Baranyi Ferenc: Egy parasztkádernek

Ezerkilencszázharmincnyolc telén
megszülettél. Nem volt nagy esemény.

Bölcsőd köré néhányan összejöttek,

latolgatván, hogy mi lesz majd belőled.

A cseléd-élet s a kanászi pálya

magát jövődül kényesen kínálta.

Cseléd? Kanász? Melyik a jobb jövendő?

Mi lesz e kislegényből, hogyha felnő?

Így tűnődtek halkan hümmögve, míg a

kakas hajnalt nem jelzett kukorítva,

akkor sietve oszladoztak széjjel,

s te bőgve ottmaradtál - két eséllyel.

A világ gazdagabb lett egy szegénnyel.

Mikor végleg vége szakadt az éjnek,

támadt nem két, de számos jó esélyed,

éltél velük s hamar nőttél fölébe

szabott sorsodnak, holnapod bemérve.

Hetvennégy éves vagy. Eljött a holnap,

mely tegnapelőttöt is visszahozhat.

Ha ott, Göcsejben, újra megszületnél,

manapság még két esélyű se lennél.

Baranyi Ferenc: ...és hamarosan sötétség

És hamarosan a vizeknek
partjai rommá kövesednek
s dideregnek olajba mártott
köntösükben a kormoránok.
És hamarosan összezárul
útunkon az elől s a hátul,
a kezdet egybeér a véggel,
csak egy utolsót estebédel.
És hamarosan vágyainkra
nem les gyutacs-bújtatta szikra,
a robbanások szép kegyelmét
faggyúba ágyazzák az esték.
És hamarosan megcsikordul
a mindenség a hantokon túl,
kozmikus rozsdát záporozva
a földregázolt csillagokra.
És hamarosan összeállnak
fekete tömbökké az árnyak,
födve az ég kihasadt rését.
És hamarosan a sötétség.

Baranyi Ferenc: Költői kérdések

"Entre sus corazones y el mio

no habrá diálogo"

(Fayad Jamís)

Lehet-e kenyeres pajtásom az,

aki megkövezetteket rendeletileg kötelez

kenyérrel történő visszadobásra?

Árulhatok-e egy gyékényen azzal,

aki az árvák könnyét

palackozva exportálná?

Cseresznyézhetek-e egy tálból azzal,

aki nekem egy szemet se hagy,

viszont minden magot a szemembe köp?

Parolázhatok-e azzal,

aki úgy nyújtja felém a kezét,

hogy közben fityiszt mutat nekem?

Koccinthatok-e azzal,

aki oláh s szláv bánattól vidul

a szittya dáridókon?

Ilyenekből 

egyre többet látni

hazámban szerteszét.

Szívük s szívem között

nem lehet párbeszéd.

Baranyi Ferenc: Tudod-e, mit teszel?

Tudod-e, mit teszel?
Mikor csalóra adod a voksod:
tudod-e, mit teszel?
Mikor a karvalyt hattyúnak mondod:
tudod-e mit teszel?
Mikor sugárként hódolsz a ködnek:
tudod-e mit teszel?
Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek:
tudod-e mit teszel?
Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz:
tudod-e mit teszel?
Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz:
tudod-e mit teszel?
Mikor mosolygod csak, ami sanda:
tudod-e mit teszel?
Mikor süketvak vagy készakarva:
tudod-e mit teszel?
Mikor nem hallod kételyedet meg
s nem nézed azt, mi kínos szemednek:
tudod-e mit teszel?
Ha tudod – sírig élj megvetésben.
Ha nem – megbocsát Isten.
De én nem.

(2012)

Baranyi Ferenc: Utóirat az Evangéliumhoz

Mondád, Uram, hogy ELVÉGEZTETETT -
és ez vala egyetlen tévedésed,
Te betöltötted küldetésedet
s mennybe mentél, ránk hagyva az egészet.

A megváltás nem egyszeri kudarc,
de folyamatos megfeszíttetés, mely
- ha tömegesen csődöt mond a harc -
elaprózott ellenpéldákkal érvel.

Utódod nálunk is akadt elég,
ki tüzes trónuson, karóba húzva,
felkötve, holtra verve avagy ép
elméjét vesztve végezé be újra.

Hát így állnak a dolgok, Krisztus Úr.
A messiásnak mondott munkakörben
- mert a világ csak holtakból tanul -
nincs vér szerint egyetlen örökös sem.

Baranyi Ferenc: Festői kérdések

Hova, hova tűntek a színek a nyárból?

Hol a ragyogás a mosoly aranyából?
Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés? ...
Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?
Olyan sötét lett
hirtelen,
kopog a jég
a szívemen,
amit kimondok:
magam se vallom,
amit dalolnék:
magam se hallom,
áttetszők lettünk -
üveg a vízben,
fakult vagy úgy is,
nincs színem így sem.
Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?
Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés?
Titkok tarkasága hol van a szemedből?

Hova, hova tűnt a fény a szerelemből?

Baranyi Ferenc: Remény

Mert éltem én oly korban is e földön,

mikor a bűnös bűntudatot érzett,
a bunkó meg szégyenkezve leszegte
üres fejét – rossz volt hülyének lenni.
Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem.
Azt még talán, hogy késő unokáink
arra ébrednek egyszer, hogy javakból
nem csak pénzzel szerezhetőkre vágynak,
hanem szívekbe vermelt ősi kincsre,
melytől ködös korszakokkal korábban
két lábra állt a fáról földre pottyant
bozontos emlős, majd előre lépett.

S emberré válni újra kedvük támad.

Baranyi Ferenc: Csillagrománc

Éjszaka a kedvesemmel
szakajtóba gyűjtöttük a tófenékről
a visszatükrözött csillagokat
s a teli szakajtót egy topolyagallyra tettük.
Amíg alatta csókolóztunk:
vásott szellő kúszott fel sebesen a topolyafára
s a szakajtót kedvesemre borította.
Ahogy ott állt a lány
meztelenül és remekbe szabottan
a vállára, mellére záporozó csillagokkal:
szürke kis verébnek tűnt föl mellette
Évástól, Kleopátrástól,
Loreleyestől és Lollobrigidástól
a világ minden szépasszonya,
aki csak volt, van és lészen eljövendő
gyönyörűvé nehezíteni az életünket.

Baranyi Ferenc: Küszöbön

Akihez soha nem futott nő

karját kitáró repeséssel,

az még soha nem érkezett meg,

csak megjött mint az álom éjjel;

akihez nem szaladt, ki várt rá,

amikor a küszöbön feltünt –

nem érzi, hogy nincs egyedül, csak

azt érzi, hogy magánya megszünt.

…. Repültél hozzám s felborultak

a székek szinte körülötted,

a tárgyak józan sorfalát szép

suhanásoddal szétsöpörted,

jöttem, dobolt a lázas expressz,

a szívverésem nem kevésbé,

s elémfutásoddal avattad

betoppanásom érkezéssé,

jöttem száz mérföldön keresztül,

de az a két vagy három méter

– amit utamból visszaadtál –

mérföldek ezreivel ért fel,

az a táv, az a semmi – pálya

amivel megrövöditetted

utam hozzád, az méri hosszát

lemérhetetlen közelednek.

Baranyi Ferenc: Könyörgés apátiáért

Add, Uram,
hogy a szemem pillája se rezdüljön attól,
hogy kiverik a szemem,
és ne forduljon fel a gyomrom akkor,
amikor gyomorszájon vágva földre esem,
add, Uram,
hogy a véremtől részegülőknek
egészségükre kívánjam az italt,
s ne vegyem a szívemre, ha a szívembe lőnek -
közönyömet a néphit hőstetté növeli majd.

De azt sose hagyd, Uram,
hogy ölbetett kezekkel nézzem bárhol,
ha mindezt olyanok sérelmére teszik,
akiknek kínjából és pusztulásából
erkölcsi erőt senki se merít,
énnekem már, Uram,
van elég erőm a beletörődésre, de az ő
csorbult igazságérzetüket nézni gyenge vagyok,
legyen hát miattuk mindig kötelező
visszaütni, amikor én már
nem is akarok.

Baranyi Ferenc: Én menjek el?

Én menjek el?
A tömjénfüst gomolyogjon odébb,
mert a templomban
az ördög vert tanyát?

Én menjek el?
Órástól a torony?

Nem pedig a harang,

amely Angelust kondít akkor is,

amikor félreverték?

Én menjek el?

Belzacár faláról

az írás tűnjön el,

nem pedig az ereklyék meggyalázója

a fal fedezékéből?

Hogy mehetnék - éppen én - el?

Nem hagyhatom itt a pilisi dolinákat,

ahol megtanultam,

hogy magyarok, tótok bánata

mindigre egy bánat marad;

sem a nyáregyházi akácerdőt,

ahol már kölyökkoromban kiderült,

hogy nincs meggyőzőbb

a csend érvelésénél;

sem a dunai szél borzoló unszolását

a Vizafogó-parton,

ahonnét békés pecázók

haragvón sereglettek át - ha kellett -

a Váci útra.

Hogy mire unszol MOST a Duna -

csak partján élve hallom.

Ezért (is) kell maradnom.

Baranyi Ferenc: Kincsnek látszhat

A történelem szemétdombjára kerülni
korántsem végállomás.
Például az is visszaszedhető onnan,
ami még negyvenötben került oda.
Kiglancolni se kell,
mert az újralobbant szittya káprázatban
kincsnek látszhat,
ami már újkorában is kacat volt.

Baranyi Ferenc: Részlegesen se

Hiányos becsülettel
ne számíts becsülésre.
Lehet, hogy a híját
alig venni észre:
akkor sem érvényes,
csakis az egésze.

A „részleges becsület”
értelmezhetetlen,
így hát a túlélésért
nincs mivel fizetnem,
ilyen áron megmaradni
amúgy sincs semmi kedvem.

Ladányi épnek őrizte meg
viharvert becsületét,
nem érdekelte, hogy ezért
esetleg élete a tét.
Nem fáj a széttört karrier,
ha a becsület ép.

Most becstelenek
tobzódnak mindenütt.
Te is az leszel, ha
– részlegesen bár –,
de lepaktálsz velük.

Baranyi Ferenc: Staccato

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
már messze vagy, mikor megérkezel.
Karomba kaplak s mégsem érlek el.

Baranyi Ferenc: Ne hagyja az isten

Már nem vetem meg. Már csak szánom őket.
A megvásárolt együttműködőket,
a megfélemlített hunyászkodókat,
a lankadatlan buzgalmú nyalókat.

Szánom őket, mivel infláció van:
harminc ezüst nem összeg euróban,
a megfélemlítők is berezelnek
s szaros hátsón kisiklanak a nyelvek.

A megvetés nem mindig megalázás,
dacot szülhet, a rosszért hős kiállást,
de megbélyegzett lesz a szánalomtól,
ki hitványságát mentegetve hódol.

Elkeserít az elprédált jövendő,
túl sok a szánandó, a megvetendő,
én már az Úristent csak arra kérem:
ne hagyja, hogy megútáljam a népem.

Baranyi Ferenc: Porvers

Akit egyszer porig aláztak:
porig kell azért lehajolni,
a méltósága-vesztett sorshoz
méltósága-vesztve igazodni.

Előtted ember ráng a porban?
Megértem, belerúgni könnyebb.
Még emberibb átlépni rajta
könnyed sikkjével a közönynek.

Mentséged is van, ha a lelked
bátortalan feddése rád vall?
másokért őrzött tisztaságod
nem szennyezheted más porával.

Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
és hát derekad roppanó is,
ápolt tüdődet is belepné
a talajmenti szilikózis,
hát nem hajolsz porig, ha porból
akármi hív: kincs, ócska holmi...

Pedig akit porig aláztak -
porig kell azért lehajolni.

Baranyi Ferenc: Házi feladat

Jaj, istenem, hogyan szeressem?
Egy mód marad csupán: nagyon.
Egymásnak tőr vagyunk mi ketten
és egyedüli oltalom.

Nem lesz könnyű vele az élet,
de nélküle nem élhető,
ha összeadsz két gyöngeséget -
kijöhet abból egy erő.

Ilyen a matematikája
a szerelemnek - logika
nincs benne. Egyetlen akadálya:
osztással kell szoroznia.

E feles számrendszer - mi bölcsre
s balgára végzetes lehet -
saját dugába dől, ha össze
nem osztható az egy meg egy.

Tudom, ha nem is hiszek benne:
ő velem összeosztható.
Oldjuk meg együtt. Ez a lecke.
S majd jegynek jó lesz rá a jó.

Baranyi Ferenc: Egyszer majd minden összeköt

Ölelésünkben összeér:
talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt:
talán a fény, talán a köd.

Mi hát - mi egybetart - a lánc?
Talán szeretsz. Tán csak kívánsz.

Mindegy, most hozzám tartozol.
S enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt:
a szív, a fény, a vér, a köd.

Baranyi Ferenc: Mindkettő emberül

Szeretlek. Tőlem el ne várd
szokott módját a széptevésnek,
téged aláznának meg a
bókká butított esküvések,
mért mondjam: csodaszép a szád,
mikor csak oly szép, mint az átlag,
te is tudod: az úgyse vagy,
akinek vágyra gyúlva látlak.

Egérfogáshoz épp elég
egy csöpp szalonna – macska sem kell,
cincogó lányokat szokás
lábról levenni közhelyekkel,
az ő receptjük ismerős:
célzás ruhára, hajra, gyengéd
figyelmességek közt nehány
jól időzített szemtelenség –
ez csapda csak s nem taktika,
nem bámulat, de szánalom kél
az áldozat iránt, kiért
fölös hűhó a macskafortély,
mikor csak bársony bőrödért,
s csodás ívű szádért dícsérlek:
arcod ne fesse hálapír,
Inkább haragpiros önérzet.
Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak ítél,
fizesse értem meg az árat,
nászunk legyen ellenfelek
vívás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettő emberül kiállta,
amikor már nem érdekes
ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:
kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

Baranyi Ferenc: Körözvény

Ezerkilencszázhetvenkilenc
október tizenharmadikán
fölegyenesedett a kertben
és lopva szétnézett az apám.
Az ásót földbe ütve hagyta,
mintha csupán a boltba menne,
s mivel kezén is, homlokán is
zavarta őt a munka szennye:
megmosdózott a locsolónál
- nyitva maradt nyomán a vízcsap -
s úgy lopakodott ki a kertből,
mint aki percre távozik csak.
Aztán - mikor senki se látta -
egy alacsony felhőre lépett
és nekivágott kiskabátban
a magasságos őszi égnek,
amikor rájöttünk a cselre:
már nem tudtuk követni szemmel.
Fogják meg! Ott! A földi létből
kereket old egy öregember!