Van lágy téli szomorúság,
az hideg és szép és nincs oka,
és van sokkal szebb szomorúság is,
olyan, mint a hajamba gabalyodott varjú:
én magam vagyok a kalitkája.
régen csak egyszer-kétszer láttam messziről
de most már a fogkeféjét is nálam tartja
Mintha az a perc válna végtelenné,
amíg tíz túrakenu teljes csöndben
átsiklik a nagyfeszültségű távvezeték
alatt, ahol a folyó is megnémul,
és csak a drót ideges remegését hallani
ez a feszültség: ezer fekete madár
szárnysurrogása a drótban
Akkor réges-rég, még kisfiú voltál,
leestél a fáról miattam. Ott szorongattad
a kezedben a csupasz varjúfiókát,
akit aztán a hajamban neveltem
beteg öreg madárrá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése