Nádasdy Ádám: Dzsesszkoncert

Nem szoktam én már gondolkodni, Mackó,
csak nézek üresen a dzsesszkoncert alatt,

amíg a bőgő, vörös-barnás, kopott,

a tüskéjével a padlóba szúr,

a vén bőgős akörül pörgeti, 

szinte masszírozza a húrokat.

Nincs énnekem már bűntudatom, Mackó,

bár listákat még csinálok azért,

valahányszor a szaxis hátrahajlik,

egy újabb tétel jut róla eszembe, 

a gerincről, hogyan tud hajladozni,

szinte a sárga földig hátrahord.

Én megbánom, ha előjövök, Mackó,

maradtam volna az egérlyukamban,

oda is behallatszik a zene,

ott is remeg a fal, életerővel

Magában, csukott szemmel, önfeledten,

mint rágcsáló, rágózik a dobos.

Nádasdy Ádám: Csalán

Egész hétvégén, szombat és vasárnap
húzkodtam a kertben a csalánt
a földből. Vastag ponyvakesztyűben
meg vízhatlan dzsekiben, kész izzadás,
gumicsizma és erős cejgnadrág.
Adták a házigazdák. Kertes ház,
van konyhakert is, profi és bio,
csirkék, meg almáskert, ahol
savanyú almák potyognak a fűbe,
azokból cefre lesz. Gondolkodtam
közben, hogy miért avatkozom be,
miért pont szegény csalánokat
pécézem ki. Szúrnak, igaz, de nem muszáj
ott hemperegni. No de némelyik
álnokul épp a díszbokrok közé
ült be, és nyílegyenesen tört fölfelé,
míg föléjük nem kerekedett
diadalmas természeti erővel.
Őket igazi bosszúvággyal téptem ki,
gyökerestül, olyan boldogan, hogy
nagy igyekezetemben némelyik
a homlokomat végigsuhintotta.
Kvittek voltunk. Nem szép dolog a düh.

Nádasdy Ádám: Hosszú zsinóron

Akkor hát szállni, jó,
most már hosszú zsinóron.
Fog a fiú,
lent szaladgál a réten,
én szállhatok,
csapkodhatok a napban:
rombusz-pofájú sárkány,
félköríves
mosollyal selyempapír testemen.
Így, megkötözve
szállok a szél torka felé,
a halál torka felé nagy vidáman,
visszaránt majd úgyis a fiú,
horgonyom.
Szorong, nem enged túl magasra
s a leesésemet
rohangálással képzeli
megakadályozhatónak.
Talán elkap, talán rázuhanok,
talán elröpülök.

Nádasdy Ádám: A szomorúság

A szomorúság hová tud szaladni?
Hová igyekszik? Hová menekül?
Élőlény, eszik, talán vacka is van,
éjszaka is hallom a szuszogását,
pedig nagyon keményen elzavartam,
mégis itt dekkol valahol közel.
Megkóstolja a csipszet, szendvicset,
érzem a könnyek ízét mindenen.
Befordulok egy sarkon, szembejön,
és akkorákat sóhajt, hogy megállok.
De minden rendben van, mondom neki,
menj el. Egy kicsit bírd ki egyedül.

Nádasdy Ádám: A figyelő szakasz

Én ledolgoztam a hátrányomat:
megtudtam mindenkiről szinte mindent,

pedig csak nézelődöm. Hosszú volt,

igaz, a figyelő szakasz: bátyám, a festő

tanított erre, kisfiú koromban.

Kivitt a nádasba, órákig ültünk

és nem történt semmi az égvilágon.

Folyton pofáztam, fizikailag

tapasztotta be, tenyérrel, a számat.

Úgyhogy csak ültem, sértődött fogakkal.

Hallgasd a csendet, mondta. Szigorú

kudarc volt ez: nem hallottam a csendet.

Sok szúnyogot, azt igen, a füleimben

a vér dobolását, a szavakat,

amiket nem engedett kilökni magamból

a túl nagy, kéjsóvár pontyok közé.

Nádasdy Ádám: A szüneti csend

A szünet nehezen volt elviselhető,
jött a valóság.
Amíg dolgozni kellett, boldog izzadás,

röpít a teendő: nem létezem, csak dolgozom.

Süket csönd hirtelen, kis tanári szoba,

semmi lazítás.

Kötéltáncos a talajon: kínosan szilárd minden.

Lengeni kéne.

Vagy ellenkezőleg: bebetonozva lenni,

boldog párkapcsolat, sajtszagú délután,

sűrű rokonság. De én szabad vagyok!

Elolvasatlanul növekvő tudomány:

vádol az asztal.

Tea kéne, de meg se mozdul a rezsó,

vagy rossz a kábel - azt is egy sarokban találtam,

ostrom előtti.

Őrjítően hosszú, nagy, félórás szünet,

töltve a pisztoly.

Egy másik ilyen, messze, mereven,

ott fekszik, hanyatt, mert túl okos volt.

Lám, jobb szorongani. És még sokat tanulni.

Édes a lecke.

Nádasdy Ádám: Túra közben

A mélység, a mélységes vonszolódás
a felszínen alig mutatkozik.
Hogy épp csak huszonnégy órára elég

az elterelés. Osztott figyelem.

Néha a belső csikorgás oly erős,

olyankor rendezkedni is nehéz.

De túra közben nem szabad megállni,

vagy pláne lepihenni, az csak ront

a helyzeten. A táj végül is szép,

az útitársak jót akarnak - mélyen,

mélyen vonszolódik csak valami,

agyonhallgatom, agyonverem.

Nádasdy Ádám: Derengése vetült

Kezdettől róla szólt, az ő hiányát
csapkodtam légycsapóval, lapjaimra

az ő derengése vetült, mintha az ablak

előtt állt volna, téglavörös ingben.

Aztán a kapcsolat, így, tőle ezt a szót

nem szerettem. Lángolt a sok levél,

de juszt se írtam le, pedig kapcsolat volt.

Róla szólt minden, görbe volt a háta,

ezt se mondtam, és fázott szüntelen.

A napra ment, lüktetett, mint a béka.

Szívtam az áporodott levegőjét,

szellőztettem a fojtó kisszobát.

Nádasdy Ádám: Totálplán

Hátrálok, hátha meglátok valami egészet.
Széles tablót, tőlem függetlenül készet.
Ráncolt homlokot, rámszegezett,
számonkérően szúrós szemet.
Aztán merev tarkóval állok. Belebuktam.
Átéreztem, hogy mennyiféle út van,
de nem indultam egyiken se, izmos karra
vártam, hogy kinyújtva mutassa: arra.
És mutatták, többen, hogy merre van szerintük,
én mentem, szúrós fenyő és szelíd bükk
között. Ha bátor nem is voltam, de kitartó,
sőt hűséges, és alig volt panaszszó
a számon. Baj, tudom, hogy mindez így volt.
Nem vagyok hős, csak számottevő színfolt
azon a széles tablón, jó mellékalak.
Erdők, vadállatok, folyók, halak,
sűrű az én világom, társakkal teli,
nem tudom, hogy kell-e fényleni.

Nádasdy Ádám: Kerülte a kérdezősködést

Most már hiába nézi a falat,

egy csomó részlet utolérhetetlen.

Azt hitte: férfias, ha sose kérdez,

csak bennfentesen bólogat, igen –

de kiszáradt a lelke, mint az árok.

Félt megtudni, hogy mások mit szeretnek,

mert még kisül valami érdekes,

és indulni, a nyomukba szegődni,

az kínos volna. Így járt, amikor

legelőször az olvasóteremben

törzsolvasónak akart látszani.

Jobbnak látta szárazon mérlegelni,

hogy mennyit kérdezzen, mikor, kitől.

Óvta a képzeletét, mintha mások

meg tudnák fertőzni egy vallomással.

Úgy kerülte a kérdezősködést,

mint aki fél, hogy nehogy egyetértsen,

inkább ne mondják. Majd jön a tudás,

természetes csatornát vág magának.

A vége az lett, hogy nem kérdezett.

Meghaltak, elmentek, nem tudta meg.

Nádasdy Ádám: A reggeli

A reggeli a legnagyobb különbség:
ott dől el, hányat fogunk reggelizni,
s hogy fogunk-e. Mert reggel nehezebb
a kompromisszum: céltudatosan
alkalmazkodni este még lehet,
reggel soha. Többféle müzli van,
de van szalonna is, sőt melegétel,
fényévnyi távolság van reggeli
és reggeli közt, csípős paprika,
vagy mézes-vajas kifli, ezeken
átvergődni szinte reménytelen.
És még a mennyiség meg az idő:
ülve gatyában (sőt megztelenül),
vagy cipőhúzás közben beszaladni
egy falatért és bevinni a kávét
vécébe, fürdőbe, tükör elé.
Ezeken csak a szerelem segít.

Nádasdy Ádám: Szonett a kedves megtalálthoz

Nem is kívánni most, amit kívántam,
nem mondani; túl könnyen mondható
a máskor, másnak is kimondott szó,
ha nem lemondón jön, sután, elszántan;
nem lesni már: rosszat vagy jót csináltam,
szemem nem volt-e túl símogató,
és meg se kérdezni, kiszáradó
torokkal: mondd, mit érzel te irántam?
Csak összebújni, tested ébredését
hallgatva várni; hajad számba hull,
aztán lerúgni hamutartót, csészét,
bőrünk feszül, önkontrollunk lazul,
míg megkeressük egymás érverését.
Szívem kezedben. Lüktessen vadul.

Nádasdy Ádám: Teremtés

Hibás darab, mondtad, és kiemeltél
a futószalagról egyenletes
ütemben jövő darabok közül,
föltartottál a fény felé, szakértő,
keskenyre húzott szemmel nézegettél,
forgattál ujjaid finom begyével,
megnyomkodtál kicsit, aztán körömmel
kocogtattál, sőt valami savat
is cseppentettél rám (bár meg kell adni,
ez utóbbit igen figyelmesen,
üvegrudaddal épp csak birizgálva),
de minden stimmelt, textúrára, színre.
Még meg is szagoltál, de semmi, ott se.
Hibás darab, mondtad, és visszatettél
a sok egyforma késztermék közé.

Nádasdy Ádám: Siker

Többet kínáljak most, vagy kevesebbet?
Szorítsalak, vagy elengedjelek?
Vagy más mezőkön elnyúlva, kezembe
fogjam fejed, hogy csöpp lehess és gyenge?
Egyáltalán, mit csináljak veled?
Talán lehetnék ugyanolyan, mint te?
Nem érdemes: minden maszkom kihűl;
folynék köréd, ragadva, mint a lekvár,
mert nem felejtem, hogy öleltelek már
igazi arccal, készületlenül.
Én derekasan ellenálltam végig,
én nem akartam barátkozni se,
sőt: magam tőled úgy tartottam távol,
mint gyufát a skatulya oldalától –
Az érintésbe én török bele.

Nádasdy Ádám: Elemi csapás

Éntőlem minden menekül, ezért
szünet nélkül figyelnem kell, a dolgok,
az emberek is szanaszét szaladnak,
dobozokat veszek, hogy abba rakjam,
iratszekrényt veszek, ott rendezem,
naplót és falitáblát, parafából,
de így is állandóan rajzanak,
felhőkben repülnek, ha engedem,
ha nem megyek utánuk, mint a bálna,
hatalmas számat könyékig kitátva,
szekrényajtómat lengetem, hogy így
a légvonat szépen beszívja őket.
Ám elég egy lokális figyelés,
egy részrehajló odafordulás,
és szanaszét van minden már megint,
futnak barátok, száll a ruhatár,
az evőeszközök naponta szöknek,
s én állok lent, mint hurrikán után
a plédbe csavart háztulajdonos.

Nádasdy Ádám: A vaksi szemű perspektívái

Bátorság is kell, nem csak merészség,
hogy másképp láss, hogy lassú izzással
pörköljön meg a mások igazsága.
Mennyi kanyarral érünk el oda,
ahol már régen lennünk kellene! –
gondolod, és a magad egyenes
útját próbálod tartani. De átég
térképeden a szeretet parazsa,
meggörbíti a legegyenesebb
akaratot, jól tartott irányt.
És meglátod, vaksi, elhízott szemű,
a reménytelenség isten-hosszú,
hideg perspektíváit, amiken átég,
átég a szeretet, elrontja ezt is,
az elegáns, hosszú fasorokat.

Nádasdy Ádám: Hiáyossgáok a komolyzene terén

Egyszer majd Wagnerhez is felnövök,
hátradõlök, behunyom a szemem,
és lesz min gondolkoznom, nem muszáj
körbe pislogni, hogy tápot keressek
csak ímmel-ámmal mûködõ agyamnak.

Egyszer majd Wagnerhez is felnövök.
Elsõ barátnõm szülei (a néni
erõs állkapcsú, kutyamosolyú,
a bácsi hosszú, ájtatos) – nekik
Wagner volt a csúcs, én meg lementem
egészen mélyre, osztálytárs dobolt,
s volt pofám énekelni. Szégyen.

Egyszer majd Wagnerhez is felnövök,
és akkor én leszek a papám.
Sohasem kérdezett, vagy én nem válaszoltam.
Meg volt fagyva és Wagnert hallgatott,
elmentem mellette, jól kikerültem,
s most elállja itt a kijáratot.

Nádasdy Ádám: A hullámvasút

Ha megállnék, ki kéne józanodni.

Inkább nevetséges legyek, pucér,

a centrifugában egy jót visító,

még akkor is, ha illetlen a hév,

mint mikor leállt a hullámvasút:

valami üzemzavar, a szerelő

prózaian mászkált a pályatesten,

hangosan kiabált a földre le,

percekig álltunk, azalatt lebomlott

az egész: a félelem, a gyomorkönnyűség.

Összeomlott a gyors üdvözülés,

keskeny és olajszagú lett a pálya,

szögekkel, oldalt villanykapcsoló,

sivár Hádész, reális. Állt a lelkem

hullámzatlanul. Nincs zuhanás,

nincs bódult, hörgő levegő sehol.

Nádasdy Ádám: Féltérden

Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
s azt képzelnem: pont én kellek neked.
Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
most meg a cinkosommá tettelek.
Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
találsz-e te gyönyörűséget bennem –
úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
de te járattál olyan iskolába,
ahol ilyesmiket tanítanak.
Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
s gyökértelenül sodródjam feléd;
énnekem fáznom kell és epekednem,
nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
s megszokta szépen markod melegét.
Én szolgáltalak volna áhítattal,
melletted álltam volna éjjel-nappal:
nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
Szemem téged keres, ha elkalandoz;
a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

Nádasdy Ádám: A tavon át

Dobol, mint csendes basszus a tavon át,
nincs dallama és nincs harmóniája
a távollétednek, csak üt, belül,
a szívben, koponyában, ingben, gatyában,
megmarkol váratlanul, ha befordulok
az előszobába, odaszögez a dobolás,
nincs szava, nincs üzenete
a távollétednek, csak súlya van,
dobol, kopog távoli koponyánkon,
ujjbegyeim a semmibe, puhán
cirógatnak, ahogy befordulok
az előszobába, szagolgatom
a pulóveredet, a tavon át
úszol felém, csak most, most meg ne fulladj.