Székely Szabolcs: Ceruzavázlat

Galambraj mögött kopott térzenész.

Cipője talpán égbolt-ütem.

Dallamot vált, közben félrenéz.

Nélküled. Nélkülem.

Megáll a nyár, amíg hangol.

Emelkedik a hang a hanghoz.

Átnövök lassan önmagamból –

önmagamhoz.

Székely Szabolcs: 3.

Nekikészülni egy kérdésfeltevésnek,

és választ várni rá – épp jókor tenni fel,

roncsolás nélkül tenni fel, szemérmes

hazudozás nélkül és szemérmetlen

őszinteségnek tűnő mellébeszélés nélkül

tenni fel, a legmélyebb kapcsolódásokhoz

szükséges, kitárulkozásnak látszó

szemfényvesztés nélkül tenni fel;

hogy kérdés maradjon, ami kérdés

akart lenni, ne legyen kérés vagy kérkedés,

szexuális ajánlattétel, önsajnáltatás

– ez majdnem annyira lehetetlen vállalkozás, mint

igent mondani egy embernek, és közben

nem engedni meg a létező fájásnak, hogy legyen.

Székely Szabolcs: Reggeli kérdés

Midőn a reggel, e mindig pofátlan
idétlen bohóc ott terem szobádban,
és reflektorával rád néz a nap,
s bőszen anyázol a paplan alatt,
és kinézel kócos-morcos fejeddel
párnád pihe-puha bugyraiból,
de tűrnöd kell, hogy kiröhög a vekker,
hiába csapod le: újra beszól,
olyankor bárhol hálj a nagyvilágban,
földön, matracon, vagy a franciaágyban,
vagy kezed mellett ott az esti bor még,
(mint házibulik másnap-reggelén,
felülsz és kérded: “hol vagyok te jó ég?”
“Az éjjel mi a frászt is tettem én?”),
vagy úgy érzed, nem vagy otthon sehol,
s a Közterület-fenntartó locsol,
s arra ébredsz, park melletti padon,
röhögnek rajtad, hajléktalanon,
ki csuromvizes öltönyben felébredsz,
s már vár az asszony, ma is, jaj, verés lesz,
vagy simán csak, hálószobádban, otthon,
épphogy ébredsz, s már gondolkodsz a gondon:
akkor az éj, s az örökkévalóság,
mint csésze kávé kiömlik kezedből
kifli a félhold - hullanak a morzsák,
(visszaalszol még) s mindet úgy szeded föl,
hogy félálomban, önmagadba látván,
tudod már, arra fogsz gondolni gyáván,
egész nap, hogy miért a karma láza,
és macskád, mely lábszárad karmolássza,
miért a tej, mely tűzhelyedre kozmál,
ébrenléted,mit folyton visszahoznál
álmodból, amíg pirítod a zsemléd,
hűtőd ha nyitod, s úgy csap meg a nemlét
hidegen, mint a régi téli fagy,
s bár szeretnéd, valahogy mégse vagy,
mert újra ott a kérdés, milliónyi,
miért a kelés, reggeli zuhany,
miért a táskád, miért benne holmi,
miért a fény, mely szobádba zuhan,
mért teszi kávéd eléd úgy a kedves
hogy tudod, pont így többé sohasem lesz,
miért a hajnal zümmögése, árnya,
miért az ezernyi szépség, a fák,
miért az utca, mely mintha arra várna,
hogy újra kiskölyökként fussad át,
miért a kérdés annyi más helyett,
miért a nap, mely újra elveszett?
Miért a Minden - kérdezed, haver:
s észre sem veszed: ekkor illan el.

Székely Szabolcs: 44.

A modem fénye a nappaliban, ahol alszom,
(aludjak legalább én, másnap munka lesz),
hunyorognak zölden a gombostűfejnyi lámpák,
ritmustalanul, mint egy óraüzlet hosszú
évek óta szétcsúszott kattogásai. Fölöttük
a tévé őrlámpájának folyamatos pirosa,
alattuk a hálózati elosztó kapcsolójának
narancssárga fénye. Felsír a kisebb,
megyek át hozzád, mire kinyitom a hálószoba
ajtaját, már feléd fordulva hallgat újra,
szája és nyelve vákuumot szorít az éjszakára,
szopik és nyel, szopik és nyel és belealszik,
halkan horkolsz, a szája sarkán a tej, a szád
sarkán a nyál. Hátam mögött villódzó csillagok.

Székely Szabolcs: Szerelem szorgos kisvasút

szerelem szorgos kisvasút
reménytelen játékvonat
bekeríti a körbeút
a kattogásnyi bokrokat

mintha csak volna hazaút
tenyérnyi domb alá a völgybe
ahol fekete alagút
nyelné magába mindörökre

de újra csak röpíti folyton
a senkiföldje tájakon
hogy új földekre folytatódjon
a mozdonyhúzta fájdalom

s nem érdekli hogy mindig úgy
pont úgy kanyarodnak a sínek
hol nincsen más csak körbeút
sűrű terepasztal a szíved

tavak mozdulnak fák hegyek
tornyosulnak és múlnak el
mellette áll egy kisgyerek
és szótlanul figyel

Székely Szabolcs: 18.

Egy nyugtalanító kérdést feltenni úgy érdemes, ahogy egy súlyos

és kényelmetlen fogású bútort viszünk az emeletre – valójában

magunk se tudjuk, hányadikra. Egyszer csak nem megy tovább. Túl szűk

a lépcsőház, a bútor sehogy se fér át, de ezt nem kell egyből belátni,

elég a tárgy tömege, meg a szélein nevetségesen rosszul megkapaszkodó

ujjak kitartó próbálkozása. Elszerencsétlenkedhetünk hosszasan

a lépcsőfordulóban. Rutintalan kérdésfeltevők rettentő időket

töltenek el így. Ilyenkor érdemes beszélgetni régvolt szerelmeinkkel,

mi és miért történt úgy, ahogy, ilyenkor próbálkozhatunk azzal,

hogy pszichológushoz megyünk, pszichológusnak állunk. Mi van benne?

Káromkodjunk bátran, visszhangozzon a ház: miért ilyen nehéz?

Muszáj-e cipelni? Letehető, újra megragadható. Lehet, hogy végül átfér,

az is lehet, hogy nem fér át soha – de bútort, lépcsőházat nem cserélünk.

Pedig a bolond szomszéd eközben hallgatózik: némán rázkódik az előszoba közepén.

Székely Szabolcs: Még nem

Hát itt ülsz.

Lépcsőfordulónyi csendben.

Szilánkjaidból így lehetsz egész.

Ne félj. Fájni már nem fog élesebben

az elvágott mondatok közti rés.

 

Ez még a hátha-mégis,

hogyha-mégse.

Fejed felett

a lámpafény dadog:

(neon-madárka szárnya,

rebbenése.)

 

Még ne szólj.

Még nem kell kimondanod.