John Keats: Szonett a szabadban

Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
oly édes annak, hogyha belelát
a mennybe s oda lehel egy imát,
hol telt mosollyal kék szinű az ég.


A szíve boldogabb lehet-e még,
mint ha hullámzó réteket talált
s olvas, gyepágyon nyujtva derekát,
egy szerelemtől epedő regét.


Ha este otthonába tér, a fül
még sejti a madár dalát, a szem
még rejti a kék, tág eget s örül.


S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
száll, mint a tiszta űrön át röpül
egy angyal könnye, hullva csöndesen.

--Fordította Vas István fordítása

John Keats: Utolsó szonett

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök -
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik -
nem - én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.

(Szabó Lőrinc fordítása)

John Keats: When I have Fears that I may Cease to Be

 When I have fears that I may cease to be

    Before my pen has glean'd my teeming brain,

 Before high-piled books, in charactery,

    Hold like rich garners the full ripen'd grain;

 When I behold, upon the night's starr'd face,

    Huge cloudy symbols of a high romance,

 And think that I may never live to trace

    Their shadows, with the magic hand of chance;

 And when I feel, fair creature of an hour,

    That I shall never look upon thee more,

 Never have relish in the faery power

    Of unreflecting love;--then on the shore

 Of the wide world I stand alone, and think

 Till love and fame to nothingness do sink.

John Keats: Lines from Endymion

A thing of beauty is a joy for ever:
Its loviliness increases; it will never
Pass into nothingness; but still will keep
A bower quiet for us, and a sleep
Full of sweet dreams, and health, and quiet breathing.
Therefore, on every morrow, are we wreathing
A flowery band to bind us to the earth,
Spite of despondance, of the inhuman dearth
Of noble natures, of the gloomy days,
Of all the unhealthy and

 o`er-darkened ways
Made for our searching: yes, inspite of all,
Some shape of beauty moves away the pall
From our dark spirits.