Orbán János Dénes: Az élet ellen nincs orvosság

A disznótól szeretném megtanulni

az élet művészetét, hogyan kell

gondtalanul élni a sárban,

körülvéve a hentesekkel.

Boda Magdolna: (téged is, magamat is) okozatok

Ahogy becsapod a kocsi ajtaját,

ahogy megörülsz nekem, mikor megörülsz nekem,

ahogy fogod a derekam, amikor fogod a derekam,

ahogy a madarakról beszélsz, amikor a madarakról beszélsz,

ahogy fogod a kezem, mikor fogod a kezem…

szép kis pokol ez,

ahol a főszereplő én vagyok:

nekem örülsz

az én derekamon a kezed

nekem beszélsz,

az én kezem fogod,

én mégis téged szeretlek

mindezért,

- micsoda hülyeség, -

magam miatt.

Nevetséges,

de legfőként igazságtalan,

ha

magam miatt

téged szeretlek.

Mostantól másként lesz ,

mostantól mindig örülök neked,

derekadra fonom karom és ott is hagyom,

és madarakról beszélek, ha úgy akarod,

és fogom a kezed, ha foghatom,

és téged és magamat is szeretem majd miattad.

S. C. Hahn: Old married neighbors across the hall

It begins with a low rumble

as when water starts to boil,

when pearls of bubbles rise:

she raises a question, and he

replies with a degree of heat

in his voice, and soon the air

is steaming, the words roiling

almost to a shriek. But in a second

the temperature drops and all

that remains is a fog on the inner

pane of the kitchen window,

where a finger could trace a heart.

Johnson Cheu: Small Talk

The café workers talk, the nice thing

About this pandemic is the silence, not

Having to make small talk with strangers.

Ironically, they’re making small talk.

I think of my mother, in the time before

Computer-aided language instruction,

When small talk was how to learn English.

Invented Chinglish: hot chocolate to hot chalk; jacket, jack.

My father who, in the forty years China was closed

To the West, always joked that one day he and his siblings

Would stand on opposing shores of China and Taiwan

Shouting small talk to each other across the Taiwan Strait.

My students who worry how they’ll keep

In touch with family in China if WeChat is banned.

How much our hearts warm with small talk.

How much grows cold in the silence.

Várady Szabolcs: Ha botlasz

Törmelékekből összeáll,

azután megfutamodik

arca, s megint visszatalál,

közel jön, szinte arcomig.

Ő maga földön ül, nevet.

– Ne nevess, olyan szép vagy úgy!

Minek játszanánk eleve

vesztésre ítélt háborút?

Billen az este. Egyre több

sötét kuporog kezeden.

Menj el. Vigyázva menj nagyon.

Ha botlasz, elesem.

Billy Collins: What I Learned Today

I had never heard of John Bernard Flannagan,

American sculptor,

until I found him on page 961

of the single-volume encyclopedia I have been reading

at the rate of one page each day.

He was so poor, according to the entry

he could not afford the good, quarried marble

and instead had to carve animals

out of the fieldstones he gathered

until he committed suicide in 1942,

the year, I can’t help thinking, I turned one.

Of course, I know what flannel is,

but that French flannel is napped on only one side

is new to me and a reminder that

no matter what size the aquarium of one’s learning,

another colored pebble can always be dropped in.

Tonight a fog blows by the windows,

and a mist falls through the porch lights

as my index finger descends from flat-coated retriever

to flatfish, those sideways creatures—

turbot, plaice, flounder, sole—

all swimming through the dark with close-set eyes,

toothless, twisted mouths,

and a preference for warm, shallow water.

Kiss Judit Ágnes: A költő éjszaka

Mikor feküdni készült, a világ fejreállt,

Megéledt mind, miből csak egy verssort is kreált.

Az ablakon a függöny, a hibásan szövött,

Zöld-barna táncot lejtett a kinn s a benn között.

Az ócska bőrkabát, mi már hártyásra kopott,

Levedlett, mint a kígyó, és újabb bőrt hozott.

A konyhaszekrény szélén a kék stelázsicsík

Kanárisárga lett, s most madárhangon visít.

A kávéfőző roncsa, mit más már elhajít,

Lelkesen feketévé kotyogta titkait.

Pipája megtömődött, de nem égett sokat,

Füstkarikákból fonta a furcsa álmokat.

S míg odabenn a költő édesen aludt,

Fölkeltek a versek, és megírták maguk.

Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok

Néha csontvázról álmodok,

csak elindul felém,

jön közelebb, egyre közelebb.

Nem bírom tovább, visítok

és felébredek.

– Csak álom volt –

mondja anya.

Mintha sokat segítene,

hogy a szörnyűség itt belül van

és nem ott kívül.

Billy Collins: Some days

Some days I put the people in their places at the table,

bend their legs at the knees,

if they come with that feature,

and fix them into the tiny wooden chairs.

All afternoon they face one another,

the man in the brown suit,

the woman in the blue dress,

perfectly motionless, perfectly behaved.

But other days, I am the one

who is lifted up by the ribs, 

then lowered into the dining room of a dollhouse

to sit with the others at the long table.

Very funny,

but how would you like it

if you never knew from one day to the next 

if you were going to spend it

striding around like a vivid god,

your shoulders in the clouds, 

or sitting down there amidst the wallpaper,

staring straight ahead with your little plastic face?

David Berman: Self Portrait at 28

Do you remember the way the girls

would call out “love you!”

conveniently leaving out the “I”

as if they didn’t want to commit

to their own declarations.

I agree that the “I” is a pretty heavy concept.

Gulisio Tímea: Falak

Tegnap még elhittük, 

egy nádkunyhóban is 

boldogok lennénk együtt. 

Téglát hordtunk, 

hogy a gyerekek elférjenek. 

Majd hogy nagyobb legyen a tér. 

Falat húztunk aranytéglákból. 

Mások bontják most. 

A te brigádod meg az enyém, 

külön, beosztva. 

Nehogy találkozzunk. 

Kiss Judit Ágnes: Cukorként

honnét van ez a mondhatatlan

gyengédség minden mozdulatban,

ölelésben, behatolásban,

egy kabát felsegítésében,

olyan törődés, amit még nem

kaptam soha, újszülöttként sem

az esti betakarásban,

bögre forró gyömbérteában,

odaadás, mit sose láttam

másnál, ki szeretett korábban?

miféle tánc borotvaélen,

egyszerre lenni apám, férjem,

megérezni, amire vágytam

feledésbe veszően régen?

hogy préselődhet több tonnányi

lélek egy hatvankilós testbe?

s rögtön egérutat keresve

nem menekülne tőle bárki

biztos fedezékben kivárni,

milyen veszéllyel néz majd szembe?

gyanús a túl jó. ócska sámli

után a trónterem királyi

széke, egy hajó vitorlái

lyukas lélekvesztőből mentve.

minden gyanús. mígnem az este

dorombolva ölünkbe mászik,

s a kék plüsstakaró, az éjjel

kettőnket ringat egy sötétben,

s elfogadom, hogy nincsen másik,

hogy nincs több próba, nincsen B-terv.

mint vakot vezetsz el az ágyig,

kapaszkodom tekintetedbe,

elcsöndesül a szív, és benne

cukorként oldódik a kétely.

Oláh András: lekéstelek

tetten ért tolvajod lettem elmartál magadtól

kisompolyogtam ellenőrzési körzetedből

– azóta céltalan ácsorgás az élet –

az éjjeliszekrény kihúzott fiókjából

még visszaborzong utolsó mondatod

szükségem volna újabb zugokra

szelíd hétköznapokra de idegenek közt toporgok

és csalódott villamosokon keresek

kapaszkodót – mert végleg lekéstelek

Dékány Dávid: [Az elmúlt héten hárman mondták...]

Az elmúlt héten hárman mondták,

egymástól teljesen független emberek,

hogy alacsony az érzelmi intelligenciám.

Végre egy tulajdonság, amit a sajátomnak érezhetek.

Fejből tudom a járda repedéseit a megállótól idáig.

Az a hajléktalan mindig ugyanott álldogál a sarkon,

számon tartja, hogy ki mikor és kivel jár el erre.

Mi vagyunk a kedvencei,

de ő is látja, hogy egy ideje egyedül jövök.

Így telik az idő. Ugyanott áll. Köszön, köszönök.

Teljes másodpercekig nézzük egymást,

magunkban mindketten megállapítjuk,

hogy napról napra egyre szarabbul néz ki a másik.

Világgá megyek. Így döntök, mint nyolcévesen,

aztán végül most is csak a hintáig jutok.

Mennyivel szebb azt mondani, hogy rám sötétedik,

mint azt, hogy órák óta céltalanul bolyongok,

üres üvegeket rugdosok, három-négy lépés

távolságból dobálom a murvát a játszótéri szemetesbe.

Bírni kell ezt is, mondtad az első közös telünkön,

és most megint hideg van, és ugyanúgy bírni kell ezt is.

Az öngyilkosság egyszeri alkalom

a szavak nyomatékosítására,

és lehet, hogy még semmi fontosról nem beszéltem.

Szétrúghatnám azt a kukát,

felgyújthatnám ezt az egész játszóteret,

és utána mondhatnám, hogy bocsánat,

de nekem ilyen alacsony az érzelmi intelligenciám.

Bután szeretek.

Műhold halad el fölöttem,

hogy emlékeztessen az üresség különböző szintjeire.

Rám sötétedett. Cigit keresek a zsebeimben,

az alanyt próbálom kitapogatni egy hiányos mondat mögött.

Judith Tate O’Brien: Sawdust

There are many ways to kneel

and kiss the earth

—Rumi

At his workbench, my Catholic husband

becomes a Buddhist practicing mindfulness.

As if entranced, he attends the hammer’s

rhythmic up-and-down. He feeds the planer

a plank of cedar. Beside a Folger’s coffee

can of nails on the windowsill, the clock

ticks the present tense: is, is, is. When he

walks to the table saw, he moves deliberately

like an egret stepping into its own watery

reflection. There he contemplates the sawness

of saw. He doesn’t brush off the sawdust

film falling all over him like a coat of serenity.

Sometimes he makes a rocking cradle,

sometimes a porch swing for us to sit in.

Joyce Sutphen: Living in the Body

Body is something you need in order to stay

on this planet and you only get one.

And no matter which one you get, it will not

be satisfactory. It will not be beautiful

enough, it will not be fast enough, it will

not keep on for days at a time, but will

pull you down into a sleepy swamp and

demand apples and coffee and chocolate cake.

Body is a thing you have to carry

from one day into the next. Always the

same eyebrows over the same eyes in the same

skin when you look in the mirror, and the

same creaky knee when you get up from the

floor and the same wrist under the watchband.

The changes you can make are small and

costly—better to leave it as it is.

Body is a thing that you have to leave

eventually. You know that because you have

seen others do it, others who were once like you,

living inside their pile of bones and

flesh, smiling at you, loving you,

leaning in the doorway, talking to you

for hours and then one day they

are gone. No forwarding address.

Demény Péter: Egy fehér papírlap

Barátok voltunk, azt hittük, mindig is barátok leszünk, 

mindig is nagyokat fogunk beszélgetni, 

örülünk, ha látjuk egymást, 

ösztönösen elmosolyodunk, ha egymás hangját halljuk. 

Éjszakákat beszélgettünk át, 

hosszú borokat ittunk közben, 

nevettünk, mint akik már mindent tudnak, 

ha nem találtuk a dugóhúzót. 

Szerettem volna a mellbimbóját nyalogatni, 

de hát az ember nem nyalogatja a barátja mellbimbóját, 

úgyhogy inkább hazamentem a feleségemhez, 

ő meg inkább férjhez ment. 

Előtte mégis megegyeztünk, 

hetven év múlva találkozunk itt és itt, 

behunyt szemmel megtalálnám azt a sarkot. 

Volt nálunk, én is voltam náluk, 

bármikor szívesen, mondtuk egymásnak, 

ő is a gyermekét simogatta, meg én is, 

csendben szégyenkeztünk. 

Azóta nem ír, azóta én sem írok, 

nagyritkán küldök csak egy-egy üres emailt, 

mintha egy borítékot megcímeznék, 

és belecsúsztatnék egy fehér papírlapot. 

Már csak az utcasarkok élnek. 

Ted Kooser: Flying by Night

Above us, stars. Beneath us, constellations.

Five billion miles away, a galaxy dies

like a snowflake falling on water. Below us,

some farmer, feeling the chill of that distant death,

snaps on his yard light, drawing his sheds and barn

back into the little system of his care.

All night, the cities, like shimmering novas,

tug with bright streets at lonely lights like his.

Deres Kornélia: Agykatonák

A fejben sivatagok sétálnak, vándorló monstrumok,

szemcsés óriások. Lecsiszolnak apróbb hibákat,

eltéréseket: a szinapszisok mocskát. Évről évre

nagyobb területet szántanak simára, zabálnak

fel szélirányban. Demencia érik a kisimult agyban.

A vándorlás útján izzadt kis geológusok mérik

a homok rugalmas hullámait, jósolnak földmélyi

rengést, éghajlatváltozást. A kiszikkadt felszínt

ők öntik majd fel sóval, borssal. Tudós agykatonáim.

Petri György: Semmi se lesz már úgy

Eltelt ismét egy kis darab élet,

rebben a percmutató.

Soha semmi se lesz már úgy, ahogyan volt,

hat könyörtelenül a centrifugális erő,

vége barátságnak, szerelemnek, és ó jaj,

vége a dalnak.

Mások jönnek, nem tudjuk, mit mernek, mit akarnak,

megtörténnek a dolgok, s már nem hagynak hidegen.

Minden olyan végtelenül idegen.

Ifjú valék, aki arra ébred, hogy aggastyán,

sőt már síremlékét is belepte borostyán.

De ne búslakodjatok, édes feleim,

az élet már csak ilyen: fele öröm, fele kín.

Carol Ann Duffy: Mrs Icarus

I’m not the first or the last

To stand on a hillock,

Watching the man she married

Prove to the world

He’s a total, utter, absolute, Grade A pillock.

Kim Addonizio: Mermaid song

 for Aya at fifteen

Damp-haired from the bath, you drape yourself

upside down across the sofa, reading,

one hand idly sunk into a bowl

of crackers, goldfish with smiles stamped on.

I think they are growing gills, swimming

up the sweet air to reach you. Small girl,

my slim miracle, they multiply.

In the black hours when I lie sleepless,

near drowning, dread-heavy, your face

is the bright lure I look for, love's hook

piercing me, hauling me cleanly up.

Babiczky Tibor: Hajnali rész

Felriadtam tegnap éjszaka. Talán

repülőgép zaja volt, talán a pokol

nyílt meg álmaimban nem tudom.

Nem zavarta szívem negyven cigaretta.

Csak húsz talán. S mind szőke lights volt.

Felültem az ágyban te aludtál s hirtelen

nem ismertem a házam. És csak

hallgattam, ahogyan kusza szívdobogásom

elvegyül egy másik, egy valódi álom

szuszogó hangjaival.

És akkor már tudtam, hogy nem pokol és nem

repülőgép, tudtam, hogy egyszerűen csak

hazaértem legbelül és megriasztott

ez az ismeretlen és régóta várt érkezés,

hogy nekem most már csak így,

a közeledben, csak így van otthonom.

Lucille Clifton: Homage to My Hips

these hips are big hips.

they need space to

move around in.

they don’t fit into little

petty places. these hips

are free hips.

they don’t like to be held back.

these hips have never been enslaved,

they go where they want to go

they do what they want to do.

these hips are mighty hips.

these hips are magic hips.

i have known them

to put a spell on a man and

spin him like a top

Molnár Krisztina Rita: Pán Péter és az elveszett fiúk dala

Csak szállnék, mint a bóbita

vagy lehetnék még víg tengerész,

csak földet ne. Ne érjek soha.

Felnőni, jaj, rohadt nehéz!

Kergetek álmot, könnyű felhőt,

elhessintem a szerelmet,

én nem leszek egy szörnyű felnőtt,

nem kötök ki senki mellett.

Amit akarok, azt eszem,

és délig alhatok vasárnap.

S arra, hogy megjön az eszem,

Wendy vagy Jane bármeddig várhat.

Az ólmos élet összetörhet. 

Ki akar számlákat fizetni?

Gyerekért iskolába menni?

Eldönteni, hol érjek földet?

Partot nem érek, nem soha,

beszélhet nekem a józan ész.

Nem leszek olyan ostoba.

Felnőni? Nem. Így is nehéz.

Keresztesi József: A rinocérosz

Rinocérosz, te bamba állat,
letépted ezt a hangaszálat.

A sok virágunk kinn, a kertbe'

széttaposva, föllegelve...

Itt kardvirág, meg nőszirom,

meg őszirózsa nőtt, bizony! -

Tudom, tudom, nagyon finom,

de mégse kell az őszirózsát

fölzabálni, böszme jószág...

Rinó, rinó, te bamba állat,

köpöd ki azt a hangaszálat!