Turczi István: Barátság

Félek.
Mióta bejöttek szobámba melegedni a fák,
szűkösen vagyunk.
Bizalmatlanul pislogtak rám: vajon miféle
szerzet lehetek én?
Minek ez a sok láb, kéz, miért a csillogó
szemek és hogyhogy nem zöld a hajam?
Megkóstolták a vacsorámat és fanyalogtak,
belelapoztak könyveimbe és megsajnáltak.
Ágyamtól görcs állt derekukba, és
a postás motorja halálra ijesztette őket.
Azért Mozartot megszerették. Hazajövet
vidám fuvolaszó fogadott minden délután.
Rügyfakadásig megbarátkoztunk.
Ma reggel megjelent a favágó,
és köszönés helyett kivágott
múltamból egy kedves darabot.
A fák összeborultak.

Turczi István: (Kápolna nyílik a szívben)

Ha egyszer kápolna nyílik a szívben,
lesz hajléka, hol szomjat, éhet olt
és naponta benyit valaki, aki felemel.
Nem kell szög, ecet, nem kér a salétrom-könnyekből,
és köszöni, nem fog térdepelni, inkább megpihen,
hiszen sűrű a bánat, mint a tömjén:
láthatatlan madarak mintázzák freskóit a csend tömör falán.
Új szavakat keres, átmelegszik bennük,
már nincs egyedül. Ha egyszer kápolna nyílik
a szívben, az is megmarad, ami otthagyott.