Dukay Nagy Ádám: A sírvers epitáfiuma

Drága élők és holtak,
ím, ezennel én vonulok vissza.
Én a sírvers maga.
Most még, utoljára,
megírom - e szegleten -
magam, magam, aztán kész:
ennyi.
Dolgoztam, szolgáltam -
volt gyilkosság, járvány, háború ezernyi.
Ebből lett elegem - van ilyen.
Többé ebben részt venni nem
kívánok, szóval, ezért és ezért:
a mai nappal fölmondok.
*
Létem értelméről így, immár kívülről,
a következőképpen nyilatkozom:
nem volt, nincs és nem is lesz soha,
kinek szólok, miért, és pláne ki beszél,
és ha szól, azt miért épp rímben teszi,
hogy létezem, semmi indoka.
*
Így hát most azt mondom,
viszlát, kézcsók, szeva,
visszavonulok
valami szeretetotthonba -
majd mesélek naphosszat
sok rajtam végzett kínrímről,
rosszul vésett betűről,
*
s mikor az ott töltött
nyugalmas napok után végleg elnémulok,
kérlek, ne beszéljetek helyettem,
sírkövemről így ekképp rendelkezem:
lehet tőlem fa, márvány, vagy andezit,
egy a lényeg - az isten szerelmére! -,
rá ne írjatok valamit!

Dukay Nagy Ádám: Rejtőzködő életmód

Éjszaka virágzanak a kezeid.

Amikor elernyednek tagjaidban a bowdenek,
ujjaid síkötései meglazulnak
magad alá húzott,
sovány lábfejeid körül,
és ökleid görcséből
kifeslenek a gyűrt szirmok.

Amíg tested előfizetője
átmenetileg nem kapcsolható,
természetes élőhelyeden bujkálsz —
ott, ahol soha senkinek
nem sikerül lencsevégre kapnia.