Faludy György: Arab tanárral sakkozom

„Kemény ágyékok, lágy agyak; szellem helyett bagzó anyag
és várfalak, mik sárfalak: ez a mi átkunk”, mondja. „Sakk!
Mitőlünk jött az egyetem, az algebra, a kémia
meg a trubadúr szerelem. Mi néztünk éjjel csillagot,
pároltunk rózsaillatot, míg székhelyünk Sevilla volt.
S mi van ma? Hatszáz éve nem írt itt egy jó sort senki sem.
A rothadás mindent megölt. Bevalljam, hogy irígylem Önt?”
Huszonnyolc báb az asztalon. – „Ne irígykedjék oly nagyon.
Földrészem épp most pusztul el és rom marad ha újra kel.
Salakban állunk fültövig és gyárkémények füstölik
a boldogságot. Szabadok leszünk, hogy gyári kacatot
gyűjtsünk, míg zsíros ülepek lelkünkből főznek üzletet.
S a híres metropoliszok? Kinn fény, beton, üveg. Belül
iszony, hisztéria, piszok. Hozzá a halál hegedül.
Fejezzük be döntetlenül.”

Faludy György: Régtől sejtettem ezt

Régtől sejtettem ezt és folyton féltem,
hogy más is rájön: nyakunkon a kés;
mert ha igaz és nincs Isten az égben,
úgy erkölcs sincs, sem igazságtevés,

se jó, se rossz, se út, se cél, se rendszer,
csak káosz, ahol minden egyre megy
és mentől többet tud, lát, ért az ember,

az élet annál értelmetlenebb: –
rémálom két irgalmatlan setétség
között. Még jó, hogy a vers meg a szépség
tébolya kerget. Másnak csak a pénzvágy

s a kéj jutott. Olyiknak ennyi se.
Kihúzták a festő alól a létrát:
kapaszkodjék, mester, a pemzlibe.

Faludy György: Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Hetvenhat éve állok fenn az állvány
deszkázatán, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok.

(Firenze, 1935)

Faludy György: Szélsőjobb

Ami hazai, az csodás és helyes,
ami külföldi, az a világ szennye –
sajnálom őt, mert kedv s szeretet helyett
harag, gyűlölség s átok fortyog benne.

Úgy vélem, roppant előnyös lehetne,
ha történelmet tanulna vagy nyelvet,
de iskolájával ő befejezte
az okulást. Azóta mindent elvet.

Mikor belső unalmától megdermed,
vagy bús: egyszerre sír, iszik, zsidózik.
Érvet és tényt nem ösmer, csak érzelmet,

abba magát fejbúbig beleássa,
s nyilatkozik, parancsol, jósol, lódit,
hiszen magyar. Ez a foglalkozása.

(Budapest, 1993)

Faludy György: Te azt, ami van...

Te azt, ami van a világon,

metaforákká emeled,
míg én itt lent a port szitálom
s metaforákat keresek.

Bár nincs ambíciónk raktáron,
könyvtárunk mégsem kevesebb.
S ahogy kívánod és kívánom:
szerelmünk lángja nem remeg.

Miért nem, kérdem. A papíron
csak szuggerálom, ha megírom.
Nem génektől jön a boldogság

s nem a sors hozza el. Talány.
Az ember ott kezdődik, mondják,
amikor átlép önmagán.

Faludy György: A távolabbi jövő

Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz.

A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak,

és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek

mind elporladnak néhány százezer év alatt.

Pár millió esztendő múlva, új csillagképek

alatt szelíd fejével kibujik a moszat,

ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet

variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak

születnek s egy merőben különböző embernem.

Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet,

gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,

ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka,

s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja

önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem.

Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

Tanuld meg ezt a versemet 

mert meddig lesz e könyv veled?

Ha a tiéd, kölcsönveszik,

A közkönyvtárban elvesztik,

s ha nem: papírja oly vacak,

hogy sárgul, törik elszakad,

kiszárad, foszlik, megdagad

vagy önmagától lángra kap,

kétszáznegyven fok már elég-

és mit gondolsz, milyen meleg

egy nagyváros, mikor leég?

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, 

mert nemsokára könyv sem lesz,

költő se lesz és rím se lesz,

és autódhoz benzin se lesz,

és rum se, hogy leidd magad,

mivel a boltos ki se nyit,

s kivághatod a pénzedet,

mert közeleg a pillanat,

mikor képernyőd kép helyett

halálsugarat közvetít,

s mert nem lesz, aki megsegít,

ráébredsz, hogy csak az maradt

tiéd, mit homlokod megett

viselsz. Ott adj nekem helyet.

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, 

s mondd el, mikor kiöntenek

a lúgtól poshadt tengerek,

s az ipar hányadéka már

beborít minden talpalat

földet, akár a csiganyál,

ha megölték a tavakat,

s mankóval jön a pusztulás,

ha fáján rohad a levél,

a forrás dögvészt gurguláz

s ciánt hoz rád az esti szél:

ha a gázmaszkot felteszed,

elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, 

hogy elkísérjelek. Lehet,

s túléled még az ezredet,

s pár kurta évre kiderül,

mert a bacilusok dühödt

revánsa mégse sikerül,

s a technológia mohó

hadosztályai több erőt

mozgatnak, mint a földgolyó-

memóriából szedd elő

s dúdold el még egyszer velem

e sorokat: mert hova lett

a szépség és a szerelem?

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, 

hadd kísérlek, ha nem leszek,

mikor nyűgödre van a ház,

hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,

s elindulsz, hogy odút keress,

rügyet, magot, barkát ehess,

vizet találj, bunkót szerezz,

s ha nincs szabad föld, elvegyed,

az embert leöld s megegyed-

hadd bandukoljak ott veled,

romok alatt, romok felett,

és súgjam néked: tetszhalott,

hová mégy? Lelked elhagyott,

mihelyest a várost elhagyod.

Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn 

már nincs világ, s te odalenn

a bunker mélyén kérdezed:

hány nap még, míg a mérgezett

levegő az ólomlapon

meg a betonon áthatol?

s mire való volt és mit ért?

Hogyan küldjek néked vigaszt,

ha nincs vigasz, amely igaz?

Valljam meg, hogy mindig reád

gondoltam sok-sok éven át,

napfényen át és éjen át,

s bár rég meghaltam, most is rád

néz két szomorú, vén szemem?

Mi mást izenhetek neked?

Felejtsd el ezt a versemet!

Faludy György: Meditáció

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó
tépelődés, kegyetlen és kemény,
csak kép vagy látomás, amely magától
formálódik, és úgy lebeg elém:

szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,
virág, való vagy képzelt jelenet,
tűzfény tünt kandallókból, tenger – mindegy,
olykor változgat, olykor megremeg:

én mozdulatlanul lesem, szemlélem,
nem töprengek semmin se, de egészen
beleolvadok, szívom, teletöltöm

magam vele, de csak néző vagyok,
csendes, mohó néző – és ez a legnagyobb
öröm abból, hogy itt éltem a földön.

Faludy György: Valómnál jobbnak

Valómnál jobbnak, nemesebbnek
játszom előtted magamat.
Attól vagyok jobb, mert szeretlek
s mert felemellek, magasabb.

Az önzés is önzetlenség lesz
közöttünk. Ám mint válhatok
olyanná, amilyennek képzelsz?
Szerelmed cél s nem állapot.

Vibráló partok szélén járok
veled s lesem zárt ajkadat.
Ingem nyílásában virágot

viselek s kést az ing alatt,
és éjjel egy-egy részt kivágok
magamból, hogy megtartsalak.

Faludy György: Szerelmes vers

Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.
Akárhogy kívánsz, kísérleted meddő.
Várfalat húztak közibénk az évek:
te huszonhét vagy, én kilencvenkettő.

Tiéd a jövő. Régen erős voltam,
de kincseimnek elfogyott az ára,
te a számítógépre esküdtél fel,
én Gutenberg foszló galaxisára.

Megvédlek, vénség, magamtól, fogadtam,
s el sem képzeltem, hogy a szerelem
hatalmasabb. Most itt ülök melletted
s hosszú, szőke hajadon a kezem.

Egymás nélkül nem tudunk többé élni.
Naponta földre sújt az iszonyat,
hogy a kölcsön, mit az időtől kaptam
régen lejárt. Már csak pár pillanat.

Boldogságunkban te nem gondolsz arra,
kivel töltesz utánam hatvan évet.
Sok a nálam különb. Hozzám hasonló
egy sincs. Mikor nem látsz, felsírok érted.

Faludy György: 1956. november

Az ég mint kormos, csillagtalan kürtő,
a lápföld sík és pőre.
Vagy százan vánszorgunk a Fertő mellett
és igyekszünk előre.

Mellettem kövér, szovjet tiszt civilben,

rumszag árad belőle.
Egy gyermek sír. Patakon gázolunk át,
s nem leszünk nedves tőle.

Majd: osztrák lámpák, mentőkocsik, szendvics,
mosolygó, piszkosszőke
járőr. Mögöttünk puskaszó, sötétség,

remények temetője.

Furcsa haza. Az ember fellélegzik,
mikor kiér belőle.

Faludy György: Ha rád gondolok ...

Ha rád gondolok, vagy szám ki is mondja
neved; ha nézem homlokod, kezed;
ha árnyékodat meglátom - naponta
hússzor vagy százszor is, megremegek

a gyönyörtől, vagy már tizenhat éve,
s ehhez, itt kinn, a sok- sok jó barát
ölelése, az olvasók hűsége,
s hazulról, vízen, szögesdróton át

az ifjúság szerelme - érdemetlen
vagyok minderre; könny gyűlik szememben,
köhögök, nyelek, hogy elfojtsam; ennyi

boldogságot e földön senki se
igényelhet  a léttől -  de a "lenni"
szó minden  nyelven rendhagyó ige.

Faludy György: Újszülött fiamhoz 5.

  Itt állok még az ablaknál. Besüt
      a januári nap.
      Hadd nézzelek, pöttöm, piros legény:
      a fénybe tartalak.
      Itt állok veled, nézlek,
      de alattunk a hegy,
      onnét jöttünk – az élet
      s a halál titka egy.
   
   
      Mi fenn állunk, a hősök,
      alattunk a legyőzött
      a porba tiprott ősök,
      a felsőket szerettük,

     
      ápoltuk és temettük,
      az alsókat feledtük –
      egy egész hullahegy.
   
   
      A mélyben foszló hamvak
      és vízözön iszap,
      és múmiák, melyekről
      a pólya leszakadt,
      feljebb, mint sarjúrend a réteken,
      fehér csontvázak, réteg rétegen,
      holttest holttest alatt.
   
   
      A gúla mélyén néma ősnép,
      de lábamnál az ismerős kép:
      egy-egy bajusz, egy szem, a haj,
      s amott a csúcson állnak még –
      azt gondolnád mezítlen mellel
      megyünk géppuska-fészkek ellen,
      és így esik el rajra raj
      és nemzedékre nemzedék.
   
   
      Ilyen hegyen állok veled, fiam,
      és úgy állok veled,
      mint Auschwitzban álltak, ha jött a gáz,
      jött és emelkedett,
      mikor terjedt a gáz s az emberek
      fele már elesett,
      az élők a holtakra álltak,
      hogy állukkal a gáz felett
      a Golgotán, a sok holt váz felett,
      egy perccel tovább éljenek.
   
   
      Így állunk a holtak hegyén,
      nagyszüleid, anyád, meg én,
      ez a családi piramis,
      olyan, akár a másoké, –
      ráfekszem egyszer magam is,
      és jobbkezem majd nem borul
      szememre úgy, mint Jákobé, –
   
      de addig, míg még itt vagyok,
      hadd nézlek meg magamnak,
      emeljenek a csillagok
      felé s tartsalak, míg a sors
      engedi, hogy maradjak –
      s ne félj! ha egyszer nem leszek,
      akkor is mindig itt leszek,
      közvetlenül alattad.