Véssey Miklós: [Ma a homokozóban...]

Ma a homokozóban, fagyikészítés közben
csak úgy mellékesen, rám se nézve
megkérdezted, hogy feleségül veszlek-e,
és erről eszembe jutott, hogy egyszer,
igen, egyszer valaki jön, megkér
és elvesz, és nem szólhatok bele,
örömkönnyek közt kell majd odaadnom
a kezébe az egész életemet. Állítólag a nők
az apjukat keresik a férfiakban,
ott fogok tehát ülni egy sörözőben
szemben a huszonöt éves önmagammal,
és sűrű, zavart csend vesz majd minket körül,
mert nem lesz mit mondanom. Sorolhatnám
a tanácsokat, hogy egymás kezét kell fogni
a legnagyobb viharok közepette is,
hogy ez hosszútávfutás, hogy egymáshoz kell
idomulni, hogy a kompromisszumok,
hogy a másik boldogsága, de a valóság az lesz,
mert már most is az,
hogy az édesanyádon múlt az egész,
hogy volt olyan tapintatos, és elviselt,
hogy holtomiglan elvisel, és neked is
engem kell majd elviselned, a fiatal apádat,
aki itt, az asztal túloldalán rázza a lábát idegesen.
Nyilván rosszul van az egésztől, ő csak téged akar,
ezért tesz eleget ennek a hagyománynak,
hogy először a lány apját kérdezi meg, de mit is
mondhatnék ennek a kiforratlan, mit sem sejtő
kölyöknek? Látom rajta, hogy feszült,
hogy okos szavakra vágyik, apai kézre a vállán,
de én nem tudom, nekem gőzöm sincs,
hogyan kell, mit és merre, nem tanultam
az egészből semmit, én is remegek belül,
mert eljött a pillanat, amitől annyira féltem.
Nézem ezt a gyereket,
a kinyúlt pólóját, a szúrós tekintetét,
a kócos haját, a borostáját,
látszik rajta, hogy labilis érzelmileg,
hogy nincs pénze, csak tervei,
filozófusoktól, íróktól idéz
meggyőződéssel, mert persze,
hogy ráadásul még művész is, és nem divatból,
hanem ez a sorsa, kilátástalanul bizonytalankodni,
folyton a semmit keresni, de mégis mit akartam,
egy költő lányának, kimért mérnököt?
Igen, jobb lett volna talán egy megbízható,
kiszámítható, jól kereső, magabiztos,
de nem, ezek is csak üres körvonalak,
álcák, nem tudhatjuk, hol a biztonság,
mert egy ügyvéd is megüthet, egy művész is
kereshet jól. Nyilván a fogódzókat keresem,
de csak a levegőt markolom,
nézem a fiatal önmagamat, aki elől
hiába menekültem, itt ül megint,
a hajába túr, iszik egy kortyot,
próbál a szerelemről beszélni, meg a szándékairól,
a hitéről, de szinte látom,
hogy az asztal alatt ökölbe szorul a keze,
ahogy nekem is, mert már megint
két férfi és egy nő, régi játszma ez.
El akar venni, és oda kell, hogy adjalak,
de csak a szelet rángatjuk,
mert igazából nem vagy senkié. Ki birtokolhatná
a fényt, a levegőt? Most is úgy vagy velem,
mint egy égen átúszó felhő,
állandóan változol, távolodsz,
csak az a szerencse ért,
hogy még egy ideig nekem készíted a homokfagyit,
és én mondhatom ki, válaszul a kérdésedre,
ezen a homokos, szomorú síkon
biccentve a boldogító igent.