Ez most ilyen. Elviselhetetlen és
reménytelen. Mégis remélem,
hogy ez a rész fog ráragadni a kezemre,
ha a vége felé majd belenyúlok felkavarni,
és remélem, hogy akkor ezzel az emlékragacsos
kezemmel fogom simogatni a családom
egyre kétségbeesettebb arcait,
hogy ők is ragacsosak legyenek,
hogy az utolsó hetekben minden kérdésre
ez lesz a válaszom, és ha megörülök egy hirtelen
emléknek, mindig csak ugyanaz lesz: ez a rész.
Kívülről fogják tudni, és azt hiszik majd,
jobban tudják már, hogy volt, mint én,
és elegük lesz abból, hogy nem tudok mást mesélni.
Én pedig örülni fogok, hogy nem is jut eszembe más,
és annak, hogy eljött az a pont, amitől kezdve
már soha többet nem is fogok másra gondolni,
és nem keresek benne semmi felemelőt,
de hátha mégis felemel.
Remélem, hogy ez a reménytelenség lesz
az az emlék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése