Az elmúlt héten hárman mondták,
egymástól teljesen független emberek,
hogy alacsony az érzelmi intelligenciám.
Végre egy tulajdonság, amit a sajátomnak érezhetek.
Fejből tudom a járda repedéseit a megállótól idáig.
Az a hajléktalan mindig ugyanott álldogál a sarkon,
számon tartja, hogy ki mikor és kivel jár el erre.
Mi vagyunk a kedvencei,
de ő is látja, hogy egy ideje egyedül jövök.
Így telik az idő. Ugyanott áll. Köszön, köszönök.
Teljes másodpercekig nézzük egymást,
magunkban mindketten megállapítjuk,
hogy napról napra egyre szarabbul néz ki a másik.
Világgá megyek. Így döntök, mint nyolcévesen,
aztán végül most is csak a hintáig jutok.
Mennyivel szebb azt mondani, hogy rám sötétedik,
mint azt, hogy órák óta céltalanul bolyongok,
üres üvegeket rugdosok, három-négy lépés
távolságból dobálom a murvát a játszótéri szemetesbe.
Bírni kell ezt is, mondtad az első közös telünkön,
és most megint hideg van, és ugyanúgy bírni kell ezt is.
Az öngyilkosság egyszeri alkalom
a szavak nyomatékosítására,
és lehet, hogy még semmi fontosról nem beszéltem.
Szétrúghatnám azt a kukát,
felgyújthatnám ezt az egész játszóteret,
és utána mondhatnám, hogy bocsánat,
de nekem ilyen alacsony az érzelmi intelligenciám.
Bután szeretek.
Műhold halad el fölöttem,
hogy emlékeztessen az üresség különböző szintjeire.
Rám sötétedett. Cigit keresek a zsebeimben,
az alanyt próbálom kitapogatni egy hiányos mondat mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése