Csukás István: Ki ette meg a nyarat?

Ki ette meg a nyarat? Tegnap
még itt volt, mértük a lázát:
37 fok árnyékban, vagyis a fák
hóna alatt. Most se láz, se nyár,
a fák dideregve kapkodnak a levelek
után, rémes csontvázak, kiköpött
halszálkák. De ki ette meg a nyarat?
A kutyámra nézek gyanakodva:
fejét rázza, pofáját nyitja, eloldalog,
megsértődve morog: „Megint mindent
rám kennek…” A fecskéket figyelem,
zsinórírást bögöztek a villanydróton,
silabizálom, de nem tudom elolvasni,
miről szól, kinek szól? Legyintek,
á, nekik ez túl nagy falat! Macska
füstöl át a kerítésen, szájában egéríz,
verébíz, lopott tejföl íze, nem foglalkozik
nyárevéssel, a harmadik szomszédból
gúnyosan visszanyávog. Finoman megpendül
a napraforgó cintányérja. Fülelek,
talán tud valamit. Talán a virágok!
A kertben rózsa, kannavirág, büdöske,
a kifeszített madzagon hajnalka tornázik;
szimatolva motyogom: „Kölnigyár, ott a nyár!”
A rózsa a fejét ingatja, a kannavirág
üresen kondul, a büdöske elpirul, a hajnalka
tele szájjal nevet: micsoda buta kérdés!
Fejemet ingatom, üresen kondulok, elpirulok,
de nem nevetek, mert nem, nem, egyáltalán
nem buta, mert hova tűnik, ami volt?
S dideregve kapkodok a leveleim után,
mert nyár vagyok és fa vagyok egy boldog
pillanatra, és miért voltam, hogyha
eltűnök, s miért tűnök el, hogyha voltam?

Gámentzy Eduárd: Így simogatlak

A Karácsony nem hozott havat,

de nekem még tavalyról maradt

a hűtőben, a levesek mögött,

majd összeszedem szépen délelőtt.

-És gyúrok olyan hógolyót Neked!

És megdobom a csillagos eget,

hogy visszahulljon hozzád, s arcodon,

olvadjon el, ahogy a fájdalom.

S ha letörlöd, kezemhez ér kezed.

-Így simogatlak utoljára meg…

Gian Lao: Happiness

I think it gets in the way

like a road sign in Vladivostok

saying Остановить.

I don’t know what it means

either, but I imagine myself

lost in some Russian street.

Not knowing where to go.

As if everything in the world

were equally far apart

and lovable. I’ve never been to Russia,

but look, I’m sitting down

on a curb, writing down

the opposite of my feelings

because I am there, I belong there.

I am the type of person

who wears his pants inside out,

then outside in when it gets dirty.

It’s a balancing act of the heart,

some people call it

a Russian Reversal

and use it for comedy skits.

I think it means much more.

That it works

on some philosophical level

explaining why

I treat sadness in reverse

expecting much more than one word.

Not knowing what’s been created.

Mindy Netifee: The Best Thing That Ever Happened to Me

I am writing you from an eight foot snow drift

somewhere south of somewhere.

I would call, but I lost my phone two days ago

at the ice rink pity party that was really just me,

a frozen lake, some cheap Russian vodka and

a depressed polar bear. (Those guys are dark.)

I still have six waterproof matches 

and what Vogue Magazine assures me 

is twenty extra pounds of body fat.

No, I am not proud of myself.

No, I am not “done with my obsession with Survivalism.”

But I am sorry, I am sorry we fought.

You were right when you said writing poetry is not a real skill

applicable post-apocalypse, and I said but who will tell the good stories,

and you said guys who can fish with their bare hands.

It turns out that’s really hard.

Trout are ticklish, 

and my hands do not have to do what I tell them to,

some sort of freezing cold water clause.

I have nothing but the time and space I’ve been pining for now,

and I am using this opportunity to try and remember

why I thought this was a good idea.

I think it had something to do with Escape,

which has permanent offices in the romance division of my brain

and ground troops in my solar plexus.

The flight instinct comes on quicksand,

muscles out all rational thought, 

starts Morse coding my limbic system with

complex dots and dashes for strange verbs that mean,

roughly translated: “joyous chewing your leash off,”

and “fire without readiness or aim.”

It always feels so right to go,

like it’s the only story my body knows by heart:

the creation myth of Alaskan shorebirds,

the bedtime story highways whisper to dirt roads,

the real reason horses sometimes obey.

You really wanted to marry me didn’t you?

My eyelashes are soaked now.

I’m beginning to think I will never see you again,

that I will never see anything again

but the twenty yards or so of visibility

in stark panorama around my broken sled.

I feel like an idiot, but I’m not scared.

You’d think I would be scared.

These are the soft frozen fields tundra vacations too,

the great white quiet.

No one to distrust.

I deserve this.

You would be amazed how much light there is.

The stars stay out all night.

Each snow flake is a mirror. 

Dsida Jenő: Valami eltörött

Az őszi alkony mély, parázna

vággyal simúl a hegy fölé,

beteg szélben liheg

a hamvadó Nap parazsára.

Sok vén, esőlocsolta háznak

falán rikolt a nyomor-plakát.

Autóbuszokon vézna emberek

döcögve fáznak.

Szemek futnak a hideg holdig.

Egy kisfiú a szívét fogja,

a toronyra néz, a levegőbe:

úgy fél, hogy összeomlik.

Senki se tudja, mit veszített,

de a sétatéren, a híd alatt,

az ágyban, a csókban, a zsebében

valamit mindenki kutat.

Valahol valami eltörött,

valahol valami nincsen rendjén.

…Künn a határban Kain zokog

a holt Ábel fölött.

James Tate: Heather’s Man

     A man stopped me on the street and said,

“Aren’t you Victor Hewitt?” “That’s me,” I

said, “how did you know that?” “I’m a friend

of Julian’s,” he said. “I don’t know any Julian,”

I said. “Julian’s Heather’s friend,” he said.

“Heather Eston?” I asked. “Yeah, I think that’s 

her name,” he said. “So why are you stopping me?”

I asked. “Heather showed me a picture of you,” he

said. “Heather has a picture of me? I barely know

Heather Eston,” I said. “Yeah, it was a funny

picture, too. You had some fruit on your head

or something,” he said. “I never had any fruit

on my head,” I said. “That’s not something I would

do. I’m a serious guy, I don’t put fruit on my

head.” “Whatever,” he said. “Heather said you

might know somebody who could help me do a job.”

“What kind of job?” I said. “Just a job, you know.

A job,” he said. “I know somebody who could

help you build a boat. I know somebody

who could help you build a mandolin,” I said. “Very

funny,” he said, “but I’m a serious man, too.

And I think you’re the wrong Victor Hewitt,

or you’re no Victor Hewitt at all.” “I find

both thoughts very interesting, Bruno. I really

do,” I said. Hey, how’d you know my name is

Bruno?” he said, “I never told you my name.”

“Heather told me,” I said. “Wow,” he said, looking

like he was trying to entertain a really big

thought, “and I thought I just made her up.”

“You did, Bruno,” I said, “and so did I. When

two people like us work together, you see how

powerful that can be. I’m definitely interested

in working with you on that job. What are we

going to do, free mice from a lab?” “You’re

beautiful!” he said, laughing, while nearly

suffocating me with his fraternal bear hug.

Parti Nagy Lajos: Ujjaim kibogoznád

ujjaim kibogoznád

ha eljuthatnék hozzád

és várnál kaviárral

suhogó zöld madárdal

lugasával

színezüst halat adnál

ott állnék asztalodnál

napfény és hajad méze

hullna a terítékre

végre

Szabó Ádám: A vers

Megírta a verset.

És nem történt semmi.

Hüledezve várt.

Nem értette.

Ennyi az egész?

Nem dől össze a világ?

Nem árad ki a tenger?

Nem szakad le a mennybolt?

A zordon istenek haragja

az eget nem színezi át?

Csend volt, tavasz, fűszag és élet.

A vers meg csak hallgatott a papíron.

Papírrepülőt hajtott belőle,

kidobta az ablakon.

Utána se nézett.

Nem látta, amint száll a szélben,

csőrébe kapja egy madár,

és viszi magával

a tenger, az ég, az istenek felé.

Sharon Olds: True Love

In the middle of the night, when we get up

after making love, we look at each other in

complete friendship, we know so fully

what the other has been doing. Bound to each other

like mountaineers coming down from a mountain,

bound with the tie of the delivery room,

we wander down the hall to the bathroom, I can

hardly walk, I wobble through the granular

shadowless air, I know where you are

with my eyes closed, we are bound to each other

with huge invisible threads, our sexes

muted, exhausted, crushed, the whole

body a sex—surely this

is the most blessed time of my life,

our children asleep in their beds, each fate

like a vein of abiding mineral

not discovered yet. I sit

on the toilet in the night, you are somewhere in the room,

I open the window and snow has fallen in a

steep drift, against the pane, I

look up, into it,

a wall of cold crystals, silent

and glistening, I quietly call to you

and you come and hold my hand and I say

I cannot see beyond it. I cannot see beyond it.

Red Hawk: The Never-Ending Serial

When I was a boy, the Varsity Theater

was a mile from our house. Saturdays

we were allowed to walk there, and for a dime

we got a cowboy double-feature and

a long-running serial, which involved

an incredibly stupid, weak and helpless

but beautiful woman, upon whom

unimaginable indignities and cruelties were

enacted by darkly evil men with mustaches.

Week after week we waited for her to die

but at the last impossible moment, tied

to railroad tracks for what reason we could

not possibly imagine, and with a fast freight

bearing down upon her, a heroic white man,

he was always white and so was she, 

leaped onto the tracks and

ripped her from the jaws of impending death.

Imagine what the young girls in attendance

were led to believe about their femininity and

how, as long as they lived, they were trained

never to doubt, but to wait for that white man and when

he never showed up, imagine their disillusionment,

the bitter sorrow of their loneliness and despair.

And the young boys in attendance, we who

sat enthralled and believing, imagine

the burden of our lives when we were unable,

fumbling and shaking, to untie those ropes

and were struck down by the thundering train.

Majláth Dániel: Utószó

Annyi minden van még hátra.

Egyszerűnek és összetettnek is lenni.

Keresztülköpni egy mozgó bicajküllőn.

Érdeklődni, éghető-e a szeretet,

és felgyújtani mindent, hogy kiderüljön.

Megmérni, hogy milyen nagy lehet a lelkem.

Hogy mekkorák az életemben tett károk.

Rájönni, hogy az élet egy mozgólépcső,

amin évek óta fordítva sétálok.

Berúgni, és megnevettetni valakit.

Nézni, hogy a nevetéstől hátrahőköl,

majd majdnem nagyokat hányni, visszanyelni,

így óvni meg a szőnyeget az időtől.

Figyelni, miként telnek a kúszó napok;

hogy bőrömről lekopik még egy karcolat.

Túlélni stresszt, gondolatot, hascsikarást.

Jéghideg vízzel megmosni az arcomat,

és suttogva beszélni a tükör előtt,

hogy végre megszeressem hallani magam.

Megragadni a pillanatot, megrázni,

és elvenni, amije van.  

James Davis May: Red In Tooth And Claw

Even on the night my friend died 

    after a long illness— 

I won’t use the word 

      battle, 

    but the cancer was gone, 

and then it came back, like some slasher film killer— 

even on that night, the feral cat, the one 

that’s white and fluffy and sometimes affectionate, 

still crossed our driveway, quietly, 

from our neighbor’s pines to our rhododendrons, 

even on that night, she would look for some rodent 

or bird to terrorize and mangle 

and maybe fully kill. 

And I, drinking and grieving on our deck, 

was appalled by the world and its gross refusal 

to stop being the world, 

   and then embarrassed 

not just by my own naivety (though there’s plenty of that) 

but by my innate human sickness that believes 

we matter, 

      that someone is listening, 

that civility isn’t just something we imagined 

and don’t really follow anyway. 

That night 

I wanted everything to be better than it is, 

so I went to the fridge, got out the milk, 

poured it into a little bowl, which I left on the porch 

and found empty the next morning.

Nemes Nagy Ágnes: Október

Most már félévig este lesz.

Köd száll, a lámpa imbolyog.

Járnak az utcán karcsú, roppant,

négy-emeletnyi angyalok.

S mint egy folyó a mozivászon

lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik

az útjavítás. Lenn a mélyben,

iszamos, hüllő-hátú cső,

pára gyöngyösödik a kérgen,

s a városon, mint vér a gézen,

általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,

mellette kucsmás, birka-bundás,

mint a makk-ász, guggol a munkás,

fölötte hengerhasú gépek,

rájuk írva: „Consolidated…”

S egy fa. Akár a régi csap,

csöpörésznek a targallyak,

szalad, olajjal töltekezvén

a gép gömbölyű béka-testén,

majd a bundára ér a csepp,

s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull.

A vizes kőre rácsorog.

Valaki, messze, úgy vonul,

hogy a köd kilométer-odva

énekét tompán sokszorozza –

hallani, amint tántorog.

Takács Zsuzsa: Bizonyos emlékek

Ajtót nyitsz a rövid csöngetésre.

Egy rozsdavörös őz kér menedéket.

Az ingoványban rejtőzött eddig,

panaszolja. Simogatod selymes,

puha szőrét – s ez érthető, hiszen

tél van. Rövid bőgését hallatja közben.

Szív mélyéig ható pillantásából

félénkség sugárzik. Megtéveszt

szelídsége, beereszted, de féktelen

természete a bezártságot nehezen

viseli. Törni-zúzni kezd, majd

géped elé ül és verset ír.

Ginger Andrews: The Cure

Lying around all day

with some strange new deep blue

weekend funk, I'm not really asleep

when my sister calls

to say she's just hung up

from talking with Aunt Bertha

who is 89 and ill but managing

to take care of Uncle Frank

who is completely bed ridden.

Aunt Bert says

it's snowing there in Arkansas,

on Catfish Lane, and she hasn't been

able to walk out to their mailbox.

She's been suffering

from a bad case of the mulleygrubs.

The cure for the mulleygrubs,

she tells my sister,

is to get up and bake a cake.

If that doesn't do it, put on a red dress.

Linda Pastan: Instruction

You must rock your pain in your arms

until it’s asleep, then leave it

in a darkened room

and tiptoe out.

For a moment you will feel

the emptiness of peace.

But in the next room

your pain is already stirring.

Soon it will be

calling your name.

Molnár Krisztina Rita: Gyöngyöző illúzióink

Persze hisszük, hogy úgy lenne szép,

ha jó öregjeink

fehér szobák közt bolyonganának,

tiszta ágynemű,

semmi váladék,

a zsebkendő frissen vasalt,

- visszarévedő könnyeik

  elmorzsolására kell csak úgy is -,

délután hőmérőzés. gyógyszerek,

az ápolónő pontosan érkezik,

a falról minden véletlen lemosható,

de ők róják az utcát merészen,

a piszkos galambokat nejlonszatyorból tömik,

szürke szárny simítja arcukat,

és mi borzonghatunk és retteghetünk.

(Közelkép, 1998)

Linda Pastan: The Happiest Day

It was early May, I think

a moment of lilac or dogwood

when so many promises are made

it hardly matters if a few are broken.

My mother and father still hovered

in the background, part of the scenery

like the houses I had grown up in,

and if they would be torn down later

that was something I knew

but didn’t believe. Our children were asleep

or playing, the youngest as new

as the new smell of the lilacs,

and how could I have guessed

their roots were shallow

and would be easily transplanted.

I didn’t even guess that I was happy.

The small irritations that are like salt

on melon were what I dwelt on,

though in truth they simply

made the fruit taste sweeter.

So we sat on the porch

in the cool morning, sipping

hot coffee. Behind the news of the day—

strikes and small wars, a fire somewhere—

I could see the top of your dark head

and thought not of public conflagrations

but of how it would feel on my bare shoulder.

If someone could stop the camera then…

if someone could only stop the camera

and ask me: are you happy?

Perhaps I would have noticed

how the morning shone in the reflected

color of lilac. Yes, I might have said

and offered a steaming cup of coffee.

Halmai Tamás: Feladat

Hozzátenni a világhoz csak egyet,

egy almafát, egy könyvet, egy fiút

vagy lányt vagy többet vagy egy tiszta udvart,

egy szonátát, egy szonettet, egy zsemlét,

egy kézszorítást, ajándék mosolyt,

csak egyet mindig, csak egyetleneggyel

gyarapítani a kifoszthatatlant.

Billy Collins: Ma

Volt-e valaha tavaszi nap

langymeleg fuvallata oly tökéletes,

hogy nyomban szélesre kellett tárnod

a ház összes ablakát,

hogy szárnyaló kedvedben fel akartad

tépni a kanári kalitkájának ajtaját,

egy nap, amikor a hűvös tégla ösvény

és a bazsarózsáktól lángoló kert képét

olyannak láttad a metsző fényben,

hogy az asztalodra gyűlt papírhalom

üvegből készült nehezékét

kalapáccsal verted volna le:

szabaduljanak a lakók alóla,

hófödte, homályos házaikból,

jöjjenek elő kéz a kézben,

lépjenek ki hunyorogva

a kék és a fehér határtalan kupolájába

- nos, ez a mai, ez éppen ilyen nap.

--Fordította: Bagi István

Mary Oliver: First Yoga Lesson

"Be a lotus in the pond,” she said, “opening

slowly, no single energy tugging

against another but peacefully,

all together.”

I couldn’t even touch my toes.

“Feel your quadriceps stretching?” she asked.

Well, something was certainly stretching.

Standing impressively upright, she

raised one leg and placed it against

the other, then lifted her arms and

shook her hands like leaves. “Be a tree,” she said.

I lay on the floor, exhausted.

But to be a lotus in the pond

opening slowly, and very slowly rising–

that I could do.

Jack Ridl: Take Love for Granted

Assume it’s in the kitchen,

under the couch, high

in the pine tree out back,

behind the paint cans

in the garage. Don’t try

proving your love

is bigger than the Grand

Canyon, the Milky Way,

the urban sprawl of L.A.

Take it for granted. Take it

out with the garbage. Bring

it in with the takeout. Take

it for a walk with the dog.

Wake it every day, say,

“Good morning.” Then

make the coffee. Warm

the cups. Don’t expect much

of the day. Be glad when

you make it back to bed.

Be glad he threw out that

box of old hats. Be glad

she leaves her shoes

in the hall. Snow will

come. Spring will show up.

Summer will be humid.

The leaves will fall

in the fall. That’s more

than you need. We can

love anybody, even

everybody. But you

can love the silence,

sighing and saying to

yourself, “That’ s her.”

“That’s him.” Then to

each other, “I know!

Let’s go out for breakfast!”

Nagy Zsuka: Családi nagyszótár

nagyiszótár

csilicsalikám

kicsilim

spagetli

cihológus

mekdonát

jója

templonyka

Istenke

csírásgaluska

kolompér

osztkész

na

baszomafaludat

kert

cseresznyebefőtt

csalamádé

tőtike

salátaleves

paradicsomoskáposztásbableves

locsolnikell

mennikellapiacra

aztmondtaapapbácsi

áldásbékesség

aKGSTreazócskaruhát

jácint

kardvirág

őszirózsa

lebbencstészta

csőröge

egyemmegahúsodat

konyha

baromfi

kamara

padlás

ima

zsoltár

halál

 

 

nagyapaszótár

 

asszonytürlőt

pörkölttészta

hústhússal

gondűző

négyes kocsma

a drugáné

bankli

sámfa

faszeg

borsodi

durbintsógor

zöldszilváni

dagipohár

hajrászpari

kolbászoslecsó

csípdvisszaneki

kisonokám

mertkádárapánk

akisgazdák

kisosz

akossuthrádióban

némánaverescselédet

erigyinnen

gyerena

nécsak

he

ehunni

abrantegyemeg

akutyaúristenit

arosszbajjöjjönrá

itttata

 

 

tesószótár

 

anyatesónemhagybékén

hagyjálmár

megmondalakanyának

játsszunkbunkerdit

irodásast

barbizunk

túródudi

négercsók

vajasmézeskenyér

pisilnikell

atesómvagymitcsináljakveled

jólvannaneharagudj

kéredafelét

hülyevagy

 

 

anyaszótár

 

kicsim

szívem

ügyesvagy

büszkevagyokrád

gyereenni

vanpénzed

vigyázzmagadra

miértnemírsz

élszmég

igazánfelhívhatnál

szégyelldmagad

nemaradjegyedül

miapáddal

tudodazapád

azapádmármegint

atesódnakírhatnál

hogynézelki

eztveddfel

aztkifogomdobniakukába

kéneegyrendeskabát

megnefázz

nemjöhetszbiciklivel

apádértedmegy

mikorkicsivoltál

miótamegnőttélazótanem

szégyelljemagáthogyelcsábított

nekemmindegycsaknektekjólegyen

 

 

apaszótár

 

porszívó

neodatedd

nehagydnyitvasokáigahűtőt

negyerebecipővel

gyorsanmondjadlányomnemérekrá

tudtamhogyleeszedmagad

nemmehetszsehova

holvoltál

mármeginthovámész

amígazénházamban

vannekedholaludni

nemeztvártamtőledlányom

viszelkaját

hovámenjekérted

nagyereadjakegypuszit

anyádmárnemtudjamicsinál

anyádnaksosemjósemmi

mindenoké

vigyázzmagadra

Billy Collins: Silence

Now it is time to say what you have to say.

The room is quiet.

The whirring fan has been unplugged,

and the girl who was tapping

a pencil on her desktop has been removed.

So tell us what is on your mind.

We want to hear the sound of your foliage,

the unraveling of your tool kit,

your songs of loneliness,

your songs of hurt.

The trains are motionless on the tracks,

the ships are at rest in the harbor.

The dogs are cocking their heads

and the gods are peering down from their balloons.

The town is hushed,

and everyone here has a copy.

So tell us about your parents—

your father behind the steering wheel,

your cruel mother at the sink.

Let's hear about all the clouds you saw, all the trees.

Read the poem you brought with you tonight.

The ocean has stopped sloshing around,

and even Beethoven

is sitting up in his deathbed,

his cold hearing horn inserted in one ear.

Juhász Tibor: Testvérszorítás

Először a kialvatlansággal magyarázta

a bal szeme alatti kékséget, később

egy fürdőszobai balesetre hivatkozott.

Állandóan a kezében volt a telefonja,

és mikor megcsörrent, hirtelen összerándult,

mint aki fedezéket keres. Máskor napszemüvegben,

hosszúujjas felsőben láttam, próbáltam

nem észrevenni, ahogy erőltetett nevetései

közben a bordáihoz kap. Telefonszámokat,

honlapokat ajánlottam neki, újabb és újabb

történeteket találtam ki a barátaimról,

hogy tudja, nincs egyedül. A felkartörése

után sírt először. A vállára tettem a kezem,

szorítottam, mintha a testvére lennék,

hogy én is megértsem, mi kell az elhatározáshoz.

Szabó Ádám: Rántotta

régen dobtam már össze szonettet
ahogy az ember rántottát üt össze
pár szót egymáshoz összeütöget
hogy tálba öntve gyorsan megkeverje
az első szavam legyen az hogy te
serpenyőmben az énnel összebékül
és kellő lángon lassan hevítve
homogén egésszé válik majd végül
így olvad össze minden szép szavunk
a zápokat meg vessük szemétbe
s a legvégén pedig majd mi magunk
is úgy pillantunk egymás szemébe
mint a rántottában két csibe nézhet
akiket éppen összesüt a végzet