Háy János: Egy szerelmes vers története

A verset, amit akkor írtam,
amikor tíz napja, vagy inkább
két hete nem láttalak, mert mondtad,
hogy kell egy kis szünet, hogy átgondold,
mi volt és mi legyen, a verset, ami arról
a tulajdonképpen közhelyes érzésről szólt,
hogy rossz nélküled, vagy más
megfogalmazásban, csak veled jó,
s eljátszott számtalan olyan szóval,
amit kizárólag akkor képes az ember használni,
amikor mélyen beleszeret valakibe,
minden más esetben ezeket a szavakat,
kicsim, csillagom, szivem,
és sorolhatnám, mindenki messze elkerüli.
A verset, amiben szerepelt egy felhívás,
hogy óvd te is ezt az érzést, mert túl
érzékeny ilyenkor minden, s egy rossz
mozdulattal végzetes hibát követhetünk el,
s csak évekkel később, mikor már régen elveszett
derül ki, hogy mennyire nem kellett volna
elutasítani egy találkozót például, mennyire
nem kellett volna azt a rossz mondatot
megírni sms-ben, de akkor már késő.
A verset, amiben volt egy hasonlat is,
hogy olyan, mint, már nem emlékszem mi volt,
de arra utalt, hogy könnyen megnyomhat az
ember egy rossz gombot, s az egyébként
rendkívül korszerű szerkezet, talán valami gépről
volt szó, elromlik, vagy helytelen,
számunkra nem megfelelő funkcióban
kezd el működni.

A verset, amit akkor írtam, s gondoltam,
megmutatom, már nem olvastad el,
mert az utolsó, a szerelmünk szempontjából
végzetes találkozón azt mondtad, hogy
soha, még soha nem éreztél így egy férfi iránt,
és ez fantasztikus, ez volt az egyik kedvenc
szavad, én nem szerettem annyira,
de erre soha nem gondoltam, hogy nem,
mert annyira szerettem benned mindent,
még azt is, amit tulajdonképpen nem szerettem
például ezt a szót, amivel most a kapcsolatunkat
minősítetted, s amihez rögtön, hogy ne árválkodjon
magában, hozzáfűzted, hogy ugyanakkor
s megint mondtál egy olyan szót, amit gyakran
az átlagosnál gyakrabban használtál más
esetekben is, hogy ugyanakkor borzasztó,
hogy ennyire egy érzés függvényébe kerültél,
s veszélyben érzed a szabadságodat,
az életed egyéb területeit, s hogy emiatt
kérted tulajdonképpen a szünetet, hogy,
így mondtad, megéri-e ez a veszteség.
Itt gondoltam egy kérdéssel megkönnyítem,
amit mondani akarsz, hisz szerettelek.
Meg? – kérdeztem, s te akkor azt mondtad,
fájt kimondanod, láttam, hogy nem.

A verset, amit akkor írtam, később,
hisz van ez az asszimetria a megírás
és a megjelenés között, az érzés és
az érzés manifesztációja között,
becsúszik egy-két hónap, esetleg több,
a verset később egy másik lány olvasta,
és a nyakamba borult, mert nagyon szeretett,
volt benne az a mély érzés, ami bennem is,
bár most nem, hogy nem is gondolta, mert
olyan ritkán, mondhatni soha nem mutatom ki,
nem is gondolta, hogy ennyire szeretem,
el is sírta magát, mert ebben a mély érzésben
a legkülönfélébb, máskor egyáltalán
nem elfogadott cselekedetek is megengedettek,
én megfogtam a karját és távolabb toltam,
s ebbe a könnyes, szemmel láthatóan,
de a szivemben egyáltalán nem érzékelhetően
nagyon édes arcba mondtam,
hogy menj el, érted, menj el innen, és kitoltam
a lakásból a körfolyosóra, ahol nemrégen
érkezett, s úgy érezte, most élete
egyik boldog óráját közelíti meg,
s pár perccel ezelőttig, ez az érzés erősödött benne,
s most így végképp érthetetlen számára az,
ami történt.

Bezártam a bejárati ajtót, kulcsra,
s rögtön ott, az előszobakövön
csuklottam térdre, ez az a rendkívül
nevetséges pozíció, amit már a legigénytelenebb
filmek sem mernek ábrázolni, mégis,
mint az én példám mutatja: létezik.
Ebben a nevetséges pozícióban kezdtem el
zokogni, hisz összegörnyedve az előszobakövön
mi mást tehetne az ember, zokogtam bele
a padlólapokba, s még beszéltem is,
hogy gyere vissza, gyere vissza, aztán megijedtem,
talán a lány a gangon van még és félreérti,
s elkezd zörögni, hogy itt van, engedjem be,
és elhallgattam, de a könnyem tovább ömlött,
s a nevetséges pozíció is maradt, mintha
könyörületet vártam volna valakitől,
holott egyedül voltam, teljesen egyedül,
a testem, mint egy véletlen
odakeveredett bogarat, amire a lakásban
egyáltalán semmi szükség nem volt és nem lesz,
agyonnyomta az istent.

Vievee Francis: I’ve Been Thinking about Love Again

Those who live to have it and
those who live to give it.

Of course there are those for whom both are true,
but never in the same measure.

Those who have it to give are
like cardinals in the snow. So easy
and beautifully lit. Some
are rabbits. Hard to see
except for those who would prey upon them:
all that softness and quaking and blood.

Those who want it
cannot be satisfied. Eagle-eyed and such talons,
any furred thing will do. So easy
to rip out a heart when it is throbbing so hard.

I wander out into the winter.
I know what I am.

Tom Hirons: In the Meantime

Meanwhile, flowers still bloom.
The moon rises, and the sun.
Babies smile and somewhere,
Against all the odds,
Two people are falling in love.

Strangers share cigarettes and jokes.
Light plays on the surface of water.
Grace occurs on unlikely streets
And we hold each other fast
Against entropy, the fires and the flood.

Life leans towards living
And, while death claims all things at the end,
There were such precious times between,
In which everything was radiant
And we loved, again, this world.

Kiss Dániel: liminális idő

amikor van az a pár napod […] órád
…………..amikor már befizettél minden számlát

…………..amikor még nem jöttek be a következő havik

…………..amikor már kitakarítottál

…………..amikor még nem poros újra

…………..amikor már kimostál

…………..amikor még nem gyűlt fel újra

…………..amikor már megfőztél

…………..amikor még nem fogyott el

…………..amikor már várandós

…………..amikor még nem bújt ki

…………..amikor már letetted

…………..amikor még nem ébredt fel

akkor tudod, hogy MOST KELL

…………..feltenni a lábad egy kávéval és nézni a kertet

…………..hogy kibújt a korai borsó

…………..hogy virágzik a cigánymeggy

…………..a zen shakura

…………..most kell megölelni a feleségedet

…………..lefeküdni egy Hemingway könyvvel

…………..és olvasni a bikaviadalok maszkulinitásáról

…………..felhívni apádat

…………..meginni egy rossz sört

…………..a helyi kocsmában

…………..és a foci sportpszichológiájáról beszélni

…………..mit ne mondjak

………......verset írni

akkor tudod, hogy most kell

…………..de hogyan

…………..úgyhogy beütöd a youtube-ra

…………..hogy HOW TO ENJOY LIFE

…………..HOW TO RELAX

…………..megkérdezed a chat gpt-t, hogy

…………..mit kezdjünk egymással a feleségemmel, most hogy van egymásra időnk?

és aztán valahogy elkezded várni

…………..a következő számlákat

…………..hogy leporosodjon

…………..hogy le legyen pisilve

…………..hogy felgyűljön

…………..hogy elfogyjon

…………..hogy ne legyen

…………..hogy menni kelljen

…………..hogy legyen miért

………......keresni, kutatni

…………..ha már utazásra úgyse

…………..még Horvátországba se

…………..saját ingatlanra pláne

…………..legfeljebb arra, hogy alázatosan kérvényezzem, hogy később hadd fizessek még többet

…………..vissza

elkezded várni

hogy újra

…………..elfoglalt

…………..leterhelt legyél

…………..hogy ezekkel a kérdésekkel

…………..ne kelljen

…………..válaszokat találni pláne ne

…………..amikor már nem de még nem

…………..hirtelen olyan kényelmetlen lesz

…………..mint sokáig ülni

és amikor újra már van

valahogy megnyugszol

egészen addig

amíg el nem kezded újra várni

hogy újra az legyen hogy már ne legyen

de még ne legyen

hogy élhess

de még élvezni is tudd

térdműtét és csípőprotézis nélkül

laporoszkópiák nélkül

hogy még valahogy ne halj meg

akkor se

amikor a sok van közben

néha azt kívánod

bárcsak

Emily Cullen: Your Old Letters

Although we parted ways decades ago

I keep your letters bundled in a clutch

of envelopes tied in a satin bow

inside a box I don't return to much.

It doesn't matter that I don't reread

your phrases: some mundane, some fervid

they're still there and I must accede

I never struck a match, have not averted

from the fact you were my first true love.

All these years later, when we've both moved

on, with our spouses and children, you're still

in the gristle of my heart, the welter

of a cryptic chamber. And, it's odd to write

but true: no matter what, you'll remain there.

Bodor Pál: A versek végén

A versek végén ott a mély s lágy
anyaföld, mint a halálugrók
alá terített ponyva, légzsák -
csakhogy a versek végén végleg
eltűnünk, s nem rúg föl megint
s megint
rugalmas labdaként
már semmiféle nagy poén.
A versek végén nem a rím
Dobbant,
hanem a véglegesség.

Olyat kell írni,
hogy az ember jó magasból
jó mélybe essék, s amit ír:
a zuhanása
legyen nyílvessző-pontos görbe:
anyanyelvből az anyaföldbe.

Bajtai András : Van valami

van valami,
amit régóta el akarok mondani neked,
kerülve mindenféle szentimentalizmust,
még ha csillagok nélkül nem is olyan szép,
taposhatsz rajta, mint a faleveleken,
elfelejtheted, mint régen látott barátok arcát,
vagy hagyhatod lebegni közöttünk
elszabadult luftballonként,
csak ki kellene mondanom,
lazán és könnyedén,
akár egy hanyagul odavetett sziát,
eléd dobni, mint fuldokló halat,
és reménykedve várni,
visszaengeded-e a vízbe,
vagy mögéd osonni egyszer,
amikor nem számítasz rá,
és füledbe súgni,
de bárhogy döntök is,
végül nem mondok semmit,
csak nézlek,
ahogyan nyárvégi gólyák nézhetnek
fészkükre indulás előtt