Billy Collins: A Portrait of the Reader with a Bowl of Cereal

Every morning I sit across from you

at the same small table,

the sun all over the breakfast things—

curve of a blue-and-white pitcher,

a dish of berries—

me in a sweatshirt or robe,

you invisible.

Most days, we are suspended

over a deep pool of silence.

I stare straight through you

or look out the window at the garden,

the powerful sky,

a cloud passing behind a tree.

There is no need to pass the toast,

the pot of jam,

or pour you a cup of tea,

and I can hide behind the paper,

rotate in its drum of calamitous news.

But some days I may notice

a little door swinging open

in the morning air,

and maybe the tea leaves

of some dream will be stuck

to the china slope of the hour—

then I will lean forward,

elbows on the table,

with something to tell you,

and you will look up, as always,

your spoon dripping milk, ready to listen.

Petri György: Az ilyen fontos beszélgetések

Az ilyen fontos beszélgetések
alkalmából mindig
vagy behoztál egy üveg pálinkát,
vagy nem hoztál be egy üveg pálinkát,
de a célzat mindkét esetben ugyanaz volt.
Ez alkalommal, azt hiszem, nem hoztál be.
(Amitől kissé el is ment a kedvem,
mert a választások előtti szesztilalmat
idézte az eszembe,
a szombat déli tizenkét órától
imaházzá lényegült vendéglők
elsorvadó forgalmát,
a nagymálnát tartalmazó korsókat.)
Különben lehet, hogy mégis hoztál be pálinkát,
csak azt nem tudom, miért emlékszem mégis inkább úgy,
hogy nem hoztál be.
Nem tudom pontosan
rekonstruálni. Bementünk
a nagy szobába. A kerek asztalon volt
– mint mindig – egy váza virág. Ezt áttettük
a zongora tetejére,
mert ha az ember leül egy váza virág
két oldalára egy kerek asztal mellé:
folyton hajladozni kell, mintha számháborúznánk.
Mármost ezután szoktad mondani, hogy
„Vegyél ki poharakat”, vagy csak
mutatsz a pohárszékre, s mész a spejzba,
majd egy zöld orvosságos üveggel térsz vissza.
De hogy mondtad-e (vagy mutattad-e), és
kimentél-e – ez az, amire nem tudok visszaemlékezni
öt év távlatából. És ez most már teljességgel eldönthetetlen.
Mert te jobban szeretted az ilyesmit (s ne köntör-
falazzunk – itt nem egyszerűen ilyesmiről volt szó, kezdjük
tehát újra:) mert te biztosan jobban szeretted volna ezt
tiszta fejjel megbeszélni. Viszont tudtad,
hogy én szesz nélkül nem tudok huzamosabban figyelni, illetve
kizárólag arra, hogy valamit kellene innom.
És mivel elég fontos lett volna, hogy én oda tudjak figyelni –
Nem tudom! – Nyugodtan behozhattad volna különben
– két deci két embernek…
Bár jó erős pálinka volt, meg kell hagyni.

Erdős Virág: éjjel-nappali

éjjel
és nappal
és télen
és nyáron

és hamvazószerdán

és nagycsütörtökön

és anyák napján

és apák napján

és a magyar

kultúra napján és a nemzeti

összetartozás napján és a totalitárius

diktatúrák áldozatainak emléknapján a

bácsika a népszínház utcában a non-stop

feliratú kukában kotor

Andrea Gibson: every time i ever said i want to die

A difficult life is not less
worth living than a gentle one.
Joy is simply easier to carry
than sorrow. And your heart
could lift a city from how long
you've spent holding what's been
nearly impossible to hold.

This world needs those
who know how to do that.
Those who could find a tunnel
that has no light at the end of it,
and hold it up like a telescope
to know the darkness
also contains truths that could
bring the light to its knees.

Grief astronomer, adjust the lens,
look close, tell us what you see.

Drashko Sikimich: Fear of Life

When a man dies once
over something

then dies again

over something else

then dies once again

because something - again - killed him

he then stops counting his deaths

stops going to his funerals

stops mourning himself

does not wait for expressions of sympathy

does not observe ritual days

but lives

fully used to death

of life no longer afraid

Kipke Tamás: (átváltoztatás)

végy egy darab kenyeret
végy néhány tiszta
végsőkig egyszerű szót
(kéz szó kenyér)
és várj
míg megtörténik
míg megtörténhetik
várj
remegő gyomorral
rendíthetetlen türelemmel

máris elfáradtál?
hát nem tudsz hinni a csodában?

Ted Kooser: Splitting an Order

I like to watch an old man cutting a sandwich in half,
maybe an ordinary cold roast beef on whole wheat bread,
no pickles or onion, keeping his shaky hands steady
by placing his forearms firm on the edge of the table
and using both hands, the left to hold the sandwich in place,
and the right to cut it surely, corner to corner,
observing his progress through glasses that moments before
he wiped with his napkin, and then to see him lift half
onto the extra plate that he asked the server to bring,
and then to wait, offering the plate to his wife
while she slowly unrolls her napkin and places her spoon,
her knife, and her fork in their proper places,
then smooths the starched white napkin over her knees
and meets his eyes and holds out both old hands to him.