Sárhelyi Erika: Évszakok a télben

Beleőszülök ebbe a télbe,
hajamba deret lop az idő.
Arcom hideg ostromolta,
kiégett mosoly-temető.
Szemhéjam lehullt falevél,
ajkam kicsorbult, kék penge.
A monoton hulló eső
mintha szívemből eredne.
Két kezem két konok ököl,
tíz ujjam tíz tavaszba ér.
A bőröm alatt lobogó nyár
örök túlélésre ítél.

Sárhelyi Erika: Láncra vert órák

Ilyentájt, a mélyülő őszben
meglassul a folyvást futó idő,
mint mikor éppen elmenőben,
az ajtóban megtorpan a cipő,

a távozó kesztyűt, sálat vesz,
a percek is nagykabátba vágynak,
s míg halkan csordogál az eresz,
súlya lesz egyszerre a mának.

Hisz’ minap hajadonfőtt szaladt
még egy szimpla hétköznap délután,
most meg-megáll a felhők alatt
széltől szédelegve és tétován,

nézi, mint zuhan le az este
az esőtől fénylő kövezetre,
s fáradt, súlyos, időtlen teste
mintha megdermedt ólomból lenne.

A tegnap, ha kicsit kilépne,
utolérné a lomha holnapot.
Így kúsznak a napok a télbe,
láncra vert órák csak a nappalok.

Sárhelyi Erika: Minden őszbe belehalok

Nekem ma ne mondd, hogy szép az ősz,
mely fölöttem, mint az elmúlás köröz,
s elrozsdállja nyárból maradt legszebb napjaim.
Nekem ma ne mondd, hogy ne sírjak,
hisz újra itt vannak kertemben a varjak,
s bánatában még az ég is velem könnyezik.
Ma nem hat rám az ezerszín varázslat,
nem lát szemem sem bíbort, sem lilákat,
csak ólmos, szürke ködbe vész vádló tekintetem.
Ma nem hiszek se neked, se másnak,
tudom, hogy épp ma lett vége a nyárnak,
s hogy kicsit belehaljak, ma hagyd ezt meg nekem.

Sárhelyi Erika: Félúton

Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
valami jót mindig magammal viszek.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.

Sárhelyi Erika: Eméssz fel

Ma csak a szád kell és a kezed,
a szavak most nem hoznak lázba,
napoljuk el a költészetet -
nézd, a testem mennyire árva.
Rád csókolom, mit elmondanék,
bőrödbe sütöm a szavakat -
holnap lehet, majd meg is írom,
ha lángra gyújt újra a gondolat.
Lobbanj fel bennem, mint szószegett
napok után a csavargó ihlet,
ereimben lüktetve zakatolj,
eméssz fel, akár percet az élet.
Úgy ölelj, hogy költemény legyen
a vágyódó, lázas mozdulat.
Szeress, mint még sosem szerettél -
s én minden sorommal megáldalak.

Sárhelyi Erika: Éji fellegek

Mint ki csöndben, bekötött szemmel ül
a part bársonyos, gyönge fövenyén,
s csak érzi a tengert ott legbelül -
olyan vagyok nyáresték idején.

Csak hallgatom az est zizzenését
- tán rebbennek angyalok, ördögök -,
sejtem csupán, mint szalad szerteszét
ezer álom a függönyök mögött.

Látnom sem kell, tudom az éjszakát,
ahogy egybemossa a színeket,
s érzem, hogy csukott szemhéjamon át
megszöknek a tegnapi fellegek.

Sárhelyi Erika: Biztos, ami biztos

Tudod, nem félek a haláltól,
csupán bosszant, hogy egyszer nem leszek.
Nem rendít meg, hogyha rám számol,
ha egyébként jól szólnak a negyedek.

Meglátod, haláli egy tánc lesz -
végre csapok egy jó kis görbe estét.
Ha akarod, te is ott lehetsz,
talán jobban bevésődik az emlék,

hogy voltam! - a létezésen túl -,
sőt, néha még éltem is egy keveset.
Másnap aztán - ha úgy alakul -
mesélj rólam. Ígérem, nem nevetek.

Sárhelyi Erika: Áprilisi nyolcas

Én nem ünneplem ma sem a verset.
hagyom, hogy ezt megtegyék helyettem mások.
Poéták - csupa hóbortos szerzet -,
rímbe szedik nekünk e sivár világot.

Ám én a strófát ma sem dicsérem -
míg költemény születik, minden nap ünnep.
Április van, s így könnyű elhinnem,
hogy a rakodópart kövén most is ülnek.

Sárhelyi Erika: Életképtelen képlet

A lét vékonyka, koszlott peremén,
hol hideg a pad, s reszket a remény,
a hit elapad az utca kövén.
Ha ingyenkonyhán a sorára vár,
s túlélni tanul egy lecsúszott tanár,
észrevétlenül röppen el a nyár.
Mert ott, a peremen csak a „most” van,
és az üveg, ahogy torz mámorban,
földhöz vágva szilánkokra robban,
és mindig egyformán kemény a tél,
a szégyen vajúdik, majd elvetél,
úgy jár, akár a kicsorbult acél.
Hisz’ a méltóság csak szánalmas kincs,
ha egyre kérni kell, mert enni nincs...
Mivé lesz akkor tartás és gerinc?
Átértékelődik, mint az élet,
nem más, csak homokba írt képlet,
mit elfúj a szél - megoldatlanul.

Sárhelyi Erika: Az önzetlenekhez

Van, kinek tenyere ég felé néz,
de két szemét felvetni nem meri,
mert arcára konok szégyent idéz,
ha csak másnak kenyerét eheti.

S van, ki lehajol, tenyere meleg,
összezár a riadt kezek fölött,
úgy ad, hogy abba a föld is remeg,
és felpillant minden sorsüldözött.

Mert szemében nincs se vád, se kétség,
s a céda nyomort nem kéri számon,
csak ad, tisztán, mint a tavaszi ég,
majd megy - s nem marad utána lábnyom.

Sárhelyi Erika: A szerelem grammatikája

Kielemezlek, mint a mondatot,
hiszen alanyi jogom, hogy így tegyek.
Nézem, hogy járják táncukat konok-
szép homlokodon a gondolatjelek.

Akár az állítmány, ha kimarad,
vagy egy csonka, torz birtokos szerkezet,
az lennék nélküled - vagy mint szavak,
ha rájuk hullnak zárójel-ketrecek.

S te sem lehetsz, csak hiányos, árva,
esetlen félmondat, hogyha nem vagyok.
Ez a szerelem grammatikája -
magában a legszebb szó is csak dadog.

Sárhelyi Erika: Foto-gráf

Elmém sötétkamráját magamra zártam,
nem nyithat rám, csak a kósza gondolat.
Mint fotós, ki vár a bíbor félhomályban,
úgy ülök a törtfehér lámpafény alatt.

Szavak a papíron - lélek a tükörben.
Az ihlet apránként zárt sorokba szédül.
Ezernyi összegyűrt negatív köröttem -
s csak pár kép marad, mi versbe szárad végül.

Sárhelyi Erika: Szerelmes altató

Tíz körmöm tíz ragyogó csillag,
hátamon folyik el a Tejút,
szempillámmal Téged takarlak,
s mondok neked mesét, halk szavút.

Tekintetem óvó végtelen,
ajkam gyöngéd, dél-nyugati szél,
hajnalként simít a két kezem -
súg-búg a lélek, a test beszél.

Tenyerem est, szemem a holdfény,
két karom akár az alkonyat,
éj lobban az ujjaim hegyén –
kedves, álmodj édes álmokat.

Sárhelyi Erika: A bolond lány dala

Szilaj viharoknak szerelmese vagyok,
s izzó szemmel lesem a végtelen eget,
jönnek-e messziről dübörgő ciklonok,
palackból szabadult, tébolyodott szelek.

Mikor feltűnnek végre a horizonton,
és a hőség hátán villámok cikáznak,
én, a bolond lány, hajamat kibontom,
s részese leszek e fékeveszett táncnak,

hogy feketék dőlnek az égről a földre,
és ordít az út, a folyók és a hegyek,
száz tajték fut a világon körbe-körbe,
míg én, a bolond lány is viharrá leszek.

Jégesőt könnyezek, hogy hűljön a vérem,
és a sárba dobálom zivatar-ruhám,
majd elrejtőzöm a felhők tetejében,
hogy ez a bolond világ ne találjon rám.

Sárhelyi Erika: A világ vége

Egyszer elmennék a világ végére.
Csak hogy tudjam végre, le tudok-e
Ülni a szélére. Megnézném, milyen
Onnan a kilátás, s elvész-e a kiáltás,
Vagy egy másik világból megjön
Rá a felelet. Elvégre meglehet,
A világ vége csak egy másik kezdet.
Talán egy híd is vezet oda át.
Már látom, ahogy sok óriásplakát
Hirdeti: „Last minute ajánlat, vissza
Nem térő alkalom, megnézheti
- Most akciós áron – mi van odaát,
A másik oldalon!” Ha a hídon túl
Nagy lenne a forgalom, fizetnék egy
Révészt, aki átvisz. S ha sokat nem is,
De maradnék néhány röpke órára,
S kipróbálnám, milyen egy másik
Világból fütyülni erre a világra.

Sárhelyi Erika: Gólyahír és gesztenye

Fölénk nő az idő, mint a falomb,
ránk kérgesedik sok hétköznapi gond,
sorsvonalunk masszív, hajlékony ág,
s már nem jajdulunk, ha fejsze éle vág.

Pedig olykor gyökerestül kéne
mindent szakítva, új ösvényre lépve,
menni, futni túl ezer hegytetőn,
menni, míg egy vad folyó szembe jön,

és sodródni a háborgó árral,
összekeveredni iszappal, sárral,
tajtékok között partra csapódva
belesimulni forró lábnyomokba.

De mi csak állunk, törzsünk töretlen,
állunk a szelíd, csöndes rengetegben,
gólyahírre hullik a gesztenye -
s maradunk úgy is, ha menni kellene.

Sárhelyi Erika: A körúttól beljebb

A körúttól beljebb, ócska tereken,
hová az ünnep fénye már nem ér el,
összevackol két reszkető idegen,
s olcsó bor mellé kegyelmet ebédel.

A körúttól beljebb, hol vadabb a tél,
vékony a kabát, s nem melegít a hit,
a képzelet meleg szobákról mesél,
s megkopott, fénytelen diákat vetít.

A körúttól beljebb ajándék a Nap,
ahogy áttör a ködszürke reggelen,
a nyomor álmában kalácsba harap,
majd felriad, hogy holnapra eltegyen.

A körúttól beljebb nincs gyantaillat,
csak olcsó gyertya és konok tövisek,
másnapos mámor, mi vágyakat ringat,
s kitép a létezésből egy keveset.