Molnár Krisztina Rita: [Pedig minden városban egyszer béke volt]

Pedig minden városban egyszer béke volt.
Már két hónapja ostromolják Mariupolt.
Pedig minden városban béke volt egyszer.
Hol nem vijjog sziréna. Nem célpont az ember.
Egyszer minden városban béke volt pedig.
A holtakat akkor nem nejlonzsákba teszik.
Pedig minden városban volt egyszer béke.
És nem tömegsírokat kaptak lencsevégre.
Egyszer béke volt pedig minden városban.
De háború most ott, itt, bárhol, mindenhol van.
Egyszer volt. Béke. Város. Ban. Pedig minden
árad: Rigó, virág, tavasz. Csak. Béke. Nincsen.

Molnár Krisztina Rita: Fűben hempereg

Percre perc, megöltem az időt. Ez győzelem.
Végre lágyan elterülve loccsan parttalan.


Meztelen a fény, a fűben hempereg.
Egyszerű, akár a nyári reggelek.
Talpa is csupasz, a konyhakő meleg.
Friss a tej, vajas kenyérre méz pereg.


Most, akár egy Holbein-képen, jól érzem magam,
mert a tegnap is ma van, a holnap is ma van.

Molnár Krisztina Rita: Pán Péter és az elveszett fiúk dala

Csak szállnék, mint a bóbita

vagy lehetnék még víg tengerész,

csak földet ne. Ne érjek soha.

Felnőni, jaj, rohadt nehéz!

Kergetek álmot, könnyű felhőt,

elhessintem a szerelmet,

én nem leszek egy szörnyű felnőtt,

nem kötök ki senki mellett.

Amit akarok, azt eszem,

és délig alhatok vasárnap.

S arra, hogy megjön az eszem,

Wendy vagy Jane bármeddig várhat.

Az ólmos élet összetörhet. 

Ki akar számlákat fizetni?

Gyerekért iskolába menni?

Eldönteni, hol érjek földet?

Partot nem érek, nem soha,

beszélhet nekem a józan ész.

Nem leszek olyan ostoba.

Felnőni? Nem. Így is nehéz.

Molnár Krisztina Rita: Gyöngyöző illúzióink

Persze hisszük, hogy úgy lenne szép,

ha jó öregjeink

fehér szobák közt bolyonganának,

tiszta ágynemű,

semmi váladék,

a zsebkendő frissen vasalt,

- visszarévedő könnyeik

  elmorzsolására kell csak úgy is -,

délután hőmérőzés. gyógyszerek,

az ápolónő pontosan érkezik,

a falról minden véletlen lemosható,

de ők róják az utcát merészen,

a piszkos galambokat nejlonszatyorból tömik,

szürke szárny simítja arcukat,

és mi borzonghatunk és retteghetünk.

(Közelkép, 1998)

Molnár Krisztina Rita: Kitágult pillanat

Reggel veszekedtünk kicsit,
némán, dacosan ittuk a kávét,
menjünk, mondtad,
nyitottad az ajtót,
sál már a nyakban,
kabát a kézben,
álltunk a gangon,
hóesésben,
figyelj, súgtad, csak fejeddel intettél,
a rigót mutattad:
a korláton billegett, tollászkodott hosszan, önfeledten,
fiúrigó volt - koromfekete tollak, répasárga csőr -,
nem zavartuk,
és minket sem zavart semmi meg,
állunk a gangon,
zuhogó hóesés, nem sárguló kép, kitágult pillanat.

Molnár Krisztina Rita: Ha nekidőlne

1

éppen el tudna aludni

ha nekidőlhetne valaminek

ha lenne mellette bármi

aminek éppen dőlni lehet

ha lenne ott épp egy kőfal

egy kerítésoszlop villanypózna

lehet hogy a szeme végre

akkor lehet hogy lecsukódna

és aludna mélyen addig

az álom aludni amíg hagyja

nem mozdulna onnan csak ha

ami szétesett összerakva

mert lenne ott épp egy kőfal

kerítésoszlop, egy ember válla

nekidőlne hogyha merne

hogyha merné amire vágyna

2

ha merné amire vágyna

ha nekidőlne annak a vállnak

attól félne olyan súllyal

zuhanna megölné a bánat

azt az embert és magát is

összetörné a zuhanás súlya

beleveszve bele  a mélybe

köröttük mindent összezúzva"

Molnár Krisztina Rita: Marokkó-pálcikák

Egymásra hullott dolgaim
felszedhetők-e végleg úgy,
ne sértse egy a másikat,
lélegzetvisszafojtva kell
egyszerre egyet venni fel,
a többi ne billenjen el,
s hogy bordáim közt szeles szívem
ne toporogjon dühösen,
szelíden egyet egyre csak,
ne sértse meg a másikat,
míg csöndben énekelgetem
gyönyörű assisi énekem:

„Ne sokat tégy, de azt jól,”
üdvözülni nem attól
fogsz, ha sokat –keveset,
innen oda, onnan át
és jó napot, jó éjszakát

Molnár Krisztina Rita: Mindegymi-kor

Kit érdekel, hogy mit gondolok erről?
Mert úgyis mindenki maga marad.
Ekkorra nagyjából már minden eldől.
Kávézom, s nézem a madarakat.

Még mindig jobb, mint ha köldököt néznék,
vagy kapkodnék félve ide-oda,
riadtan keresném, hogy hol a vészfék.
Így meg jut minden napra egy csoda.

Madarak, gyerekek, férfiak és nők,
nyüzsög a lét vagy csendbe merül
- főleg, ha eljövök végre a géptől -,
a képernyő tükrében egy cinke ül.

A ráncok? A vágás? Az ősz hajszálak?
Azt hiszem, már őket is szeretem.
Egy romlandó test, amit használtak,
míg benne laktak. Ez ennyit jelent.

Na, megyek, mert dolgom azért akad még,
sőt, bővebben, mint hogy kedvem szerint.
Írni, meg főzni, míg nem hív a nemlét.
A fák arany keze míg meg nem int.