiálni a magányt:
 
egy alak,
aki a partról nézi,
hogyan mossa a hullám
egyre messzebb
a két embert,
akit a legjobban.

2019. november 16., szombat

Ágai Ágnes:  Állókép

Hajat mosnak a fűzfák. 
Szép sörényüket bemártják a folyóba, 
és nézik a rezgő tükörképet, 
miközben szemüket csípi a hab. 
Ott állunk a parton, 
gyökereink összefonódnak, 
lombjaink szétterülnek. 
Erős sodrása van a múltnak, 
a hordaléka ránk rakódik.

2019. november 15., péntek

Cambra Koczkur: Dear Senator,

My first-grader pours his own cereal.
He stands on a stool so his elbows
have room to bend, but still needs help
from mom if the milk bottle’s full.

My girl, five, wiggles as I weave quatrains of
gold on yellow ribbon through her hair and
speak our rhyming poems into the mirror.
“You carry my love with you,” we say.

Every weekday morning is the same.
I write couplets, hand draw cartoons,
put the notes atop nutbutter sandwiches,
fill bags with cracker-schools of fish.

After drop off, I turn on the news
and pray my children’s school
won’t be the one today—beg God
to protect my kids from your inaction.

Four million dollars is power past my reach,
so I send poems into the world, then hope,
like dandelion seeds they will take root
wherever they may land. This is yours to keep.


(Cambra Koczkur: “This poem is written in response to the STEM school shooting in Highlands Ranch, Colorado, last week and addressed to one of our current US senators who has taken $4 million from the NRA.”)

2019. november 14., csütörtök

Johnson Cheu: Touring Harvard, 1986


We were discussing the college admissions scandals.
She couldn’t understand what would drive the wealthy
to such lengths, falsifying records or emancipating your child
to obtain unneeded financial aid. Dreams, I said, are fragile things
to try to keep intact. How the Disability Services Office at Harvard
occupied a secluded corner of the Administrations building,
the size of a janitor’s closet. The office too small to fit us,
someone came out to meet my dad and me for a dormitory tour.
One had no ramp outside, so after ascending the stairs
into the building, we greeted two Freshman studying in the box
window seat of their first-floor room overlooking the Charles River,
like two Hollywood extras from Rob Lowe’s Oxford Blues.
No elevator in the building, laundry room in the basement.
But really, all you do at Harvard is study anyway, the guide giggled.
Embarrassed, she took us across the river to another dorm,
which had an exterior ramp, but a sunken vestibule with no
ramp, no elevator. The tour guide went looking for assistance.
A young resident emerged, said, Yes, I know, every time
my grandma visits, she can’t come up. Trapped, waiting
in a vestibule, I’ve never seen my dad sadder, more resigned,
more disappointed. Every parent wants their child’s life to be better,
smoother, wants doors gone, or opened more easily, something
my father could not gift me. Fraud is wrong, cheating, wrong.
Other doors I have opened or broken down. My pedigree
has served without Harvard’s name, as will the resumes
of the children of the unscrupulous wealthy.
Still, there has never been a don’t belong, forbidden sign as clear,
never been a lingering what if as much as that trip etched
in my memory, my dreams, how you are just about to knock, hopeful;
your other hand reaching for the knob, for admittance,
until you realize that being an unimagined possibility
leaves you no space, no room to enter.