Charles Jensen: Summer Ends

I will not name you again.

I will not reduce you like a memory to your smallest parts,
little fantastic machine-heart slaving away its heat
little controlled burn
little smolder-fire wicking toward the dry brush.

I will not replace this moment with the next,
will not exchange you with clocks,
with steady breaths or the tsk-tsk of the nearest metronome
the pulse of lost touches that never made landfall.

I will not end when the summer ends,
this small, small moment bird-like in its nervousness
our bodies near touch-to-touch
there are new nervous octaves nested in my throat

which will be anything for you,
be bird for you,
be timepiece of wrists for you, be shadow and wind for you,
be jeans for you. Licks for you. Oh, summer ends

bemoaning its own misfortune. I sit near you
and the dusk comes on like the dizzy sweet sting of your cologne.

For you I could be the longest day, all of your sunlight,
if for me you made yourself coda,
made nightfall, made yourself nest.

Lackfi János: Éintkezési pontok

Aznap reggel munkába indulva,
ahogy a szűk előszobában
nehéz táskámmal imbolyogtam,
miközben a kölyökkutya
kajlán ott kajtatott keringett furakodott
a lábam és az ajtó,
az ajtó és a táska,
a táska és a lábam,
a lábam és a lábam
közötti térben,
szorult helyzetemben
ráhúztam a kutya lábára a vasajtót,
nyalogatta is még délután sokáig,
de azt én már nem láttam.
te mesélted utólag.
Hajnalban keltél aznap is,
előbb megsétáltattad a kutyát,
aztán lezavartad a reggeli hajrát,
jutott uzsonna minden uzsonnás-zacskóba,
reggeli minden gyomorba,
füzetek könyvek csekkek igazolások minden táskába,
aláírások minden üzenő-füzetbe,
előre kiszámolt kiránduláspénz a borítékba,
gyerektest minden kabátba,
és most a kimerültségtől az asztalra borulva elaludtál ,
a kutya vinnyogására felriadtál rémülten kiszaladtál,
hallottad, ahogy dühödten becsapom az ajtót,
láttad távolodó sziluettemet a drótüvegen át.
Nem tudtad, mindez miért,
aminthogy nem tudtam én sem,
mondtál valamit,
de a szavakat elnyelte az ajtó,
pedig vártam, esetleg kinyitod, utánam jössz,
magyarázatot kérsz és adok a drótüveg túloldalán.
De nem. Végig ez járt fejemben, míg a kormányt tekergetve
magam mögé göngyöltem a környék dombjait,
tarlót sárga fákat trágyahalmot,
szétesett, kusza boglyát, s egy időtlen idők óta
a mezőn kallódó, mind jobban földbe süllyedő furgont,
ez járt fejemben tanítás közben, megbújt a diákarcok
mögötti térben, most azt hiszed,
direkt húztam rá az állat mancsára azt az ajtót,
csak mert a kutya hozzád tartozik,
te akartad álmodtál róla gyerekkorod óta,
te foglalkozol vele eteted tanítod,
jutalmazod ölelgeted szeded nejlonzacskóba a kertben a piszkát,
a te hangodnak engedelmeskedik igazán,
mindinkább azt hittem, azt hiszed, a te lábadra
akartam ráhúzni igazán azt az ajtót,azt akartam, neked fájjon te vonítsál,
vádoltalak magamban,
vádoltam magamat.
Tudtam, csak a könnyű, belül üreges
szürke műanyag telefonkagylót kellene felemelnem,
levegőben ringatózna közben a harmonikaszerű zsinór,
könnyebb lett volna felemelnem azt a kagylót,
mint így cipelnem egész nap ezt a téglával
teli láthatatlan tengerészgyalogos-zsákot,
de tudtam azt is, a telefonkagyló titokzatos fémötvözettel
telt meg belül, felemelni nehezebb bárminél.
Tele volt az a zsák ostoba bosszúvággyal önkínzó fájdalommal,
csak még egy kicsit hidd azt, hogy direkt volt,
míg el nem mondom, nem direkt,
tele volt az a zsák kettőnk szétválogathatatlan nyavalyáival,
súlya estére annyira összetörte
csontom inaim húsomat,
hogy eldőlök, ha neked nem támaszkodhatom
a drótüveg vasajtó belső oldalán,
és testemből kimegy az áram, ha nem kereshetem meg
szájammal az érintkezési pontokat
a nyakadon az orrodon
a homlokodon a szájadon
a lehunyt szemhéjadon.

Szlukovényi Katalin: Hasonlatok a szerelemről

A szerelmes nő nem konzervbarack,
hogy hetekig várjon a kamrapolcon.

A szerelmes nő nem zseblámpa, mit
tetszés szerint kapcsolgathatsz ki és be.

A szerelmes nőt, mint a szaunát,
be kell melegítsd használat előtt
legalább félórával, és ha végül
mégsem jössz, vagy csak másnap, kezdheted
megint felfűteni - örülj, ha közben
nem lett zárlatos, nem égett le végleg.

A szerelmes nőt, mint a cserepes virágot,
naponta öntöznöd kell - csak a kaktusz
bírja nélküled, de aki ilyet kap,
az hét évig nem fog megházasodni.

*

Mintha kölyökkutyát akarnál fényképezni,
folyton elmászkál az érzés,
magyarázhatsz neki, hogy ül, meg lábhoz,
parancsaid és a történések
között kétségkívül fellelhető
némi összefüggés, de semmiképp
nem tetszésed szerint.

*

Olyan vagy, szerelmem, mint egy szelet
friss, finom lazac vastagon lefosva.
Pucolgatlak, igyekszem lekaparni
rólad a híg trutymót, de valahogy
már nem igazán étvágygerjesztő így.

*

Olyan vagy, édes,
mint egy törött csont:
rosszul forrt össze,
de azért járóképes.

*

Sosem leszek már teljes nélküle:
összetartozunk, mint a nyúl két füle.

*

A szerelmes, mint a szaglóhám: kifárad,
megszokja szerelmese jelenlétét,
akár a virágbolti eladó
a virágillatot. Muszáj időnként
ki- és belépned, hogy megint megérezd.

Thomas Lux: I Love You Sweatheart

A man risked his life to write the words.
A man hung upside down (an idiot friend
holding his legs?) with spray paint
to write the words on a girder fifty feet above
a highway. And his beloved,
the next morning driving to work…?
His words are not (meant to be) so unique.
Does she recognize his handwriting?
Did he hint to her at her doorstep the night before
of "something special, darling, tomorrow"?
And did he call her at work
expecting her to faint with delight
at his celebration of her, his passion, his risk?
She will know I love her now,
the world will know my love for her!
A man risked his life to write the words.
Love is like this at the bone, we hope, love
is like this, Sweetheart, all sore and dumb
and dangerous, ignited, blessed - always,
regardless, no exceptions,
always in blazing matters like these: blessed.

Ted Kooser: Walking on Tiptoe

Long ago we quit lifting our heels
like the others—horse, dog, and tiger—
though we thrill to their speed
as they flee. Even the mouse
bearing the great weight of a nugget
of dog food is enviably graceful.
There is little spring to our walk,
we are so burdened with responsibility,
all of the disciplinary actions
that have fallen to us, the punishments,
the killings, and all with our feet
bound stiff in the skins of the conquered.
But sometimes, in the early hours,
we can feel what it must have been like
to be one of them, up on our toes,
stealing past doors where others are sleeping,
and suddenly able to see in the dark.

Szabó T. Anna: Katonadal

Én nem szurkálok szereket,
az én szerem a szeretet,
de most nem vágyom új adagra,
most hagyjatok végre magamra.

Most kicsikét aludni vágyom,
vagy csak úgy dögleni az ágyon,
vagy egymagamban inni, enni,
vagy elfeküdni, nem is lenni.

Aztán felkelni, megfürödni,
nem jönni-menni, tenni-venni,
nem könyörögni, parancsolni,
csak magamban kicsit pancsolni.

Csak egyedül – úgy vágyom erre,
mint katona, ki most szerel le,
és éhem egyre éhesebb lesz,
és éget, mint az égetett szesz.

Feledni gyermeket, szerelmet,
megtagadni az engedelmet,
ne én legyek az, aki ad -
szeressem végre magamat.

Ted Kooser: Carrie

"There's never an end to dust
and dusting," my aunt would say
as her rag, like a thunderhead,
scudded across the yellow oak
of her little house. There she lived
seventy years with a ball
of compulsion closed in her fist,
and an elbow that creaked and popped
like a branch in a storm. Now dust
is her hands and dust her heart.
There's never an end to it.

Lackfi János: Belépni egy házba

Belépni egy házba, szögre akasztani
kalapot, trencskót,
lerúgni cipőt,
hátizsákot bevágni a sarokba
– csupa gravitáció-teszt,
jelzik, hogy földet értünk
Nyitni csapot, tudni, hogy onnan
kihullik a bennfeledett, végenincs ezüstlánc,
ismerni a vécélehúzó forszát, tudni
hol és milyen erővel
rántsuk a kart meg
Tudni, hol tartanak kenyeret, kolbászt,
a pincében sem gyújtani gyertyát,
vaksötétben is biztonsággal megtölteni
a hordó csapjáról poharunkat
Tudni, a kert-sötétből honnan ugrik elő,
mint gazdájának örvendező eb,
egy-egy loncsos bokor, beszedni
kintmaradt ruhákat, tető alá lódítani a
heverő fejszét
Vigyázni magas küszöbre, alacsony
szemöldökfára, úgy nyitni az ajtót,
hirtelen mozdulattal, ne csikorogjon,
lassan ugratni vissza a zár nyelvét
Tudni pontosan, vásárban vett,
sípoló papírkígyóként hol kunkorog
oda-vissza a gyerekek lehelete,
fogat mosni feketén, az arctalan
ásító tükör előtt,
a szokott székre dobni le a ruhát
Kitakarni az ágyban fekvő asszony
álmában is várakozó testét,
egyedül az világlik derengve a házban,
úgy hever ott, mint egy fél alma,
középütt magház,
másik felével pontosan összeillik

Kántor Péter: Hogy magyarázzam meg neked?

Hogy magyarázzam meg neked?
Az ember nem azért él, hogy ne fájjon a foga.
Nem azért dolgozik, hogy legyen pénze kifeküdni a tengerpartra.
Vagy azért dolgozik?
Azért találta fel a vasutat, a repülőgépet, az űrhajót?
Vagy azért találta fel a vasutat, a repülőgépet, az űrhajót,
hogy még többet dolgozhasson? Hogy még többet feküdhessen ki a tengerpartra?
Azért vágatja le a haját, hogy gyorsabban nőjön? Hogy gyorsabban vágathassa?
És a vonatozás? A repülés?
Azt hiszed, ezek csak a tengerpart felé vezető út állomásai?
És ha eljön az aranykor, a világbéke, az egyetemes vakáció,
mindnyájan ott heverünk majd a dalmát tengerparton?
És senkinek se fáj a foga?
Azt hiszed, erről álmodozom a díványon hanyatt fekve, behunyt szemmel?
Igen?
És ki fejti meg, hogy mit rikácsol a tarka tollú kakadu?
És hogy miről hallgat a kis piros hal a part menti vizekben?
Ki illeszti össze az örökké cserepeire hullót?
És ki hagy oda mindent, hogy kövesse útján a szív rigóját?
Ki kapaszkodik a tükörsima jégfalon?
Ki mássza meg a Himaláját?
Ki úszik be mélyebben anélkül, hogy odaveszne?
És ki vész oda szebben?
Du-du-du… – dudorászik a fedőt emelgető gőz.
Azt hiszed, azért cigarettázom, mert messze még az aranykor?

Ted Kooser: A Birthday Poem

Just past dawn, the sun stands
with its heavy red head
in a black stanchion of trees,
waiting for someone to come
with his bucket
for the foamy white light,
and then a long day in the pasture.
I too spend my days grazing,
feasting on every green moment
till darkness calls,
and with the others
I walk away into the night,
swinging the little tin bell
of my name.

Tao Lin: i will learn how to love a person and then i will teach you and then we will know

seen from a great enough distance i cannot be seen
i feel this as an extremely distinct sensation
of feeling like shit; the effect of small children
is that they use declarative sentences and then look at your face
with an expression that says, ‘you will never do enough
for the people you love’; i can feel the universe expanding
and it feels like no one is trying hard enough
the effect of this is an extremely shitty sensation
of being the only person alive; i have been alone for a very long time
it will take an extreme person to make me feel less alone
the effect of being alone for a very long time
is that i have been thinking very hard and learning about existence, mortality
loneliness, people, society, and love; i am afraid
that i am not learning fast enough; i can feel the universe expanding
and it feels like no one has ever tried hard enough; when i cried in your room
it was the effect of an extremely distinct sensation that ‘i am the only person
alive,’ ‘i have not learned enough,’ and ‘i can feel the universe
expanding and making things further apart
and it feels like a declarative sentence
whose message is that we must try harder’

Mesterházi Mónika: Barátok

Barátok. Két író egy hajó fedélzetén,
öt-hat évvel egyikük, hét-nyolc
évvel másikuk halála előtt. Mi lesz itt,
öregem, erről hallgat a röhögéshez szokott
két arc, túl okosak, hogy ne sejtsék,
de nem kell átélniük bujkálást, üldöztetést,
se belehalni tömeggyilkosságba,
bár a nyakkendős megéli majd a csokor-
nyakkendős halálát. Ülnek a hajón,
legyintő mozdulat, de a könyökük összeér,
az egyik a látványra, a másik a gondolataiba néz.

Barátok. Egy költő és egy író a barátság
júniusi napsütésében. Bujkálást,
tömeggyilkosságot, önkényt túlélt két
élő ember, két középkorú férfi, vállasan,
egy napsütötte téren, ha nem is
mosolyognak, mégis ellazul az arcuk.
A költő félig kifordul a képből,
a válluk mégis egy vonalban áll.

Szép középkorúság. A test és egyebek
kiszolgáltatottsága előtt, szabad,
szép középkorúság, megszerzett barátok,
még elég kevés hajszálrepedés, erős közeg,
mi lesz velünk, barátaim, barátaim!

Norman MacCaig: Of You

When the little devil, panic,
begins to grin and jump about
in my heart, in my brain, in my muscles,
I am shown the path I had lost
in the mountainy mist.

I'm writing of you.

When the pain that will kill me
is about to be unbearable,
a cool hand
puts a tablet on my tongue and the pain
dwindles away and vanishes.

I'm writing of you.

There are fires to be suffered,
the blaze of cruelty, the smoulder
of inextinguishable longing, even
the gentle candleflame of peace
that burns too.

I suffer them. I survive.

I'm writing of you.

Kiss Judit Ágnes: Szingli

Még néznek utánad a téren a srácok,
még hamvas a bőr, feszes, izmos a far,
de lásd, nyakadon gyülekeznek a ráncok,
(legjobban egy új anyajegy, mi zavar.)

Még melled alatt nem akad meg a cerka,
és lábdagadást a cipőd nem okoz,
de íme alattomosan derekadra
felkúszik a háj, s belepotrohosodsz.

Mész nap nap után szarakodni a céghez,
helytállsz magadért, noha durva a harc,
s megrándul a szád, ha a tántika kérdez:
szép, hogy hivatás, de babát nem akarsz?

Ha elhagyod egyszer a harmadik ikszet,
nem kellesz a munkaerőpiacon -
ezt dobta a gép. Igazítod a sminked.
Kérőddzön a sok fasz a szingliadón!

Finy Petra: Az apróbetűs élet

csontjaimból madarat hajtogatok, mert tudom, hogy kék az ég,
kiszárítom a felhőket, hogy ne mossa el kezemet az eső,
szeretném azt mondani a fáknak, hogy apám,
de félek, mert nincsenek gyökereim,
meg kellene pofozni a Napot, hogy tanítson meg végre fázni is,
hogyan kell hóviharban táncolni, sajnos azt nem tudom,
felírtam a nevemet egy könyvbe, hogy eszembe jusson, mikor nevetek,
van egy létrám, azzal szoktam csillagokat lopni,
még nem búcsúzhatok, meg kell számolnom a kavicsokat
és te segítesz nekem,
nem vagyok szomorú, csak épp az óceán kicsöppent szememből,
kérlek, adj pár üveggolyót, éppen annyit, hogy az ölemben elférjen,
egyszer majd komoly leszek, és elhívlak teázni,
addig is forraljuk fel a tengert,
hadd mondjam el neked a feketét, már nagyon nyomja a vállamat,
azóta nem tudok repülni, mióta először sírtam,
de erős leszek, még akkor is, amikor eleresztem az összes pillangót

Robin Becker: Morning Poem

Listen. It's morning. Soon I'll see your hand reach
for my watch, the water will agitate in the kettle,
but listen. Traffic. I want your dreams first. And
to slide my leg beneath yours before the day opens.
Wait. We slept late. You'll be moody, the phone
will ring, someone wanting something. Let me put
my hands in your hair. Who I was last night I would
be again. This is how the future holds me, how depression
wakes with us; my body shelters it. Let me
put my head on your breast. I know nothing lasts.
I would try to hold you back, not out of meanness
but fear. Oh my practical, my worldly-wise. You
know how the body falters, falls in on itself. Tell me
that we will never want from each other what we
cannot have. Lie. It's morning.

Weöres Sándor: Eresz alól fecskefia

Eresz alól fecskefia
ide néz, oda néz:
van-e hernyó, hosszu kukac,
ízesebb, mint a méz?

Csőrét nyitja ám,
buzgón, szaporán.
Kis bendőbe mindenféle
belefér igazán.

Juhász Tibor: Otthonzár

Mint akit ütni akarnak, a felé lendülő
kapaszkodók miatt reflexszerűen emeli
fel a karjait. Aztán kapkodva lejjebb
húzza a kabátja ujját, úgy rejti el a foltokat,
mintha saját bűnössége jeleit titkolná.
A leszállók elől a korláthoz bújik, összehúzza
magát, hogy még a sofőr se vegye észre.
Aztán a lépéseit számolja, a lépcsőházban
a fokokat, és egyre görcsösebben szorítja
a zsebében a kulcsokat, hogy megkönnyebbülés
legyen, mikor az egyiket a zárba helyezi.

Warsan Shire: First thought after seeing you smile

come with every wound
and every woman you’ve ever loved
every lie you’ve ever told
and whatever it is that keeps you up at night
every mouth you’ve ever punched in
all the blood you’ve ever tasted
come with every enemy you’ve ever made
and all the family you’ve ever buried
and every dirty thing you’ve ever done
every drink that’s burnt your throat
and every morning you’ve woken
with nothing and no one
come with all your loss
your regrets, sins
memories
black outs
secrets
come with all the rot in your mouth
and that voice like needle hitting record
come with your kind eyes and weeping knuckles
come with all your shame
come with your swollen heart
i’ve never seen anything more beautiful than you.

Kemény Lili: Fényszennyezés

Végülis mindenhova kell
egy háziasszony. Ennek itt
például Európa csak a nappalija.
A haján milliárd éves
fények pihennek meg,
messzi csillagokról utaztak,
hogy elérjenek hozzá.
A fogsora tökéletes
sorozatfelvétel a holdról,
Akire csak pillantást vet,
az úgy érzi magát, mint a
diszkóreflektorokkal
csiklandozott júliusi égbolt.

Néha mély lesz és tanácstalan,
vigasztalásra szoruló, („Jaj,
megöregszenek! lassan
megöregszenek a szüleink”)
gyere, mondják neki,
sírj nyugodtan,
és ő nyugodtan sír.

Anna Akhmatova: Ott találkoztam utolszor veled

Ott találkoztam utolszor veled
a parton, ahol csavarogtunk néha.
A város áradástól rettegett-
szilajul nyargalt, nőttön nőtt a Néva.

Nyárról beszéltél, s arról, hogy nőt
költőnek elképzelni - lehetetlen.
A cári lak s a Péter-Pál –erőd
örökre ittmaradt szememben.

Nem is miénk volt már a levegő,
ajándéknak éreztük, ég kegyének.
Az én szívemből akkor tört elő
a legutolsó esztelen-vad ének.

--Rab Zsuzsa fordítása

Kakinomoto no Hitomaro: When She Was Still Alive

When she was still alive
We would go out, arm in arm,
And look at the elm trees
Growing on the embankment
In front of our house.
Their branches were interlaced.
Their crowns were dense with spring leaves.
They were like our love.
Love and trust were not enough to turn back
The wheels of life and death.
She faded like a mirage over the desert.
One morning like a bird she was gone
In the white scarves of death.
Now when the child
Whom she left in her memory
Cries and begs for her,
All I can do is pick him up
And hug him clumsily.
I have nothing to give him.
In our bedroom our pillows
Still lie side by side,
As we lay once.
I sit there by myself
And let the days grow dark.
I lie awake at night, sighing till daylight.
No matter how much I mourn
I shall never see her again.
They tell me her spirit
May haunt Mount Hagai
Under the eagles’ wings.
I struggle over the ridges
And climb to the summit.
I know all the time
That I shall never see her,
Not even so much as a faint quiver in the air.
All my longing, all my love
Will never make any difference.

Roger Bonair-Agard: Your Bed Is Too Small For Fucking And Poetry

I knew the bed would be too small
for all the things
I still want to dream about us
that we would toss
turn our way lose ourselves
in each other's limbs
and rut there all over again

too small for the full-bodied voluptuousness
we carry
too small for the full-contact fuck
we create
too small for the full slick sweat we surrender
too small for the grunts and the screams
we extract from each other
to small for the way those grunts
struggle up from our stomachs
somersaulting themselves into 'iloveyous'
and spasmodic cum shots

it is good we also have the floor
and the bathroom
and the tub
and the chair
and the desk
and the park
public spaces and the wide open savannas
of our imaginations

these places will have to substitute
offer room for the volume
of our fucking and our poetry
for the way this animal love
lurches monstrous up my chest
wanting to make you happy
and warm and unafraid
and free

so - get a bigger bed
one that can hold all the things
I still want to dream
but ready me a tiny corner on this one
so I can still get lost in you.

Reményik Sándor: A holt fenyő

A holt fenyő pirosba öltözik.Ha látsz egy foltot,
Egy rozsdavörös foltot
A haragos-zöld tenger közepén:
Ereszd le messzekémlő látcsöved,
S mondj egy imát a holtak üdveér'.
Az a halál.
Nem a lomberdők szelíd őszi dísze,
Amelyre új élet következik.
Ez a pirosban ünneplő halál,
Ez a dacos halál
Ez tudja már, hogy nincs feltámadás.
És mégis áll,
Halott bajnok az élő katonák közt.
Mivel másutt nincsen számára hely.

Pat Schneider: I Was Mean to You Today

Things were difficult
and I was impatient.
You were trying to explain
why I must reorganize the files
on my computer, why
they all have to have project numbers,
why I can't put them
where they've always been,
what the tax consultant said,
what you need for your report
to the Board of Directors,
and it boiled down to my files
have to be re-filed, and they
have to have titles with no more
than twelve letters to leave room
for project numbers,
and I said, Well, dammit.
And you said, Don't talk like that.

You sounded pained
and I was mean to you.
I was bored and tired
and mad, and you were
trying hard. Later,
I went out in the rain.
I went to the mall
and bought us both really
expensive pillows. Down
pillows with 100 per cent
cotton covers, 400 thread count.
I have lusted after them for years,
ever since Mama told me
that she asked Grandma,
who was 86 and dying,
"If you could have anything
in the world, what would it be?"
and Grandma answered,
"A down pillow" and Mama
didn't have enough money.
I bought two down pillows for us all,
to say I'm sorry.

Karinthy Frigyes: Méné, tekel…

Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:
Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.

Szívedbevésem és füledberágom:
Rossz volt embernek lenned a világon,

E korban, melynek mérlege hamis,
S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.

Délben az ember megkisértetett,
Az éjben sírtak a kisértetek.

Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,
De a gyilkost megint hősnek nevezték.

A férfi vért ivott s a nő velőt,
Künt a költő bőgött a bolt előtt.

Halottra adtak selymet és brokátot,
Az élő rongyos volt és vért okádott.

Virággal hintették a síri vermet,
Az élő künt a hó alatt didergett.

Hangos szóval esküdtek a koporsón,
Az élő halkan jajgatott a borsón.

Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,
Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,

De szembeköpte mesterét a hitvány
Piszkos rüpők, a szemtelen tanitvány.

Hajók rohantak égő tűzveszélyben,
A ringyók cifra rongya szállt a szélben,

De a legszebb és a legékesebb
Szemétdombon rohadt el, mint az eb.

Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,
Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.

Tedd most szívedbe és füledbe el -
Az értelmét majd megtudod, ha kell.

MÉNÉ, TEKEL - ha érted, vagy nem érted,
Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.

Egykoron sötétben elmondott dalom,
Mint lángírás, világít a falon.

Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
De élni fognak, hogyha én nem élek
S lesznek, ha nem leszek.

Csukás István: Dalocska

Csengő szól: gingalló,
röppenj már pillangó!
Pillangó messze jár,
volt-nincs nyár, vége már.
Züm-züm-züm, zúg a szél,
táncol a falevél,
züm-züm-züm, ez a szél!
Egy reggel itt a tél.

Al Zolynas: Postcard From Home

Sitting on the deck, bare feet
on the railing, I watch and listen to
this day spilling out its myriad flow of details, one
after another, one on top of another, seamlessly,
with no apologies, not the slightest backing off:
two ruby-throated humming birds
drinking their sugar water, distant dogs
barking, the sudden shriek
of wood surrendering to a neighbor’s power saw,
those boulders poking out of the hillside, another subdivision
materializing on the stripped land across the valley.
Each detail says “This!”
and has always and ever only said “This!”
Wish I were here.

Julie Cadwallader-Staub: Midlife

This is as far as the light
of my understanding
has carried me:
an October morning
a canoe built by hand
a quiet current

above me the trees arc
green and golden
against a cloudy sky

below me the river responds
with perfect reflection
a hundred feet deep
a hundred feet high.

To take a cup of this river
to drink its purple and gray
its golden and green

to see
a bend in the river up ahead
and still
say
yes.

Nichita Stanescu: Vers

Mondd csak, ha elkapnálak egyszer,
és megcsókolnám a talpadat,
ugye, sántikálnál egy ideig,
mert félnél, hogy széttiprod a csókom?

Tao Te Ching: Verse 11

Thirty spokes are joined together in a wheel,
but it is the center hole that allows the wheel to function.
We mold clay into a pot,
but it is the emptiness inside that makes the vessel useful.
We fashion wood for a house,
but it is the emptiness inside that makes it livable.
We work with the substantial,
but the emptiness is what we use.

William Butler Yeats: Ezek felhők

Ezek felhők a bukó nap körül,
A fenség lecsukja égő szemét;
A nagy mű kicsik kezére kerül,
Míg meg nem dől a magas; majd a szép
Összhangba mind több csikorgás vegyül
S közös szintbe kerül a törmelék.
Így hát, barátom, ha majd kiderűl
A nagy harc után, hogy ez lett a vég,
Légy még büszkébb nagy társadra és örűlj,
Noha gyerekek gyűlnek csak köréd:
Ezek felhők a bukó nap körül,
A fenség körül, mely lecsukja szemét.

--Szabó Lőrinc fordítása

Pilinszky János: Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdre roskadását.

ee cummings: love is a place

love is a place
& through this place of
love move
(with brightness of peace)
all places

yes is a world
& in this world of
yes live
(skilfully curled)
all worlds

Elizabeth Jennings: Absence

I visited the place where we last met.Nothing was changed, the gardens were well-tended,
The fountains sprayed their usual steady jet;
There was no sign that anything had ended
And nothing to instruct me to forget.

The thoughtless birds that shook out of the trees,
Singing an ecstasy I could not share,
Played cunning in my thoughts. Surely in these
Pleasures there could not be a pain to bear
Or any discord shake the level breeze.

It was because the place was just the same
That made your absence seem a savage force,
For under all the gentleness there came
An earthquake tremor: Fountain, birds and grass
Were shaken by my thinking of your name.

Borbély András: Ahonnan indulsz

Ahonnan indulsz, ahova érkezel,
befon a szó, s a mondat kusza váza,
madarak szállnak, kiket ki érhet el,
ha szembe, vagy ha szélirányba szállnak.
Madarak röpte, szó, folyóban kövek,
amikre lép, ha átkel, vándor lába,
s miként a folyó, árad annyi szöveg,
bízhasd magad csak egy-két jó szavára,
mi átvezet a vízen, hogyha járnál.
– Nyughass, viszlek én vállaimon téged,
énekelhetsz, míg viszlek víznek átkán,
rogyott térdemben bízva bízz, ha élek.
Átjár az éj, mint vízcseppet fény átjár,
vagyok a szó, a híd, vagyok a kéreg.

Carl Sandburg: Explanations of Love

There is a place where love begins and a place
where love ends.

There is a touch of two hands that foils all dictionaries.

There is a look of eyes fierce as a big Bethlehem open hearth
furnace or a little green-fire acetylene torch.

There are single careless bywords portentous as a
big bend in the Mississippi River.

Hands, eyes, bywords--out of these love makes
battlegrounds and workshops.

There is a pair of shoes love wears and the coming
is a mystery.

There is a warning love sends and the cost of it
is never written till long afterward.

There are explanations of love in all languages
and not one found wiser than this:

There is a place where love begins and a place
where love ends--and love asks nothing.

Kányádi Sándor: Kuplé a Vörös villamosról

avagy abroncs nyolc plusz két pótkerékre

holtvágányra döcögött végül
a kopott vörös villamos
kalauz és vezető nélkül
döcögött holtvágányra végül
a kopott vörös villamos

nem volt rakva virágos néppel
bezzeg amikor érkezett
bíborló színben sok beszéddel
meg volt rakva virágos néppel
bezzeg amikor érkezett

vöröslött de amint utólag
utólag minden kiderül
bíborát nem a pirkadó nap
vértől vereslett mint utólag
utólag minden kiderül

mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett
a színen csak siránkozás van
mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett

hát sic tranzit gloria mundi
a dicsőség így múlik el
honnan lehetett volna tudni
hogy sic tranzit gloria mundi
a dicsőség így múlik el

s így állunk ismét mint az ujjunk
sok hite-volt-nincs nincstelen
a magunk kárán kell tanulnunk
ismét itt állunk mint az ujjunk
sok hite-volt-nincs nincstelen

s tülekedünk egymásnak esve
ha jön a volt-már villamos
sárgára avagy zöldre festve
tülekedünk egymásnak esve
ha jön a volt-már villamos

félre ne értsd a dalom testvér
nem sirató csak szomorú
nem szeretném ha lépre mennél
félre ne értsd ismétlem testvér
nem sirató csak szomorú

Mellékdal a pótkerekekre

de holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos
eljárt-e az idő fölötte
és holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos

s nem lesz-é vajon visszatérte
boldog aki nem éri meg
halomra halnak miatta s érte
most is s ha lenne visszatérte
boldog aki nem éri meg

Sárhelyi Erika: Biztos, ami biztos

Tudod, nem félek a haláltól,
csupán bosszant, hogy egyszer nem leszek.
Nem rendít meg, hogyha rám számol,
ha egyébként jól szólnak a negyedek.

Meglátod, haláli egy tánc lesz -
végre csapok egy jó kis görbe estét.
Ha akarod, te is ott lehetsz,
talán jobban bevésődik az emlék,

hogy voltam! - a létezésen túl -,
sőt, néha még éltem is egy keveset.
Másnap aztán - ha úgy alakul -
mesélj rólam. Ígérem, nem nevetek.

Jack Gilbert: Waking at Night

The blue river is grey at morning

and evening. There is twilight

at dawn and dusk. I lie in the dark
wondering if this quiet in me now
is a beginning or an end.

Howard Nelson: The Man in the Yard

My father told me once
that when he was about twenty
he had a new girlfriend, and once
they stopped by the house on the way
to somewhere, just a quick stop
to pick something up,
and my grandfather, who wasn't well—
it turned out he had TB and would die
at fifty-two—was sitting in a chair
in the small back yard, my father
knew he was out there, and it crossed
his mind that he should take his girlfriend
out back to meet him, but he
didn't, whether for embarrassment
at the sick, fading man
or just because he was in a hurry
to be off on his date, he didn't
say, but he told the little,
uneventful story anyway, and said
that he had always regretted
not doing that simple, courteous
thing, the sick man sitting in
the sun in the back yard would
have enjoyed meeting her, but
instead he sat out there alone
as they came and left, young
lovers going on a date. He
always regretted it, he said.

Kányádi Sándor: Elmaradt Találkozás Pilinszky Jánossal

egyszer már majdnem sikerült
egyik verssorod csuhakötelén
mint az artistáknak a trapézig
följutnom de láttam hogy te a
megváltás lassacskán kétezer
év óta egyre húzódó zűrös
utómunkálataival vagy el-
foglalva szemérmesen és
megértő tisztelettel vissza-
ereszkedtem a porondra

Rumi: Untitled

Out beyond ideas of wrongdoing and rightdoing,there is a field. I'll meet you there.

When the soul lies down in that grass,
the world is too full to talk about.
Ideas, language, even the phrase each other
doesn't make any sense.

-- translated by Coleman Barks and John Moyne

Faludy György: Meditáció

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó
tépelődés, kegyetlen és kemény,
csak kép vagy látomás, amely magától
formálódik, és úgy lebeg elém:

szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,
virág, való vagy képzelt jelenet,
tűzfény tünt kandallókból, tenger – mindegy,
olykor változgat, olykor megremeg:

én mozdulatlanul lesem, szemlélem,
nem töprengek semmin se, de egészen
beleolvadok, szívom, teletöltöm

magam vele, de csak néző vagyok,
csendes, mohó néző – és ez a legnagyobb
öröm abból, hogy itt éltem a földön.

Taditional song from Senegal: [Listen to things more often than beings]

Listen to things more often than beings.
Hear the voice of the fire, hear the voice of the water,
Listen in the wind to the sighing of the bush:
This is the ancestors breathing.
Those who are dead are never gone;
The dead are not down in the earth:
They are in the trembling of the trees,
In the groaning of the woods,
In the water that runs, in the water that sleeps,
They are in the hut, they are in the crowd.
Those who are dead are not ever gone;
They are in the woman's breast, they are in the wailing of a child,
They are in the burning log and in the moaning rock.
They are in the weeping grasses, in the forest and the home.
Listen to things more often than beings.
Hear the voice of fire, hear the voice of water.
Listen in the wind to the sighing of the bush.
This is the ancestors breathing. 

Kiss Judit Ágnes: Ima a jó halálért

Ne alázz meg engem, Isten
A halál szemei előtt!
Ha a testem elragadja,
Könyörögni legyen időm,
Hogy a lelkemet ne engedd,
Ne a semmibe zuhanást.
Nem a rothadás riaszt, csak
Ha az öntudat elenyész.

Hova lesz a vágy, az emlék,
Hova akkor az akarat?

Mi marad belőlem aztán,
Mikor égnek a zsigerek?
Por a porcelánpohárban,
Temetőbeli felirat.
És a vers. A porba írva,
Ami kész, ami töredék.

Vera Pavlova: 29

The two are in love and happy.
He:
„When you are not here,
it feels as though you
had just stepped out
and are in a room next door.”
She:
„When you step out
and are in a room next door,
it feels as though
you do not exist anymore.”

Sara Teasdale: Pity

They never saw my lover's face,
They only know our love was brief,
Wearing awhile a windy grace
And passing like an autumn leaf.
They wonder why I do not weep,
They think it strange that I can sing,
They say, "Her love was scarcely deep
Since it has left so slight a sting."
They never saw my love, nor knew
That in my heart's most secret place
I pity them as angels do
Men who have never seen God's face.

William Henry Davies: Nincs idő!

Az életnek mi haszna mondd,
Ha egyre hajszol, űz a gond.
Nem állhatsz meg a lombok árnyán
Tűnődni, mint tehén s a bárány.
S nem, nem tudod figyelni, ó jaj,
Hogy mókáz mókus a dióval!
Néznéd, amint a Nap zizegve
Csillagokat hint a vizekre.
Rád villan a szépség szeme,
Táncot lejt, várnod kellene.
Látod kigyúlni mosolyát,
S nem várhatsz, menned kell tovább.
Hogy élhetsz így, szegény bolond,
Hogy egyre hajszol, űz a gond?

Julia Cameron: Words For It

I wish I could take language
and fold it like cool, moist rags.
I would lay words on your forehead.
I would wrap words on your wrists.
"There, there," my words would say–
or something better.
I would ask them to murmur,
"Hush" and "Shh, shhh, it's all right."
I would ask them to hold you all night.
I wish I could take language
and daub and soothe and cool
where fever blisters and burns,
where fever turns yourself against you.
I wish I could take language
and heal the words that were the wounds
you have no names for.

Charles Algernon Swinburne: Tenger és alkonyég között

Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszú vágyra kurta kéj,
s óh, szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!

Tenger és kikötő között
az édesből keserű lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.

Tenger és napnyugat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen; jött s szökött
tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunnyadt.
Az első csillag látta, míg
kettőnk egy lett; a második
csak engem látott magamat,
tenger fölött és part alatt...

--Babits Mihály fordítása

B. Radó Lili: Kit érdekel, ugyan kit érdekel?

Hacsak nem a férget a föld alatt,
mely széjjelmarja majd az ajkadat -
hogy ember akartál lenni, hű, derék,
s asszony lehettél csak, semmi egyéb.

Kit érdekel, kit érdekelhet már ma
lázadásod s bús éjszakáid száma?
Hajad, ha őszül, s nem karcsú már bokád,
a lelked senkit sem érdekel tovább!

Kit érdekel, hogy sohse voltál boldog,
mert gyarlóságod szégyenkezve hordod?
Vétked lemosni nincsen mód, se vegyszer.
Asszony lettél: véged, ha megöregszel!

Yehuda Amichai: My Father

The memory of my father is wrapped up in
white paper, like sandwiches taken for a day at work.

Just as a magician takes towers and rabbits
out of his hat, he drew love from his small body,

and the rivers of his hands
overflowed with good deeds.

Inga Gaile: A 3-as busz

Hát így élünk,
sáljainkba és másnaposságunkba burkolózva,
megvédenek minket
minden bajtól,
udvart építek magam körül aranyból, félelmekből,
kenyérből és kolbászból, szégyenből.
Hát így élünk –
ne gyere ide
és ne kérjél.
Hát így élünk,
ülünk a szép fenekünkön –
adja át helyét az a férfi, hiszen ez a dolga.
Nem adom át, fáradt vagyok, vajon ez a kurva tudja-e,
hogy milyen egész éjszaka dolgozni és aztán megint
nem kapni, nem kapni, köpni rá,
nem kellett volna csinálnia, ha nem tud autót venni,
ha köpködni kell ebben a büdös csónakban,
ami a vak
sötétségbe úszik.
Hát így élünk,
nem engedjük át a helyünket, nem mosolygunk, nem köszönünk,
félünk, hogy elveszik tőlünk, szemmel vernek, nem érnek oda,
fogukkal kitépik az utolsó falatot,
ötven kiló plusz, de a mérgelődéstől
inkább csak ülök és nem látok semmit,
Istenem, minden tele van itt nyomorékokkal,
de én nem is látom,
a fákat nézem,
mondogatom a mantrát és a magasabb rendű dolgokra gondolok,
csak sikerülne, csak sikerülne,
ha rám mosolyogna a szerencse,
egy pénzes vő egy BMW kulcsával.
Hát így élünk,
semmit nem látunk,
egy kisgyerek nevet,
nem hallom, nem hallom,
egy résen betör a napfény,
fogj egy rongyot, tömd be azt a lyukat,
kimegy a meleg, és akkor mi lesz?!
A rohadt kormány nem ad enni,
nem hagy mosolyogni és méltón,
büszkén embernek lenni,
nem hagy felállni,
nem hagyja, hogy átadjam a helyem
a lánynak, aki szülni fog holnap.

Ő mosolyog.
Még van reményünk.

--Fordította: Tölgyesi Beatrix

Eugen Ionescu: Virágok

A leszedett virágok poharakban sírnak.

Lepkékkel, napsütötte kertekkel álmodva

A leszedett virágok a poharakban meghalnak.

A szomorú kelyhek fényfoltokat

Hullatnak búsan.

A rét azt hiszi, azok csak szirmok.

Csak én tudom, hogy nehéz könnyek,

Lélekmorzsák.

Egy dongó híreket hoz nővéreiktől.

Nő a hervadó virágok nosztalgiája.

A leszedett virágok, a mezei virágok

Belehalnak a nosztalgiába, és lepkékkel álmodnak,

Kertekkel, napsütéssel.

-- Fordította: Bertóti Johanna

Cecilia Woloch: Fireflies

And these are my vices:
impatience, bad temper, wine,
the more than occasional cigarette,
an almost unquenchable thirst to be kissed,
a hunger that isn't hunger
but something like fear, a staunching of dread
and a taste for bitter gossip
of those who've wronged me—for bitterness—
and flirting with strangers and saying sweetheart
to children whose names I don't even know
and driving too fast and not being Buddhist
enough to let insects live in my house
or those cute little toylike mice
whose soft grey bodies in sticky traps
I carry, lifeless, out to the trash
and that I sometimes prefer the company of a book
to a human being, and humming
and living inside my head
and how as a girl I trailed a slow-hipped aunt
at twilight across the lawn
and learned to catch fireflies in my hands,
to smear their sticky, still-pulsing flickering
onto my fingers and earlobes like jewels.

ee cummings: Yes is a Pleasant Country

yes is a pleasant country:
if's wintry
(my lovely)
let's open the year

both is the very weather
(not either)
my treasure,
when violets appear

love is a deeper season
than reason;
my sweet one
(and april's where we're)

Kiss András: Változatok egy exponenciális függvényre

1. Milano Centrale

Két pont távolodásával
jelentésük is tágul:
az iksz érték növekedésével
a jelző fokozódik
(például: egyre „ jobban” hiányzol).
A nappalok túlfolynak a halmazukból,
az éjszakák egy pontba sűrűsödnek.
A függvény képlete mégis egyszerű:
számon kérni a szavakat.

2. Időzóna

Kettőnk között nyolcszázhúsz kilométer,
egy negyed időzóna.
Mikor én leomlok,
te már vízbe olvadsz,
s minden csobbanást egy második követ.
A vízgyűrűk képlete: iksz a négyzeten,
én pedig minden nappal nagyobb
területet veszítek el nélküled.
Te időnek, én térnek hívom,
a függvény eredményén nem változtat:
a végpont tükrözésével közelítünk egymáshoz.

Jo Carson: I Am Asking You to Come Back Home

I am asking you to come back home
before you lose the chance of seein’ me alive.
You already missed your daddy.
You missed your uncle Howard.
You missed Luciel.
I kept them and I buried them.
You showed up for the funerals.
Funerals are the easy part.

You even missed that dog you left.
I dug him a hole and put him in it.
It was a Sunday morning, but dead animals
don’t wait no better than dead people.

My mamma used to say she could feel herself
runnin’ short of the breath of life. So can I.
And I am blessed tired of buryin’ things I love.
Somebody else can do that job to me.
You’ll be back here then; you come for funerals.

I’d rather you come back now and got my stories.
I’ve got whole lives of stories that belong to to you.
I could fill you up with stories,
stories I ain’t told nobody yet,
stories with your name, your blood in them.
Ain’t nobody gonna hear them if you don’t
and you ain’t gonna hear them unless you get back home.

When I am dead, it will not matter
how hard you press your ear to the ground.

Tóth Krisztina: Homokóra

Az apróhirdetéseknél a bútorok közt
mindig kínálnak ingyen ágyakat.
Halottak feküdtek bennük, bár a hirdetők
azt szokták írni, költözés miatt.

Végül is nem hazudnak: aki egykor
a szenvedéstől kimélyült matracon
forgolódott, tényleg elköltözött már,
másféle ágyra váltva fekhelyét.

Szemérmes buzgalommal mutogatják
a jelentkező csóró, ifjú párnak,
hogy majdnem ép a támla és az ágyrács,
egy huzattal a matrac menthető…

Albérletekbe, szűk padlásszobába
utaznak gumipókkal lekötözve
az ágyak, aztán új életre kelnek,
és bennük újabb élőt nemzenek.

A kisszekrényen sárga fényű lámpa,
a takarón egy másik test nyoma.
Csak megfordítottak egy homokórát,
hogy átrendezhessék a színpadot.

De a zajok és kellékek hasonlók,
sírás megint, villanykapcsolgatás:
pelenka,vatta, krém, szivacs,
szivacs, pelenka, vatta, krém.

Tóbiás Krisztián: [részlet a Vasjani kötetből]

A vasok vasmegyéből valók
a józsefek józsefvárosból
a kossuthék meg bácskossuthfalváról
így van ez rendben mind
mindennek megvan a maga helye
a maga származása
odarakta az úristen ahová való
csak az ember fia az egy olyan állat
hogy elcsatangol mindenfelé
aztán meg alig lehet összeszedni őket
mint a birkákat
mikor megalszik a pásztor
azért nem kell szégyellni
ha azt mondják
isten barma
az az ember fia
olyannak csinálta az úristen
csak nem tetszik neki
oda van az írva a szívünkre aranybetűvel
hogy hová valók vagyunk
nehogy elvesszünk amikor névsorolvasás lesz
az utolsó ítélet napján
és a jézuskrisztus megítéli mindenkinek ami jár
akkor aztán majd belenéz a szívünkbe
és ha rozsdás vassá válnak az aranybetűk
beledob a pokolba
hogy beolvasszák a vasszívünket
és azzal patkolják majd
az ördögkölköket
a vasok vasmegyéből valók
a józsefek józsefvárosból
a kossuthék meg bácskossuthfalváról
mer’ odarakta őket az úristen
csak elmászkáltak mindenfelé
szanaszéjjel a nagyvilágba
de be van írva a szívükbe aranybetűkkel
odajegyezték ki hova való
legalább nem tudunk elveszni
és ha elfelejtjük
csukott szemmel belenézünk
és kiolvassuk hogy hova menjünk haza.

Cecilia Woloch: Anniversary

Didn’t I stand there once,
white-knuckled, gripping the just-lit taper,
swearing I’d never go back?
And hadn’t you kissed the rain from my mouth?
And weren’t we gentle and awed and afraid,
knowing we’d stepped from the room of desire
into the further room of love?
And wasn’t it sacred, the sweetness
we licked from each other’s hands?
And were we not lovely, then, were we not
as lovely as thunder, and damp grass, and flame?

Leonard Cohen: I almost went to bed...

I almost went to bed
without remembering
the four white violets
I put in the button-hole
of your green sweater
and how i kissed you then
and you kissed me
shy as though I'd
never been your lover

Juhász Tibor: Ez nem az a környék

Mit tudom én, ez is egy törvény.
Annak, aki egy pékségben árul
mindennap, a minimálbérnél
az ingyen reggelikkel többért,
mást nem lehet mondani.
Egyszer lent, máskor meg valahol
máshol, mint most, az Erzsébet híd
korlátjának dőlve.

Ez is csak szerencse kérdése,
nyújtottam felé a flakont.
Savanykás házi bor volt,
nem is túl tiszta, bár ez,
ebben a tanácstalan éjszakában,
amúgy sem számított.

Pár óra múlva kezdett, ha így megy be,
valószínűleg nem talál másikat.
Egy tűzoltó húzott el alattunk,
szirénájával be-beborított minket is.
Biztos unatkozó tűzoltók szórakoznak,
mondta, ez nem az a környék.
És különben is, innen látnánk a tüzet.

Louise Glück: Snowdrops

Do you know what I was, how I lived? You know
what despair is; then
winter should have meaning for you.
I did not expect to survive,
earth suppressing me. I didn’t expect
to waken again, to feel
in damp earth my body
able to respond again, remembering
after so long how to open again
in the cold light
of earliest spring—
afraid, yes, but among you again
crying yes risk joy
in the raw wind of the new world.

Csordás Kata: '88 október

Nem gondoltad volna, hogy csak úgy
bele lehet futni a saját gyerekkorodba.
Egészen készületlenül ért.
Persze ehhez kell az avar fanyar szaga
alatt a nedves föld dúsabb illata.
Ahol a gyökerek közt férgek mozgolódnak
titkos birodalmukban.
Ha oda megint le lehetne ásni.
Ez a forró ősz, ami még sokáig
arról lesz nevezetes,
hogy most semmi nem tud kihűlni.
A fényes levelek zsírkrétával rajzolt foltjai.

Az óvodából kiszűrődő edénycsörömpölés
nem olyan, hanem pontosan ugyanaz.
És ettől boldog leszel, mint
a hamis nyártól megtévedt rovarok.
Nem bírsz elszakadni. Ráteszel
még egy kilométert. Aztán csak
még egyet.

Barukh: Zöld

kis barukhot lenyűgözte
hogy az amerikai filmekben
a szereplők kinyitják
hatalmas hűtőjük ajtaját
kivesznek belőle
egy dobozos tejet
és úgy
ahogy van
beleisznak

nagy kortyokkal
számolatlanul
önfeledten

olyan önfeledten
hogy kis barukh
azt gondolta
biztosan van még
legalább két liter tej
abban a nagy hűtőben

ez abban az időben volt
amikor kis barukh
úgy ment el vásárolni
a biciklijével
és egy bevásárlótáskával
a biciklije kormányán
hogy sosáná
húsz forintot adott neki
hogy abból hozzon
két liter tejet
és egy kiló kenyeret
a négytagú családnak

ez abban az időben volt
amikor magyarországon
csak zacskós tejet lehetett kapni

olyan zacskósat
amiből nemigen lehetett
menőn inni

amit gondosan
bele kellett tenni
egy műanyag tartóba
ki kellett vágni
az egyik sarkát
és úgy lehetett
belőle önteni

pohárba

az a gondosság
ahogyan a zacskós tejből
hozzá lehetett jutni a tejhez
minden volt
kis barukh számára
csak nem menő

a zacskós tej kinyitásáról
és az ehhez tartozó
gondosságról
barukhnak mindig
vered jut eszébe
pécsi nagymamája

az
ahogy vered nyitotta ki
a tejes zacskót
ugyanis
minden volt
csak nem menő

abban benne volt
a háború
a bujkálás
az éhezés

és a szeretet

és a háború
a bujkálás
az éhezés
és a szeretet
nem voltak menő dolgok
a tinédzser kis barukh számára

kis barukh
nagyon szerette veredet
és nagyon szerette a tejet
azzal sem volt gondja
ha pohárból kellett innia
főleg
akkor nem
ha tele volt a pohár
de azért úgy gondolta
hogy dobozból inni
mégiscsak sokkal menőbb
mint pohárból

a dobozból ivás
a bőséget és a szabadságot
jelentette a számára

azt a bőséget és szabadságot
amiben az ember számolatlanul
ihatja a kortyokat a tejből

azt a bőséget és szabadságot
amiben az ember önfeledten
fogyaszthat

az önfeledt
gondtalan
fogyasztás
volt a menőség csúcsa
kis barukh számára

az volt az álma
hogy egyszer
gazdag lesz
és akkor lesz egy hatalmas hűtője
és az mindig
tele lesz

tejjel

és gyümölcsjoghurttal

hogy bármikor kinyithassa
és bármikor kivehessen belőle
amikor csak kedve szottyan

az volt az álma
hogy egyszer
gazdag lesz
és akkor neki
soha nem kell majd
egyik forintot
a másik mellé tennie
ahogy a szüleinek
és a nagyszüleinek
kellett

kis barukh számára
a boldogság
egyet jelentett
az önfeledtséggel
és gondtalansággal

az önfeledtség
és gondtalanság
pedig egyet jelentett
a gazdagsággal

vagyis mindennel
ami nem vered

mindennel
ami nem a gondosság

nem a háború
nem a bujkálás
nem az éhezés
nem a szeretet

…….

sok év telt el azóta
hogy kis barukh
tele hűtőről
és gazdagságról
álmodozott

és ezalatt a sok év alatt
se kis barukh
se nagy barukh
nem lett gazdag soha

a hütője volt néhányszor tele

de gazdag soha nem volt

és olyan gazdag
olyan önfeledt-gondtalan fajta
már nem is lesz soha

mert azóta megtanulta
hogy azok a szereplők
azokban az amerikai filmekben
akik olyan számolatlanul
itták a kortyokat
a dobozból
annyi tejet
fogyasztottak
mintha négy föld bolygó
állna a rendelkezésükre

annyi tejet
annyi hamburgert
annyi benzint
és annyi műanyagot

mintha négy föld

állna
önfeledt
és gondtalan
fogyasztásuk rendelkezésére

bőségük és szabadságuk
rendelkezésére

és nem csak akkor
a nyolcvanas években
kilencvenes években
de azóta is

sőt

és nem csak ők
a szereplők

de háromszázötven millió
hús-vér honfitársuk is
és még legalább ugyanennyi
nyugat-európai

pedig nincs négy föld

csak egy van

és tegnapelőtt
barukhnak az a gondolata támadt
hogy a dolgok
összefüggenek

hogy az ami olyan
magnetikus erővel hatott rá
kis barukh korában

az erőforásokkal szembeni alázat
hiánya
volt

és
hogy ahogy ő
mindig
önfeledtebben
és gondtalanabbul
fogyasztott
mint ahogy
erőforrásai megengedték
volna

úgy fogyaszt
önfeledtebben
és gondtalanabbul
az egész világ
mint ahogy
erőforrásai megengednék

barukh mindig úgy gondolta
hogy sikertelen volt
amikor megpróbált
magának
egy amerikai vagy nyugat-európai
jólétet teremteni

csak tegnapelőtt értette meg
hogy nem
nem volt sikertelen
nagyon is sikeres volt

hiszen éppen
ugyanolyan fenntarthatatlan
fogyasztási szokásokat
alakított ki
mint amilyeneket
az amerikaiak és a nyugat-európaiak

a különbség csak annyi
hogy barukh szokásainak
elsősorban a saját pénztárcája
látta kárát
míg az amerikai
és nyugat-európai jólétnek
egy egész bolygó
és az egész emberiség

és tegnapelőtt
barukh arra gondolt
hogy bármennyire is
nem tűntek menőnek
vered gondos mozdulatai
ahogy kinyitotta a tejes zacskót
és kiöntötte belőle a tejet egy pohárba

ez a jövő
vered a jövő

a háború
a bujkálás
az éhezés
amerika és nyugat-európa
kapuit döngeti

és át fogja szakítani őket

és
a háború
a bujkálás
és az éhezés
amerika és nyugat-európa
napi realitása lesz

egy tizenhat éves svéd kislány
áthajózott az atlanti-óceánon
egy autóbusz méretű napelemes hajón
hogy felhívja a figyelmet arra
hogy ő és a generációja
bele fog pusztulni
az önfeledt és gondtalan fogyasztásba

barukh tegnapelőtt pedig
arra gondolt
hogy the green is the new gold
hogy a zöld az új arany
és hogy vered gondossága
és az erőforrásokkal szembeni alázata
az új menő

a világ
erőforrásaival
szembeni alázat

a mi
rendelkezésünkre álló
véges
erőforrásokkal
szembeni alázat

a végességgel szembeni alázat

saját
végességünkkel
szembeni

alázat

Gregory Orr: [No postmortems, please...]

No postmortems, please.
The world is immortal.
The world renews itself.

What about poems and songs --
Do they perish?
Maybe they only
Vanish awhile.
Maybe they go underground
To gather some other
Knowledge and come back
In another form:

New words, a new melody,
Yet somehow
The same beloved,
Singing the same song.

Linda Pastan: Vermilion

Pierre Bonnard would enter
the museum with a tube of paint
in his pocket and a sable brush.
Then violating the sanctity
of one of his own frames
he'd add a stroke of vermilion
to the skin of a flower.
Just so I stopped you
at the door this morning
and licking my index finger, removed
an invisible crumb
from your vermilion mouth. As if
at the ritual moment of departure
I had to show you still belonged to me.
As if revision were
the purest form of love.

Ilies Renáta: Korosodó

tegyen hamis ígéretet,
hogy engem majd jobbá tehet.
rajta kívül nincsen másom.
nevessen az elmúláson.
ketten feküdjünk a hőre,
lassan lágyuló időre.
s ha a halál sírva jön el,
ő legyen, ki sírba ölel.

Richard Jones: After Work

Coming up from the subway
into the cool Manhattan evening,
I feel rough hands on my heart—
women in the market yelling
over rows of tomatoes and peppers,
old men sitting on a stoop playing cards,
cabbies cursing each other with fists
while the music of church bells
sails over the street,
and the father, angry and tired
after working all day,
embracing his little girl,
kissing her,
mi vida, mi corazón,
brushing the hair out of her eyes
so she can see.

Cosmin Perţa: Brain map

Mindenkinek vannak pillanatai,
amikor komolyan gondolkodik és tisztán látja
a mélységet.

Mindenki félni kezd a tehetetlenségtől,
az előre megfontolt kudarctól,
a vékony vonaltól a valami és a semmi közt.

Egy kísérlethez agytérképet készítettem
és feljegyeztem az agy apró részeire:
itt van a hely, ahol megtanulok örülni,

itt a hely, ahol sírok, itt a hely, ahol mielőbb meg akarok halni,
itt a hely, ahol a túlélésre gondolok,
itt a hely, ahol iszom és cigizek,

itt a hely, ahol nem értem, miért írok,
itt a hely, ahol sajnálom, itt a hely, ahol azt kívánom,
hogy valami más lettem volna,

itt a hely, ahol van egy házam, itt a hely, ahol
nincs már semmim, itt a hely, ahol emlékszem az első csókra,
itt a hely, ahol szeretek, itt a hely, itt vagy te.

Inkább ne beszélj magadról, inkább csendben folytasd
a projektjeid. Inkább hallgass teljesen. Inkább egyáltalán ne beszélj.
Inkább ne is léteznél. Inkább kezdenél valami jót az életeddel.

Ezt már nem írtam fel az agytérképemre. És nem
ambícióhiányról vagy erőtlenségről van szó. És képzelődésről
vagy tévesztésről sincs szó,

hanem egy óriási madárról, aki szárnyával a teljes eget
kitakarja felettünk,
egy éles rikoltásról, ami betölti füleid, az első óráktól kezdve,
az elhagyatottságról,

a felébredésről egy világban, amit csak részlegesen ismersz,
amire nem bírsz rákapcsolódni, amivel nem tudsz kommunikálni,
ami folyton vár valamire. Valamire, amit te már nem adhatsz meg.

Sosem tudtál megadni.
Nem rólam vagy rólad van szó, hanem százakról, mint te vagy én,
nem a hiányomról és a tehetetlenségemről, és a meg nem értésemről,

és az alkalmazkodóképtelenségemről és a frusztrációmról és a fájdalmamról és
a szerelmemről és a félelmemről és a nyugalmamról.
Hanem arról, amit már nem tudok kifejezni.

Sok idővel ezelőtt,
valahol egy vonaton
azt mondta valaki:

Amikor úgy érzed, nem bírod,
nézz a világra,
mintha ebből a vonatablakból néznéd.

Készítettem magamnak egy agytérképet,
és feljegyeztem apró részeire
mindenféle félelmeket.

Egyik részre azt írtam kicsiben,
olvashatatlanul,
itt van a hely, ahová nem térek vissza soha.

--Fordította: André Ferenc 

Kőrizs Imre: Portrék

Jack London emlékének

Nem tudom, a költő elképzeli-e az olvasóit.
Gondolom, akkor már régen rossz.

Mondjuk negyven körüli, elvált, értelmiségi nő,
két nagy kamasz gyerekkel,
használt Fiat Pandával,
hátul elfér a cselló is.
(Hogy tud ilyen poros lenni belül egy autó,
amit használnak?)

Magányos nő, ugyanolyan korú,
aki az egyik térdét maga alá húzva ül a széken,
amikor éjjelenként az ezoterikus webshopján dolgozik,
és ettől megfájdul a lába,
de még sokkal rosszabb lesz, amikor egy orvos
méregdrága injekciókkal majdnem teljesen tönkreteszi.

Janus Pannonius például
egy újabb ikonográfiai feltételezés szerint
úgy nézett ki, mint egy kidobóember.
És Krúdy Gyula is elég behemót volt.

A költőt, akiről tulajdonképpen sose képzelegtél,
azt mondod, nem ilyennek képzelted.
Ha mégis megpróbáltad volna,
akkor fogadjunk, hogy a fejedben lévő fantomképrajzolóval
több hajat tetettél volna az ő fejére.
Hogy, mondjuk úgy, azért mindenhol legyen haja.
Talán több huncutságot a szemébe.
Valahogy több férfiasságot.
Egyáltalán, vonzónak képzelted volna.

De hát a vonzó költő giccs,
mint az éneklő kutya.

Mert a költők nem vonzóak,
őszintén szólva inkább elég kretének, a maguk módján –
ahogy különben az olvasóik is.
Igaz, mivel eleve többen vannak,
az olvasók között biztos több a vonzó,
vagyis egy költőnek leginkább
olvasóként van esélye vonzóságra.

Persze aztán lehet, hogy minden összejön:
az olvasó, ám kopasz költő is az olvasójával,
és akkor a hajhiány,
sőt, az újabban megfigyelhető szakállból is fakadó
leninarcúsági probléma sem jelent gondot,
sőt, a stylist még rá is játszhat egy kelleténél

másfél számmal kisebb, orosz anarchista szemüveggel:
kész is a B-kategóriás New York-i film,
már csak őszi lombozat és egy kutya kell hozzá.

(A kutya azonban nem énekelhet.)

Anton Korteweg: Upon request

That I love you, I want to finally
have that written down, now that
you ask. Because I love you and
not just sometimes, given
the four thousand days and nights.

That it seems as if you hardly
have grown older, that
you sometimes gaze into the distance
as if love struck, that
your hands are still beautiful, further
than this I'd rather not go.

That I sometimes look for your cheek
and not your lips.

Mikael de Lara Co: On the Necessity of Longing

Let me tell you about longing.
Let me presume that I have something
new to say about it, that this room,
naked, its walls pining for clocks,
has something new to say
about absence. Somewhere
the crunch of an apple, fading
sunflowers on a quilt, a window
looking out to a landscape
with a single tree. And you
sitting under it. Let go,
said you to me in a dream,
but by the time the wind
carried your voice to me,
I was already walking through
the yawning door, towards
the small, necessary sadnesses
of waking. I wish
I could hold you now,
but that is a line that has
no place in a poem, like the swollen
sheen of the moon tonight,
or the word absence, or you,
or longing. Let me tell you about
longing. In a distant country
two lovers are on a bench, and pigeons,
unafraid, are perching beside them.
She places a hand on his knee
and says, say to me
the truest thing you can.
I am closing my eyes now.
You are far away.

Turi Tímea: Meridián

Mindannyian most érünk be.
Most érünk be, és elbukunk.
Szétnézünk, és a gerincünk roppan,
a hangunk furcsán cseng, idegen hangunk.
Istenem, mennyi munka van abban,
hogy végre nem azok vagyunk, akik régen,
hogy végre azok vagyunk, akik lenni akartunk
(akkor is, hogyha nem vettük észre):
fiatal felnőttek a büszkeségben.
Istenem, hideg a bizonyosság,
hogy a tétova mozdulatok végül beértek,
hogy beértünk mindannyian,
hogy egyszerre értünk,
hogy most értünk be –
és most elbukunk.

Kellam Ayres: His Hand

punched the fridge, an old 1950s model, avocado green
and stocky—hadn’t worked for days—the freezer dribbling
its melted frost onto the floor, the chicken breasts
he’d pounded into cutlets rotting under two inches of water.
He’d broken the first two fingers, jammed his thumb,
cracked the knuckle above his wedding band,
and with no ice around he ran the tender mess
under the sink’s cool tap and wept;
the hand so badly swollen the doctor slipped a pair
of small metal snippers under the gold band and cut it off.
It was all coming apart—he made sure of that.
At home, his hand was wrapped tight, each finger
taped to the next for support—as if one broken thing
can be made whole by another.

Barukh: Három hónap

barukh egyik legtraumatikusabb
gyerekkori élménye az volt
amikor joszef egyszer
nem beszélt vele

három
hónapig

kis barukh
tizenhét éves volt
és összevitatkozott joszeffel

összeveszekedett

valamin

valamin
ami fontos volt

de nem
olyan
fontos

joszef mondott valamit
mire kis barukh nekitámadt
mire joszef visszatámadt
mire egymásnak feszültek

érvek is
és érzelmek is

nem értettek egyet

és nem tudtak
dűlőre jutni

mindketten
meg voltak győződve arról
hogy nekik van igazuk

és joszef
megbántódott
és megharagudott
és elkezdett nem beszélni
kis barukhhal

és amikor kis barukh látta
hogy joszef nem beszél vele
akkor ő sem beszélt joszeffel

először csak a vita napján

aztán másnap reggel sem

kis barukh így ment el iskolába
joszef így ment el dolgozni

kis barukh nem sokkal azelőtt
ment át egy másik iskolába
nem érezte magát magabiztosnak

mondjuk
soha nem érezte magát magabiztosnak

délután hazamentek
az iskolából és a munkából
és továbbra sem beszéltek

sosáná nem viselte jól a csendet

mind joszefnél
mind kis barukhnál
kampányolni kezdett
hogy kezdjenek el beszélni
egymással

joszef azt mondta sosánának
hogy csak akkor kezd beszélni
kis barukhhal
ha kis barukh
bocsánatot kér tőle

kis barukh azt mondta sosánának
hogy nem kér bocsánatot
mert nincs miért
bocsánatot kérnie

így telt a vita utáni nap

aztán a következő
aztán a következő
aztán a következő
aztán a következő
aztán a következő
aztán a következő
aztán a következő
aztán a következő
aztán a következő
aztán a következő…

két hónap
kb

egy lakásban laktak
joszef
sosáná
kis barukh
és kis barukh testvére
ugyanazokat a helyiségeket használták
de joszef és kis barukh
nem beszélt egymással
nem is nagyon néztek egymásra
csak kerülgették egymást némán

sosáná nagyon rosszul viselte a csendet

mind joszefnek
mind kis barukhnak
könyörgött
hogy kezdjenek beszélni

de joszef feltétele nem változott
és kis barukh nem akart
bocsánatot kérni

nem sokkal a vita előtt történt
hogy kis barukh jelentkezett
a cambridge-i egyetem
angol nyelvvizsgájára

előtte már volt
egy sikertelen nyelvvizsga-kísérlete
szóval rengeteg tanulással
gyakorlással
és szorongással
készült a második kísérletre

úgy gondolta
hogy joszef tudja
mi játszódik le benne
a nyelvvizsgával kapcsolatban
és hogy legkésőbb
a nyelvvizsga előtt
majd fog hozzá szólni
valamit

eljött
a nyelvvizsga előtti nap
és kis barukh nagyon várta
hogy joszef szóljon hozzá

valami biztatót

kis barukh nem várt megbocsátást

nem várt kedvességet

csak valami közhelyes jókívánságot

hogy hajrá

vagy csak egy pillantást

legalább

de nem kapta meg

este

és nem kapta meg reggel sem

kis barukh nyelvvizsgájának reggelén
joszef úgy ment el dolgozni
hogy rá sem nézett kis barukhra

akkor
azon a reggelen
győzte le joszef kis barukhot

akkor
azon reggelen
nyerte meg a vitát joszef

akkor
azon reggelen
kis barukhban
összetört valami

hit

valami
kimondatlan
meggyőződés

hogy minden vita
és nézeteltérés ellenére

joszef ismeri és szereti őt

kis barukh azon reggelen
szembesült azzal
hogy joszef
csak feltételekkel
szereti

és kis barukh
elvesztette
a maradék önbizalmát is

nem csak az utcai önbizalmát
ami soha nem is volt neki
de a kozmikus önbizalmát is

ami abból a hitből táplálkozott
hogy ő
kis barukh
feltételek nélkül is
szerethető

legalább a szülei által

így aztán
nem sokkal
a nyelvvizsga után
amikor sosáná odament
kis barukhhoz
és azt mondta neki
hogy ő
mármint sosáná
belebetegszik
és belepusztul
ebbe a csendbe
akkor másnap
kis barukh
egy feltételek nélkül
nem szerethető kis barukh
odament joszefhez
és bocsánatot kért tőle

valamiért
amiért
az a kis barukh
aki még azt hitte
hogy szerethető
feltételek nélkül is
nem tudott volna bocsánatot kérni

Hevesi Judit: Másnap

Bal láb, jobb, felül, kávéfőző be
erkélyajtó ki, levegő.
Az eszem, a lelkiismeretem,
és az újra jelentkező éjszakai álmaim szerint
ezt nem szabadna folytatni.
Lefőtt a kávé. Mellé banán, narancs.
Esik. A kocsidban maradt a kurva ernyő.
Fogmosás,
kedd van, olyankor szódabikarbónát is használok.
Alapozó, púder, pirosító, szempillaspirál
mára boldog arcot rajzolok.
Vizes haj. Hármasmetró.
Megint elfeledkeztem a hevederzárról.
BKV-szag. Átszállás a Kálvinon,
jegyeket bérleteket, kérjük
Ha holnap elmondanám neki,
és ő ettől szenvedne,
attól te kevésbé sérülnél?
készítsék elő.
Igen.
Munka, sms, emailek, telefon.
Otthon újabb elindított mosás.
Azóta minden nap tiszta ágynemű.
Gyakori szellőztetés
(még mindig itt az illatod).
A tegnap este tanulsága,
hogy őszinte voltam ahelyett,
hogy elhallgattam volna valamit.
Hajnal egy, futni indulok.
Tusolás,
hátha lemállik minden érintkezési felület.

Marge Piercy: Right To Life

A woman is not a basket you place
your buns in to keep them warm. Not a brood
hen you can slip duck eggs under.
Not the purse holding the coins of your
descendants till you spend them in wars.
Not a bank where your genes gather interest
and interesting mutations in the tainted
rain, any more than you are.

You plant corn and you harvest
it to eat or sell. You put the lamb
in the pasture to fatten and haul it in to
butcher for chops. You slice the mountain
in two for a road and gouge the high plains
for coal and the waters run muddy for
miles and years. Fish die but you do not
call them yours unless you wished to eat them.

Now you legislate mineral rights in a woman.
You lay claim to her pastures for grazing,
fields for growing babies like iceberg
lettuce. You value children so dearly
that none ever go hungry, none weep
with no one to tend them when mothers
work, none lack fresh fruit,
none chew lead or cough to death and your
orphanages are empty. Every noon the best
restaurants serve poor children steaks.
At this moment at nine o’clock a partera
is performing a table top abortion on an
unwed mother in Texas who can’t get
Medicaid any longer. In five days she will die
of tetanus and her little daughter will cry
and be taken away. Next door a husband
and wife are sticking pins in the son
they did not want. They will explain
for hours how wicked he is,
how he wants discipline.

We are all born of woman, in the rose
of the womb we suckled our mother’s blood
and every baby born has a right to love
like a seedling to sun. Every baby born
unloved, unwanted, is a bill that will come
due in twenty years with interest, an anger
that must find a target, a pain that will
beget pain. A decade downstream a child
screams, a woman falls, a synagogue is torched,
a firing squad is summoned, a button
is pushed and the world burns.

I will choose what enters me, what becomes
of my flesh. Without choice, no politics,
no ethics lives. I am not your cornfield,
not your uranium mine, not your calf
for fattening, not your cow for milking.
You may not use me as your factory.
Priests and legislators do not hold shares
in my womb or my mind.
This is my body. If I give it to you
I want it back. My life
is a non-negotiable demand.

Charles Bukowski: The Secret

don’t worry, nobody has the
beautiful lady, not really, and
nobody has the strange and
hidden power, nobody is
exceptional or wonderful or
magic, they only seem to be
it’s all a trick, an in, a con,
don’t buy it, don’t believe it.
the world is packed with
billions of people whose lives
and deaths are useless and
when one of these jumps up
and the light of history shines
upon them, forget it, it’s not
what it seems, it’s just
another act to fool the fools
again.

there are no strong men, there
are no beautiful women.
at least, you can die knowing
this
and you will have
the only possible
victory.

Imre Flóra: Elbontották a parkot is

elbontották a parkot is a téren
ahol szerettük egymást, nyoma vész
a térbeli környéknek észrevétlen
halványul álom és emlékezés

a test, a test is már régen nem az
kicserélődtek lassacskán a sejtek
rég elvirágzott már az a tavasz
ki tanúskodik, ha te elfelejted

csak a szavak maradtak, csak azok
csak ez a mondhatni, költői vágy
a megfogalmazás, mit elhagyott

a testmeleg csupán, a puszta tény
valakik szerették egymást, de már
csak a névmás mondja, hogy te meg én

Adam Zagajewski: In a Strange City

The faint, almost fantastic
scent of the Mediterranean,
crowds on streets at midnight,
a festival begins,
we don't know which.
A scrawny cat slips
past our knees,
gypsies eat supper
as if singing;
white houses beyond them,
an unknown tongue.
Happiness.

Csukás István: Ki ette meg a nyarat?

Ki ette meg a nyarat? Tegnap
még itt volt, mértük a lázát:
37 fok árnyékban, vagyis a fák
hóna alatt. Most se láz, se nyár,
a fák dideregve kapkodnak a levelek
után, rémes csontvázak, kiköpött
halszálkák. De ki ette meg a nyarat?
A kutyámra nézek gyanakodva:
fejét rázza, pofáját nyitja, eloldalog,
megsértődve morog: „Megint mindent
rám kennek…” A fecskéket figyelem,
zsinórírást bögöztek a villanydróton,
silabizálom, de nem tudom elolvasni,
miről szól, kinek szól? Legyintek,
á, nekik ez túl nagy falat! Macska
füstöl át a kerítésen, szájában egéríz,
verébíz, lopott tejföl íze, nem foglalkozik
nyárevéssel, a harmadik szomszédból
gúnyosan visszanyávog. Finoman megpendül
a napraforgó cintányérja. Fülelek,
talán tud valamit. Talán a virágok!
A kertben rózsa, kannavirág, büdöske,
a kifeszített madzagon hajnalka tornázik;
szimatolva motyogom: „Kölnigyár, ott a nyár!”
A rózsa a fejét ingatja, a kannavirág
üresen kondul, a büdöske elpirul, a hajnalka
tele szájjal nevet: micsoda buta kérdés!
Fejemet ingatom, üresen kondulok, elpirulok,
de nem nevetek, mert nem, nem, egyáltalán
nem buta, mert hova tűnik, ami volt?
S dideregve kapkodok a leveleim után,
mert nyár vagyok és fa vagyok egy boldog
pillanatra, és miért voltam, hogyha
eltűnök, s miért tűnök el, hogyha voltam?

Gámentzy Eduárd: Így simogatlak

A Karácsony nem hozott havat,

de nekem még tavalyról maradt

a hűtőben, a levesek mögött,

majd összeszedem szépen délelőtt.

-És gyúrok olyan hógolyót Neked!

És megdobom a csillagos eget,

hogy visszahulljon hozzád, s arcodon,

olvadjon el, ahogy a fájdalom.

S ha letörlöd, kezemhez ér kezed.

-Így simogatlak utoljára meg…

Gian Lao: Happiness

I think it gets in the way

like a road sign in Vladivostok

saying Остановить.

I don’t know what it means

either, but I imagine myself

lost in some Russian street.

Not knowing where to go.

As if everything in the world

were equally far apart

and lovable. I’ve never been to Russia,

but look, I’m sitting down

on a curb, writing down

the opposite of my feelings

because I am there, I belong there.

I am the type of person

who wears his pants inside out,

then outside in when it gets dirty.

It’s a balancing act of the heart,

some people call it

a Russian Reversal

and use it for comedy skits.

I think it means much more.

That it works

on some philosophical level

explaining why

I treat sadness in reverse

expecting much more than one word.

Not knowing what’s been created.

Mindy Netifee: The Best Thing That Ever Happened to Me

I am writing you from an eight foot snow drift

somewhere south of somewhere.

I would call, but I lost my phone two days ago

at the ice rink pity party that was really just me,

a frozen lake, some cheap Russian vodka and

a depressed polar bear. (Those guys are dark.)

I still have six waterproof matches 

and what Vogue Magazine assures me 

is twenty extra pounds of body fat.

No, I am not proud of myself.

No, I am not “done with my obsession with Survivalism.”

But I am sorry, I am sorry we fought.

You were right when you said writing poetry is not a real skill

applicable post-apocalypse, and I said but who will tell the good stories,

and you said guys who can fish with their bare hands.

It turns out that’s really hard.

Trout are ticklish, 

and my hands do not have to do what I tell them to,

some sort of freezing cold water clause.

I have nothing but the time and space I’ve been pining for now,

and I am using this opportunity to try and remember

why I thought this was a good idea.

I think it had something to do with Escape,

which has permanent offices in the romance division of my brain

and ground troops in my solar plexus.

The flight instinct comes on quicksand,

muscles out all rational thought, 

starts Morse coding my limbic system with

complex dots and dashes for strange verbs that mean,

roughly translated: “joyous chewing your leash off,”

and “fire without readiness or aim.”

It always feels so right to go,

like it’s the only story my body knows by heart:

the creation myth of Alaskan shorebirds,

the bedtime story highways whisper to dirt roads,

the real reason horses sometimes obey.

You really wanted to marry me didn’t you?

My eyelashes are soaked now.

I’m beginning to think I will never see you again,

that I will never see anything again

but the twenty yards or so of visibility

in stark panorama around my broken sled.

I feel like an idiot, but I’m not scared.

You’d think I would be scared.

These are the soft frozen fields tundra vacations too,

the great white quiet.

No one to distrust.

I deserve this.

You would be amazed how much light there is.

The stars stay out all night.

Each snow flake is a mirror. 

Dsida Jenő: Valami eltörött

Az őszi alkony mély, parázna

vággyal simúl a hegy fölé,

beteg szélben liheg

a hamvadó Nap parazsára.

Sok vén, esőlocsolta háznak

falán rikolt a nyomor-plakát.

Autóbuszokon vézna emberek

döcögve fáznak.

Szemek futnak a hideg holdig.

Egy kisfiú a szívét fogja,

a toronyra néz, a levegőbe:

úgy fél, hogy összeomlik.

Senki se tudja, mit veszített,

de a sétatéren, a híd alatt,

az ágyban, a csókban, a zsebében

valamit mindenki kutat.

Valahol valami eltörött,

valahol valami nincsen rendjén.

…Künn a határban Kain zokog

a holt Ábel fölött.

James Tate: Heather’s Man

     A man stopped me on the street and said,

“Aren’t you Victor Hewitt?” “That’s me,” I

said, “how did you know that?” “I’m a friend

of Julian’s,” he said. “I don’t know any Julian,”

I said. “Julian’s Heather’s friend,” he said.

“Heather Eston?” I asked. “Yeah, I think that’s 

her name,” he said. “So why are you stopping me?”

I asked. “Heather showed me a picture of you,” he

said. “Heather has a picture of me? I barely know

Heather Eston,” I said. “Yeah, it was a funny

picture, too. You had some fruit on your head

or something,” he said. “I never had any fruit

on my head,” I said. “That’s not something I would

do. I’m a serious guy, I don’t put fruit on my

head.” “Whatever,” he said. “Heather said you

might know somebody who could help me do a job.”

“What kind of job?” I said. “Just a job, you know.

A job,” he said. “I know somebody who could

help you build a boat. I know somebody

who could help you build a mandolin,” I said. “Very

funny,” he said, “but I’m a serious man, too.

And I think you’re the wrong Victor Hewitt,

or you’re no Victor Hewitt at all.” “I find

both thoughts very interesting, Bruno. I really

do,” I said. Hey, how’d you know my name is

Bruno?” he said, “I never told you my name.”

“Heather told me,” I said. “Wow,” he said, looking

like he was trying to entertain a really big

thought, “and I thought I just made her up.”

“You did, Bruno,” I said, “and so did I. When

two people like us work together, you see how

powerful that can be. I’m definitely interested

in working with you on that job. What are we

going to do, free mice from a lab?” “You’re

beautiful!” he said, laughing, while nearly

suffocating me with his fraternal bear hug.

Parti Nagy Lajos: Ujjaim kibogoznád

ujjaim kibogoznád

ha eljuthatnék hozzád

és várnál kaviárral

suhogó zöld madárdal

lugasával

színezüst halat adnál

ott állnék asztalodnál

napfény és hajad méze

hullna a terítékre

végre

Szabó Ádám: A vers

Megírta a verset.

És nem történt semmi.

Hüledezve várt.

Nem értette.

Ennyi az egész?

Nem dől össze a világ?

Nem árad ki a tenger?

Nem szakad le a mennybolt?

A zordon istenek haragja

az eget nem színezi át?

Csend volt, tavasz, fűszag és élet.

A vers meg csak hallgatott a papíron.

Papírrepülőt hajtott belőle,

kidobta az ablakon.

Utána se nézett.

Nem látta, amint száll a szélben,

csőrébe kapja egy madár,

és viszi magával

a tenger, az ég, az istenek felé.

Sharon Olds: True Love

In the middle of the night, when we get up

after making love, we look at each other in

complete friendship, we know so fully

what the other has been doing. Bound to each other

like mountaineers coming down from a mountain,

bound with the tie of the delivery room,

we wander down the hall to the bathroom, I can

hardly walk, I wobble through the granular

shadowless air, I know where you are

with my eyes closed, we are bound to each other

with huge invisible threads, our sexes

muted, exhausted, crushed, the whole

body a sex—surely this

is the most blessed time of my life,

our children asleep in their beds, each fate

like a vein of abiding mineral

not discovered yet. I sit

on the toilet in the night, you are somewhere in the room,

I open the window and snow has fallen in a

steep drift, against the pane, I

look up, into it,

a wall of cold crystals, silent

and glistening, I quietly call to you

and you come and hold my hand and I say

I cannot see beyond it. I cannot see beyond it.

Red Hawk: The Never-Ending Serial

When I was a boy, the Varsity Theater

was a mile from our house. Saturdays

we were allowed to walk there, and for a dime

we got a cowboy double-feature and

a long-running serial, which involved

an incredibly stupid, weak and helpless

but beautiful woman, upon whom

unimaginable indignities and cruelties were

enacted by darkly evil men with mustaches.

Week after week we waited for her to die

but at the last impossible moment, tied

to railroad tracks for what reason we could

not possibly imagine, and with a fast freight

bearing down upon her, a heroic white man,

he was always white and so was she, 

leaped onto the tracks and

ripped her from the jaws of impending death.

Imagine what the young girls in attendance

were led to believe about their femininity and

how, as long as they lived, they were trained

never to doubt, but to wait for that white man and when

he never showed up, imagine their disillusionment,

the bitter sorrow of their loneliness and despair.

And the young boys in attendance, we who

sat enthralled and believing, imagine

the burden of our lives when we were unable,

fumbling and shaking, to untie those ropes

and were struck down by the thundering train.

Majláth Dániel: Utószó

Annyi minden van még hátra.

Egyszerűnek és összetettnek is lenni.

Keresztülköpni egy mozgó bicajküllőn.

Érdeklődni, éghető-e a szeretet,

és felgyújtani mindent, hogy kiderüljön.

Megmérni, hogy milyen nagy lehet a lelkem.

Hogy mekkorák az életemben tett károk.

Rájönni, hogy az élet egy mozgólépcső,

amin évek óta fordítva sétálok.

Berúgni, és megnevettetni valakit.

Nézni, hogy a nevetéstől hátrahőköl,

majd majdnem nagyokat hányni, visszanyelni,

így óvni meg a szőnyeget az időtől.

Figyelni, miként telnek a kúszó napok;

hogy bőrömről lekopik még egy karcolat.

Túlélni stresszt, gondolatot, hascsikarást.

Jéghideg vízzel megmosni az arcomat,

és suttogva beszélni a tükör előtt,

hogy végre megszeressem hallani magam.

Megragadni a pillanatot, megrázni,

és elvenni, amije van.  

James Davis May: Red In Tooth And Claw

Even on the night my friend died 

    after a long illness— 

I won’t use the word 

      battle, 

    but the cancer was gone, 

and then it came back, like some slasher film killer— 

even on that night, the feral cat, the one 

that’s white and fluffy and sometimes affectionate, 

still crossed our driveway, quietly, 

from our neighbor’s pines to our rhododendrons, 

even on that night, she would look for some rodent 

or bird to terrorize and mangle 

and maybe fully kill. 

And I, drinking and grieving on our deck, 

was appalled by the world and its gross refusal 

to stop being the world, 

   and then embarrassed 

not just by my own naivety (though there’s plenty of that) 

but by my innate human sickness that believes 

we matter, 

      that someone is listening, 

that civility isn’t just something we imagined 

and don’t really follow anyway. 

That night 

I wanted everything to be better than it is, 

so I went to the fridge, got out the milk, 

poured it into a little bowl, which I left on the porch 

and found empty the next morning.

Nemes Nagy Ágnes: Október

Most már félévig este lesz.

Köd száll, a lámpa imbolyog.

Járnak az utcán karcsú, roppant,

négy-emeletnyi angyalok.

S mint egy folyó a mozivászon

lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik

az útjavítás. Lenn a mélyben,

iszamos, hüllő-hátú cső,

pára gyöngyösödik a kérgen,

s a városon, mint vér a gézen,

általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,

mellette kucsmás, birka-bundás,

mint a makk-ász, guggol a munkás,

fölötte hengerhasú gépek,

rájuk írva: „Consolidated…”

S egy fa. Akár a régi csap,

csöpörésznek a targallyak,

szalad, olajjal töltekezvén

a gép gömbölyű béka-testén,

majd a bundára ér a csepp,

s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull.

A vizes kőre rácsorog.

Valaki, messze, úgy vonul,

hogy a köd kilométer-odva

énekét tompán sokszorozza –

hallani, amint tántorog.

Takács Zsuzsa: Bizonyos emlékek

Ajtót nyitsz a rövid csöngetésre.

Egy rozsdavörös őz kér menedéket.

Az ingoványban rejtőzött eddig,

panaszolja. Simogatod selymes,

puha szőrét – s ez érthető, hiszen

tél van. Rövid bőgését hallatja közben.

Szív mélyéig ható pillantásából

félénkség sugárzik. Megtéveszt

szelídsége, beereszted, de féktelen

természete a bezártságot nehezen

viseli. Törni-zúzni kezd, majd

géped elé ül és verset ír.

Ginger Andrews: The Cure

Lying around all day

with some strange new deep blue

weekend funk, I'm not really asleep

when my sister calls

to say she's just hung up

from talking with Aunt Bertha

who is 89 and ill but managing

to take care of Uncle Frank

who is completely bed ridden.

Aunt Bert says

it's snowing there in Arkansas,

on Catfish Lane, and she hasn't been

able to walk out to their mailbox.

She's been suffering

from a bad case of the mulleygrubs.

The cure for the mulleygrubs,

she tells my sister,

is to get up and bake a cake.

If that doesn't do it, put on a red dress.

Linda Pastan: Instruction

You must rock your pain in your arms

until it’s asleep, then leave it

in a darkened room

and tiptoe out.

For a moment you will feel

the emptiness of peace.

But in the next room

your pain is already stirring.

Soon it will be

calling your name.

Molnár Krisztina Rita: Gyöngyöző illúzióink

Persze hisszük, hogy úgy lenne szép,

ha jó öregjeink

fehér szobák közt bolyonganának,

tiszta ágynemű,

semmi váladék,

a zsebkendő frissen vasalt,

- visszarévedő könnyeik

  elmorzsolására kell csak úgy is -,

délután hőmérőzés. gyógyszerek,

az ápolónő pontosan érkezik,

a falról minden véletlen lemosható,

de ők róják az utcát merészen,

a piszkos galambokat nejlonszatyorból tömik,

szürke szárny simítja arcukat,

és mi borzonghatunk és retteghetünk.

(Közelkép, 1998)

Linda Pastan: The Happiest Day

It was early May, I think

a moment of lilac or dogwood

when so many promises are made

it hardly matters if a few are broken.

My mother and father still hovered

in the background, part of the scenery

like the houses I had grown up in,

and if they would be torn down later

that was something I knew

but didn’t believe. Our children were asleep

or playing, the youngest as new

as the new smell of the lilacs,

and how could I have guessed

their roots were shallow

and would be easily transplanted.

I didn’t even guess that I was happy.

The small irritations that are like salt

on melon were what I dwelt on,

though in truth they simply

made the fruit taste sweeter.

So we sat on the porch

in the cool morning, sipping

hot coffee. Behind the news of the day—

strikes and small wars, a fire somewhere—

I could see the top of your dark head

and thought not of public conflagrations

but of how it would feel on my bare shoulder.

If someone could stop the camera then…

if someone could only stop the camera

and ask me: are you happy?

Perhaps I would have noticed

how the morning shone in the reflected

color of lilac. Yes, I might have said

and offered a steaming cup of coffee.

Halmai Tamás: Feladat

Hozzátenni a világhoz csak egyet,

egy almafát, egy könyvet, egy fiút

vagy lányt vagy többet vagy egy tiszta udvart,

egy szonátát, egy szonettet, egy zsemlét,

egy kézszorítást, ajándék mosolyt,

csak egyet mindig, csak egyetleneggyel

gyarapítani a kifoszthatatlant.

Billy Collins: Ma

Volt-e valaha tavaszi nap

langymeleg fuvallata oly tökéletes,

hogy nyomban szélesre kellett tárnod

a ház összes ablakát,

hogy szárnyaló kedvedben fel akartad

tépni a kanári kalitkájának ajtaját,

egy nap, amikor a hűvös tégla ösvény

és a bazsarózsáktól lángoló kert képét

olyannak láttad a metsző fényben,

hogy az asztalodra gyűlt papírhalom

üvegből készült nehezékét

kalapáccsal verted volna le:

szabaduljanak a lakók alóla,

hófödte, homályos házaikból,

jöjjenek elő kéz a kézben,

lépjenek ki hunyorogva

a kék és a fehér határtalan kupolájába

- nos, ez a mai, ez éppen ilyen nap.

--Fordította: Bagi István

Mary Oliver: First Yoga Lesson

"Be a lotus in the pond,” she said, “opening

slowly, no single energy tugging

against another but peacefully,

all together.”

I couldn’t even touch my toes.

“Feel your quadriceps stretching?” she asked.

Well, something was certainly stretching.

Standing impressively upright, she

raised one leg and placed it against

the other, then lifted her arms and

shook her hands like leaves. “Be a tree,” she said.

I lay on the floor, exhausted.

But to be a lotus in the pond

opening slowly, and very slowly rising–

that I could do.