Wu-Men: Ten Thousand Flowers in Spring

Ten thousand flowers in spring, the moon in autumn,
a cool breeze in summer, snow in winter.
If your mind isn’t clouded by unnecessary things,
this is the best season of your life.

Kemény Lili: Üstökös jelenik meg a Raoul Wallenberg utca sarkán

Közönyösen mentünk el egymás mellett, ő jobbra
a vizslájával, én meg hátrafelé, mert otthonhagytam
a kutyát, akit sétálni vittem épp. De tudhatta,
hogy az utcáink két helyen is metszik egymást,
mert másodszorra rámvigyorgott, mikor találkoztunk.
A fejemre esett egy nagy csepp hóolvadék,
fölnéztem, hogy juj, mi volt ez, aztán kerestem,
hogy összenevessünk, de addigra eltűnt a sarkon,
jobbra, mint mindig. (Ha valaki mindig jobbra megy,
csak kering, mint egy égitest, pórázon viszi a holdját.)
Én meg szomorú lettem, pedig ez mától örökké
így lesz, közönyösen először, vigyorogva másodszor,
aztán menekül, nehogy mondania kelljen valamit.

Malena Mörling: Happiness

How far away is your happiness?
            How many inches?
How many yards?
            How many bus rides to work
and back?
            How many doorways
and stairwells?
            How many hours
awake in the dark
            belly of the night
which contains
            all the world’s bedrooms,
all dollhouse-sized?
            How far away is your happiness?
How many words?
            How many thoughts?
How much pavement?
            How much thread
in the enormous sewing machine
            of the present moment?

Nick Penna: Waiting in Line

[Curator's note: Nick Penna was in fifth grade when he wrote this poem.]

When you listen you reach
into dark corners and
pull out your wonders.
When you listen your
ideas come in and out
like they were waiting in line.
Your ears don’t always listen.
It can be your brain, your
fingers, your toes.
You can listen anywhere.
Your mind might not want to go.
If you can listen you can find
answers to questions you didn’t know.
If you have listened, truly
listened, you don’t find your
self alone.

Kemény Zsófi: Emlék

Ez most ilyen. Elviselhetetlen és
reménytelen. Mégis remélem,
hogy ez a rész fog ráragadni a kezemre,
ha a vége felé majd belenyúlok felkavarni,
és remélem, hogy akkor ezzel az emlékragacsos
kezemmel fogom simogatni a családom
egyre kétségbeesettebb arcait,
hogy ők is ragacsosak legyenek,
hogy az utolsó hetekben minden kérdésre
ez lesz a válaszom, és ha megörülök egy hirtelen
emléknek, mindig csak ugyanaz lesz: ez a rész.
Kívülről fogják tudni, és azt hiszik majd,
jobban tudják már, hogy volt, mint én,
és elegük lesz abból, hogy nem tudok mást mesélni.
Én pedig örülni fogok, hogy nem is jut eszembe más,
és annak, hogy eljött az a pont, amitől kezdve
már soha többet nem is fogok másra gondolni,
és nem keresek benne semmi felemelőt,
de hátha mégis felemel.
Remélem, hogy ez a reménytelenség lesz
az az emlék.

Francis Dorff: Lightening the Load

The first thing we have to do
is to notice
that we've loaded down this camel
with so much baggage
we'll never get through the desert alive.
Something has to go.
Then we can begin to dump
the thousand things
we've brought along
until even the camel has to go
and we're walking barefoot
on the desert sand.
There's no telling what will happen then.
But I've heard that someone,
walking in this way,
has seen a burning bush.

Marilyn Nelson: Bali Hai Calls Mama

As I was putting away the groceries
I'd spent the morning buying
for the week's meals I'd planned
around things the baby could eat,
things my husband would eat,
and things I should eat
because they aren't too fattening,
late on a Saturday afternoon
after flinging my coat on a chair
and wiping the baby's nose
while asking my husband
what he'd fed it for lunch
and whether
the medicine I'd brought for him
had made his cough improve,
wiping the baby's nose again,
checking its diaper,
stepping over the baby
who was reeling to and from
the bottom kitchen drawer
with pots, pans, and plastic cups,
occasionally clutching the hem of my skirt
and whining to be held,
I was half listening for the phone
which never rings for me
to ring for me
and someone's voice to say that
I could forget about handing back
my students' exams which I'd had for a week,
that I was right about The Waste Land,
that I'd been given a raise,
all the time wondering
how my sister was doing,
whatever happened to my old lover(s),
and why my husband wanted
a certain brand of toilet paper;
and wished I hadn't, but I'd bought
another fashion magazine that promised
to make me beautiful by Christmas,
and there wasn't room for the creamed corn
and every time I opened the refrigerator door
the baby rushed to grab whatever was on the bottom shelf
which meant I constantly had to wrestle
jars of its mushy food out of its sticky hands
and I stepped on the baby's hand and the baby was screaming
and I dropped the bag of cake flour I'd bought to make cookies with
and my husband rushed in to find out what was wrong because the baby
was drowning out the sound of the touchdown although I had scooped
it up and was holding it in my arms so its crying was inside
my head like an echo in a barrel and I was running cold water
on its hand while somewhere in the back of my mind wondering what
to say about The Waste Land and whether I could get away with putting
broccoli in a meatloaf when

suddenly through the window
came the wild cry of geese.

Simon Márton: Jó esetben a dél

K. I-nak, tisztelettel

Jó esetben ritkán kell szóba állnom
szeretteimmel. Megvisel, hogy kérdéseikre
csak hazugságokkal felelhetek. Tanácsaik
nélkül egyre jobban bízom abban, hogy majd
mint a vadludakat, délre visz az ösztön, bár
igazán nem tudom. Hol van az a dél?
Szavaimat kevésre tartom, pedig ezen a vidéken
még ma is mesélik, a fény úgy lett: csak egy szót
szólt valaki. Én persze beszélhetek, amit akarok,
nem lesz világosság. Idáig jutottam:
néha azt mondom, van kiút, és ettől mintha lenne.
Persze nincs. Ez egyszerűen nem így működik.
Pedig el tudnék szakadni bármitől, jó esetben
egy-két szóval elengedem a fényt is.
Halogatni kéne ezt, mert például az őszt
megírni könnyű. Olyankor bármihez hasonlítható
bármi. Vagy csak nekem mindenem. De most
tavasz van. Ilyenkor, jó esetben, mindig egy kicsit
hosszabbak lesznek az éjszakák, mint a félelem.

Tess Gallagher: Choices

I go to the mountain side
of the house to cut saplings,
and clear a view to snow
on the mountain. But when I look up,
saw in hand, I see a nest clutched in
the uppermost branches.
I don’t cut that one.
I don’t cut the others either.
Suddenly, in every tree,  
an unseen nest
where a mountain  
would be.

Joyce Sutphen: From out of the cave

When you have been
at war with yourself
for so many years that
you have forgotten why,
when you have been driving
for hours and only
gradually begin to realize
that you have lost the way,
when you have cut
hastily into the fabric,
when you have signed
papers in distraction,
when it has been centuries
since you watched the sun set
or the rain fall, and the clouds,
drifting overhead, pass as flat
as anything on a postcard;
when, in the midst of these
everyday nightmares, you
understand that you could
wake up,
you could turn
and go back
to the last thing you
remember doing
with your whole heart:
that passionate kiss,
the brilliant drop of love
rolling along the tongue of a green leaf,
then you wake,
you stumble from your cave,
blinking in the sun,
naming every shadow
as it slips.

Michelangelo Buonarotti: Tommaso de'Cavalierihoz

Ha tiszta vágy, ha fennkölt áhitat
s egy sors köt két szerető szívet egybe,
egyformán fáj nekik a balszerencse,
s egy bennük a szellem és akarat;

egy lélek él két testi szín alatt
s egy szárnnyal emeli őket a mennybe,
s a szerelem keblükben egy ütemre
gyújt arany sugarával lángokat;

ha szerelmében mindegyik a másik
javát akarja, egy örömet érez,
s már mindkettő egy célra s végre kész;

ha ezer meg ezer száznak se számít
ilyen hűséghez mérve, ily kötéshez:
széttépheti ezt egy neheztelés.

Rosemerry Wahtola Trommer: Action Plan

Consider the yellow post-it pad
before the pen riddles it blue.
Blank. Stack of blank.
Stack of yellow blank with glue.
Pray that blank might stick to you.
Imagine you might enter rooms
with so little plan of your own.
To be the slate, not the list,
the void, not the litany of Things To Do.
To cultivate an emptiness.
To let whatever's next
come next.

Marty McConnell: fuse

In the photograph I do not have of us
we are lying on a mattress in an otherwise

vacant apartment. It’s clear from the angle
that one of us has taken it, the way lovers do

in moments of happiness, to preserve
something of it or to show off to their friends

or just to know what they look like, lying there,
before anything’s exploded.

László Noémi: Érteni

A különbséget

sze­retném végre érte­ni.
Hogy a sze­rel­met nyűg és una­lom
mi­kor kez­di, mi­kor
nem kez­di ki.

Hogy amit bármi is ki­kezd,
az miért sze­re­lem. Amit
pe­dig a kórság el­kerül,
az miért nem történt
ve­lem.

Sze­retném érte­ni:
a sok ver­set, regényt, rapszódiát
mi­lyen tu­dat­tal írták. Azok, akik
sze­relmük rot­hadását
egyáltalán nem bírták.

Sze­retném érte­ni
a bódu­lat halálos kez­detét,
miután el­ka­pott a szédülés,
s egyet­len ide­ged sem
érzi még,

ami­kor al­kotsz, képze­legsz,
da­lolsz, tor­nyot növesz­tel,
pe­dig csak néhány sejt­ben
megválto­zott a vegy­jel,

pe­dig csak néhány nap­ra,
hétre megválsz ma­gadtól,
és el­fe­lej­ted azt, hogy emi­att
egy idő után min­dig meg­ha­rag­szol

arra, akin most csüngsz,
hogy elröpítsen. És aki
egy­szer­csak le­ejt. Mert
mégsem is­ten.

Szabó T. Anna: Kis határsértő

Inkább hús közt a kamionban,
mint háborúkba, börtönökbe.
Zajló folyón át lélekvesztőn,
vagy pányvával alvázra kötve.

Irénke néni szorgosan
távcsövezik a zöldhatáron:
a házam, hazám idegent
ne fogadjon, sőt ne is lásson.

Húsok között a kamionban.
Pányvával az alvázra kötve.
Éji folyón a lélekvesztőn.
És táborokba, börtönökbe.

Mary Oliver: The Gift

After the wind-bruised sea
furrowed itself back
into the folds of blue, I found
in the black wrack

a shell called the Neptune -
tawny and white,
spherical,
with a tail

and a tower
and a dark door,
and all of it
no larger

than my fist.
It looked, you might say,
very expensive.
I thought of its travels

in the Atlantic's
wind-pounded bowl
and wondered
that it was still intact.

Ah yes, there was
that door
that held only the eventual, inevitable
emptiness.

There's that - there's always that.
Still, what a house
to leave behind!
I held it

like the wisest of books
and imagined
its travels toward my hand.
And now, your hand.

Rane Arroyo: Always

We met in proud Utah and wore opaque  
vodka on those vague Sundays for the  
unfaithful on your dangling back porch  
while dreaming of the very New York

where we entangled for the last time.  
Te quiero, you said there, my ears as  
paths. You then vanished with a macho  
because I had a lover, because we’d

never ride across Russia together in  
that frozen train, because listening  
to A Chorus Line all those weekends  
didn’t teach us the foreign language

of our bodies, because of your career  
as a model after years as a military  
mannequin, because we never expected  
adios to be our actual parting last word.

Because, because, and because. You  
turned around to stare at me and I waved  
back: I love you too. What an education:  
poetry always demands all my ghosts.

Szabó T. Anna: A csoda

Január volt már javában, s a nagy fa,
amit műanyagmadzaggal gúzsba kötve
húztunk-vontunk, hogy majd a föld alatt
a feketülő falnak nekidöntve
napokon át a pincebogarakra
árassza csodaváró illatát,
és amit aztán ketten díszítettünk,
hogy úgy dőljön ránk teljes vértezetben,
(még jó, hogy a gyertyagyújtás előtt)
mint egy megsebzett operai hős –
(végül kiékeltük alaposan,
deszkaszilánkokat vertünk a sebes láb
s a nehéz vastalp bilincse közé),
szóval a nagy fa, lejárván az ünnep,
és utána az eufória,
kopaszon, üres cukorpapírokkal,
rothadt gyümölcsként potyogó díszekkel,
dicsőségének poros maradékán
még mindig ott állt, szálegyenesen.

Éjjel leszedtük, már ami maradt.
Hogy meg ne hallják a másik szobában:
csendben, akár az összeesküvők,
kivonszoltuk a sovány tetemet.
Csorgott róla a száraz tűlevél,
és nehéz, sötét tócsákban megállt
(mi gyilkoltuk meg, de ki hitte volna,
hogy az öreg emberben még annyi vér van)
felfűrészeltük, nejlonzsákba tettük,
úgy csempésztük ki éjnek idején,
hogy másnapra ne legyen semmi nyom,
aztán sokáig fájlaltuk, hogy nincs ott,
és találgattuk, hogy a gyerekek holnap
mit mondanak, ha meglátják, hogy eltűnt.

Semmit sem mondtak. Jöttek álmosan,
szürcsölve kiitták a kakaót,
öltöztek és rutinból bakalódtak,
és közben végig be nem állt a szájuk.
Egyszer sem néztek a helye felé,
pedig hiánya szinte lüktetett.

Összenéztünk, hogy milyen a világ,
hogy milyenek a mai gyerekek:
egy karácsonyfa nekik meg se kottyan.
Na, ezt elrontottuk alaposan.

De aztán, mikor nagyobbik fiunk
a cipőt húzta – hopp! Akár egy zöldes
angyaltollat, úgy húzott ki belőle
egy épen, véletlenül ott maradt
ág-bűnjelet, és csodálkozva nézte.

„El kéne vigye már a fát az angyal!”
sóhajtotta. „Már szegény túl öreg!”
Gyorsan lecsaptam: „Mért, szerinted ott van?”
Meggyőződéssel bólintott, s vele
mindenben-tükre, a lelkes kicsi.
„És tényleg szeretnéd, hogy elvigye?”
„Tényleg.” „Jó, akkor lássuk, ott van-e. ”

Benéztek – nem volt ott. Csak álltak némán,
eltátott szájjal. Majd: „Hú, ez szuper!
Ez aztán tényleg turbó, ez az angyal!
Egy perc alatt hogyan vihette el?”

Kimondatott: ártatlanok vagyunk hát.
Nem mi végeztük el a piszkos munkát.

„Még fel is sepregette a helyét!”

A végére már mi is hittünk benne,
és néztük mohón és átfényesedve
a két kölyök kócglóriás fejét.

Jack Gilbert: Games

Imagine if suffering were real.
Imagine if those old people were afraid of death.
What if the midget or the girl with one arm
really felt pain? Imagine how impossible it would be
to live if some people were
alone and afraid all their lives.

Gary Margolis: Did You Bring Me Anything

I know it's your birthday and I am an hour
late. I didn't think there would be another
girl for me to talk with, as I was putting on my

coat, turning off the light. Soft touch or not,
you know how hard it is for me to say no
when someone asks to speak with me and it is

their eyes that say first what they have
to say. I've read all the numbers that make me
sick about men who never learned to take

no for an answer and turn themselves into a cruel
statistic, turning a girl, most often
a friend, into another word, through no

choice of hers, she now must call herself.
I don't want to think of you this way,
especially today as you turn six, but having

just told another student it's not her fault,
I must find the words no father can give you
to use some night when there are only miles

between us. Words, I hope, your date's father
has taught his son to hear, even if there were nights
he was late getting home, with nothing in his hands.

Molnár Rita Krisztina: Padló

K.J.Á-nak

Nem voltam szingli, bár éltem egyedül,
átoknak hittem, csak mert annyira
magamra maradtam, mint ki menekül.
Csak néhány évig. Csak ahogy Liza.

Pedig csak elmúlt egy család. Csak ennyi.
S egy rókatündérnek frász a légyott.
Hogy valaki ne tudjon férjhez menni,
egy válás, egy halál épp elég ok.

És féltem az éjjelt, féltem a nappalt,
és rázott a víz, mert rossz volt a drót.
Küszködtem húspénzzel, télen a faggyal.
Fizettem, róttam a szingliadót.

Richard Brautigan: Love Poem

It's so nice
to wake up in the morning
all alone
and not have to tell somebody
you love them
when you don't love them
any more.

Audre Lorde: Hanging Fire

I am fourteen
and my skin has betrayed me
the boy I cannot live without
still sucks his thumb
in secret
how come my knees are
always so ashy
what if I die
before the morning comes
and momma's in the bedroom
with the door closed.

I have to learn how to dance
in time for the next party
my room is too small for me
suppose I die before graduation
they will sing sad melodies
but finally
tell the truth about me
There is nothing I want to do
and too much
that has to be done
and momma's in the bedroom
with the door closed.

Nobody even stops to think
about my side of it
I should have been on Math Team
my marks were better than his
why do I have to be
the one
wearing braces
I have nothing to wear tomorrow
will I live long enough
to grow up
and momma's in the bedroom
with the door closed.

Mesterházi Mónika: A másik ember – az a rohadék

A másik ember – az a rohadék,
aki fellök, úgy rohan, nem is néz,
aki nem képes félreállni, ha sietsz,
aki rég látott, és meg sem ismer az utcán,
akit rég láttál, és nincs kedved felismerni,
aki nem szán rád egy órát az életéből,
aki az életedből órákat kívánna magának,
aki elfelejti, mit beszéltetek meg,
aki szemedre hányja, ha valamit elfelejtesz,
az a másik rohadék is mindig te vagy.

Billy Collins: Japan

[Curator's note: This poem was inspired by a classic haiku by Taniguchi Buson (1716-84): "on the one-ton temple bell / a moon-moth, folded into sleep, / sits still." Translated from the Japanese by X. J. Kennedy.]

Today, I pass the time reading
a favorite haiku,
saying the words over and over.
It feels like eating
the same small, perfect grape
again and again.
I walk through the house reciting it
and leave its letters falling
through the air of every room.
I stand by the big silence of the piano and say it.
I say it in front of the painting of the sea.
I tap out its rhythm on an empty shelf.
I listen to myself saying it,
then I say it without listening,
then I hear it without saying it.
And when the dog looks up at me,
I kneel down on the floor
and whisper it into each of his long white ears.
It's the one about the one-ton
temple bell
with the moth sleeping on its surface,
and every time I say it, I feel the excruciating
pressure of the moth
on the surface of the iron bell.
When I say it at the window,
the bell is the world
and I am the moth resting there.
When I say it into the mirror,
I am the heavy bell
and the moth is life with its papery wings.
And later, when I say it to you in the dark,
you are the bell,
and I am the tongue of the bell, ringing you,
and the moth has flown
from its line
and moves like a hinge in the air above our head.

Hayden Carruth: Auburn Poem

A book I was reading this morning
by Milan Kundera contains this: "In the algebra
of love a child is the symbol of the magical

sum of two beings." And now that child
is thirty-nine years old; she is suffering
from a cancer which we are told is incurable

and will become fatal. You have been married
for thirty years to another man, and I
have been married to three other women

and have lived with six whom I did not
marry—a disgrace but there it is, done
and irrevocable. We are old. You are

sixty-nine and I am seventy. It would be
sentimental folly to say I can see in you,
or you in me, the lineaments of our

loving youth. Yet it is true. Your voice
especially takes me back. We are here
because our daughter, whom we conceived

one fine April night in Chicago long ago,
is crucially vulnerable. We meet in agony,
in wordless despair. We meet after years

of separation and mildly affectionate
unconcern. But it's true, true, this child
who is a mature, afflicted woman

with children of her own, is still a symbol
of that magical sum we were, and in this
wretchedness, without word or touch or hidden

glance, I hold myself out to you, and I know
I am accepted without word or touch or hidden
glance. This, so late, the crisis of our lives.