2022. február 28., hétfő

Irlanda Kristóf: Borongó

Elloptam egy boldog ember szemét.

Kíváncsi voltam, mit nem veszek észre.

Becsavartam üregembe, napokig nem

láttam vele semmit, aztán egy reggel

arra ébredtem, hogy beborít a belső sugárzás.

Pupillám összepréselődött a vakító fényben.

Kerestem a formát, a dolgok helyét az ürességben.

Napokig matattam hasztalan magamban, mire ráébredtem:

nem is másé, sajátom volt, és ki sem nyitottam egészen.


2022. február 26., szombat

Birgit Müller-Wieland: Angyal az inkubátorban

Éjjelenként mint tudjuk

az angyalok bemásznak

az inkubátorokba


Láttam a legkisebbet

a gyermekünk mellett


Megrángatta a vezetékeket

hogy rendben van-e a csatlakozás

s megvizsgálta a gyermekorrot

a vékony tömlővel


Persze a monitorra is figyelt

amelyen piros sárga és zöld görbék

és cikcakkvonalak mutatták néki

a szív lélegzet agy hová hajol


Kora reggel ott cuppogott az angyal

ajkával a csöppnyi homlokon

és gyermekünk fülébe suttogott


Gyorsan körülnézett

majd mint a szél huss át az üvegen holott

még ki sem nyitottam egészen a nyílás fedelét


-- Tatár Sándor fordítása  


2022. február 25., péntek

Stephen Dunn: Ordinary Days

The storm is over; too bad, I say.

At least storms are clear

about their dangerous intent.


Ordinary days are what I fear,

the sneaky speed

with which noon arrives, the sun


shining while a government darkens

a decade, or a man

falls out of love. I fear the solace


of repetition, a withheld slap in the face.

Someone is singing

in Portugal. Here the mockingbird


is a crow and a grackle, then a cat.

So many things

happening at once. If I decide


to turn over my desk, go privately wild,

trash the house,

no one across town will know.


I must insist how disturbing this is--

the necessity

of going public, of being a fool.


2022. február 24., csütörtök

Connie Wanek: Mrs. God

 Someone had to do the dirty work,

spading the garden, moving mountains,

keeping the darkness out of the light,

and she took every imperfection personally.


Mr. Big Ideas, sure,

but someone had to run the numbers.

Then talk about babies: he never imagined

so many.


That was part of his charm, of course,

his frank amazement at consequences.

The pretty songs he gave the finches:

those spoke to his


innocence, his ability to regard

every moment as fresh. “Let’s give them

free will and see what happens,”

he said, ever the optimist.

2022. február 23., szerda

Nádasdy Ádám: Kerülte a kérdezősködést

Most már hiába nézi a falat,

egy csomó részlet utolérhetetlen.

Azt hitte: férfias, ha sose kérdez,

csak bennfentesen bólogat, igen –

de kiszáradt a lelke, mint az árok.

Félt megtudni, hogy mások mit szeretnek,

mert még kisül valami érdekes,

és indulni, a nyomukba szegődni,

az kínos volna. Így járt, amikor

legelőször az olvasóteremben

törzsolvasónak akart látszani.

Jobbnak látta szárazon mérlegelni,

hogy mennyit kérdezzen, mikor, kitől.

Óvta a képzeletét, mintha mások

meg tudnák fertőzni egy vallomással.

Úgy kerülte a kérdezősködést,

mint aki fél, hogy nehogy egyetértsen,

inkább ne mondják. Majd jön a tudás,

természetes csatornát vág magának.

A vége az lett, hogy nem kérdezett.

Meghaltak, elmentek, nem tudta meg.


2022. február 22., kedd

Raymond Carver: What the doctor said

He said it doesn’t look good

he said it looks bad in fact real bad

he said I counted thirty-two of them on one lung before

I quit counting them

I said I’m glad I wouldn’t want to know

about any more being there than that

he said are you a religious man do you kneel down

in forest groves and let yourself ask for help

when you come to a waterfall

mist blowing against your face and arms

do you stop and ask for understanding at those moments

I said not yet but I intend to start today

he said I’m real sorry he said

I wish I had some other kind of news to give you

I said Amen and he said something else

I didn’t catch and not knowing what else to do

and not wanting him to have to repeat it

and me to have to fully digest it

I just looked at him

for a minute and he looked back it was then

I jumped up and shook hands with this man who’d just given me

Something no one else on earth had ever given me

I may have even thanked him habit being so strong


2022. február 21., hétfő

Haász János: Jász utca tizennégy

a kórház kapujánál

távhővezetékek

sok görbére horpadt alumínium

foszlott bélések között

békésen szendereg a lélek

gőzpamacsok a fáradékony ködben

járóbeteg módjára

vánszorog a hajnal

lecsapódnak a remények

az ázott fémcsöveken

rozsdásan ásítozik az idő

tátott szájában hátul

fogakra tapadt lepedék

megbújik benne az isten

kockaköveket vet a sors

ki köhög 

ki fullad

ki félrenyeli az áporodott perceket

gőzölgő tea

mintha láza lenne

minden kanyarulatnak

ambuláns lappal a kézben

kigurul a fényre

néhány nagyreményű gondolat

beleharap a készülő napsütésbe

a pizsamában bújt pillanat

cigaretták füstje

a csövek illesztésein

elszisszenő meleg

kávéskanalak tompa koccanása

mindennapi drogunkat add meg

bűn bocsánat bánat

ellenünk vétkezők

a kapu kinyílt 

mögötte betonfalak

aki egyszer idekerült

az örökre itt is marad


2022. február 19., szombat

Závada Péter: Vákuum

Nem a gyász terjed szét bennem,

inkább üresség ez, mint ahogy

a vakok sem a sötétet látják,

hanem a semmit. A semmit persze

nem tudjuk elképzelni, az üresség-

értelemben vett vákuum voltaképp

nincsen. Gondolj csak bele, sokáig

azt hitték, légüres tér veszi körül,

pedig a Holdnak is van egy egészen

vékony és ritka légköre. A könnyebb

atomokat magával sodorja a napszél,

de néhány nehezebb a felszín

közelében marad. Álmomban megtalálni

téged az utca forgatagában: mintha

az univerzumban egy idegen élet

nyomait kutatnám. Félek, hogy olyan

vagy, mint egy civilizáció, ami azelőtt

elpusztítja magát, hogy hírt adhatna

létezéséről. Ha mégis találkoznánk,

elmondanám, ami egy ideje foglalkoztat:

hogy az éjszaka csak a bolygó ránk

vetülő árnyéka, hogy az emléked is,

mint a ritka légkör: még bőven

meg lehet fulladni benne.


2022. február 18., péntek

Jim Harrison: Rumination

I sit up late dumb as a cow,

which is to say

somewhat conscious with thirst

and hunger, an eye for the new moon

and the morning’s long walk

to the water tank. Everywhere

around me the birds are waiting

for the light. In this world of dreams

don’t let the clock cut up

your life in pieces.


2022. február 17., csütörtök

Jane Mead: Passing a Truck Full of Chickens at Night on Highway Eighty

What struck me first was their panic.

Some were pulled by the wind from moving

to the ends of the stacked cages,

some had their heads blown through the bars—


and could not get them in again.

Some hung there like that—dead—

their own feathers blowing, clotting


in their faces. Then

I saw the one that made me slow some—

I lingered there beside her for five miles.


She had pushed her head through the space

between bars—to get a better view.

She had the look of a dog in the back


of a pickup, that eager look of a dog

who knows she's being taken along.

She craned her neck.


She looked around, watched me, then

strained to see over the car—strained

to see what happened beyond.


That is the chicken I want to be.


2022. február 16., szerda

Csongor Andrea: Engedte

Le kellett ugranom a kőről,

úszni tanultam, ez következett.

Amúgy csak lógatni szeretem bele a lábam,

– folyóba, életbe.

A mester engedte, hogy lemásszak a rajtkőről

(engedték – így mondtam otthon).

A mélység még mindig ijesztett.

Nem kellett nekifutnom, hagyta,

hogy leguggoljak a vízhez.

Nem rugaszkodtam el. Az Istennek se.

A vízből hívott.

Hangja a sátorponyva alatt

ide-oda verődve megsokszorozódott.

A pára orromba, szememre szállt.

Nem ugrottam. Egész közel jött,

hónom alá nyúlt,

csak hagyta, hogy becsússzam a vízbe.


Egész délután ugráltam, talpast, meg golyóban,

és este már fejest.


2022. február 15., kedd

Sara Teasdale: What Do I Care

What do I care, in the dreams and the languor of spring,

That my songs do not show me at all?

For they are a fragrance, and I am a flint and a fire,

I am an answer, they are only a call.


But what do I care, for love will be over so soon,

Let my heart have its say and my mind stand idly by,

For my mind is proud and strong enough to be silent,

It is my heart that makes my songs, not I.


2022. február 14., hétfő

Gellért Oszkár: Fonák

Mondd, gondoltál-e már rá,

Mikor hideg szobádban

Napi munkád végeztével

Fáradtan s fázva

Aludni vetkezel:


S reggelre kelve kesztyűd

S kabátod s inged s harisnyád

Mind úgy látod heverni

Kifordítottan -

Ahogyan lehánytad

Ruháidat magadról

Álmos kezekkel az este:


Hogy akkor egyszer az Isten is így

Készült lepihenni talán

A ködös űrben,

Kieszelvén a Teremtést -

S míg fáradtan s fázva magáról

Ledobálta mezét: neked ember

Csak visszájáról vetette oda

Egész, fonák világát?!


2022. február 12., szombat

Baranyi Ferenc: Küszöbön

Akihez soha nem futott nő

karját kitáró repeséssel,

az még soha nem érkezett meg,

csak megjött mint az álom éjjel;

akihez nem szaladt, ki várt rá,

amikor a küszöbön feltünt –

nem érzi, hogy nincs egyedül, csak

azt érzi, hogy magánya megszünt.

…. Repültél hozzám s felborultak

a székek szinte körülötted,

a tárgyak józan sorfalát szép

suhanásoddal szétsöpörted,

jöttem, dobolt a lázas expressz,

a szívverésem nem kevésbé,

s elémfutásoddal avattad

betoppanásom érkezéssé,

jöttem száz mérföldön keresztül,

de az a két vagy három méter

– amit utamból visszaadtál –

mérföldek ezreivel ért fel,

az a táv, az a semmi – pálya

amivel megrövöditetted

utam hozzád, az méri hosszát

lemérhetetlen közelednek.


2022. február 11., péntek

Sharry Wright: Looking in

We live inside a house of many windows

where strangers walking by can see

our life of scrambled eggs, mashed potatoes,

of crossword puzzles and the empty nest

that is my hair. They watch us eating artichokes,

scraping bits of flesh from the base of the leaf

with our bottom teeth, the empty bowl

filling up with what remains. The trick,

my father told me before dying, is to keep on

breathing, and he did until the tumor

in his lung squeezed his heart wide open.

I think of all the lost hours of my life,

pockets full of maps I’ve drawn

on napkins; all the places that I meant to go,

forgotten in the closet. No one wants

to be a ghost, to wander in a world where

no one sees you. I tell myself that walking

barefoot is a kind of prayer, feet to earth,

breathing, lungs to air, even better, in the rain,

water on your skin. At night, we light a candle

so the strangers can still see us in the dark.


2022. február 10., csütörtök

Kenny Tanemura: Skills

She said sex was a skill, not just something

you do. I fumbled with whips and leashes,

mistaking oddness for art.

No, you have to be creative, she said,

and I thought of Henry James’ line

about how a work of art needs a central force

to hold attention. I used bananas,

massage oils, Greek yogurt,

mistaking experimentation for

imaginative truth. Don’t you see,

she said, you must respond

to my body by sensing how I feel.

You do something to me out of inspiration,

and I respond, you react, a series

of creative acts which are the steps

to slowly climbing the mountain together, she said.

But I couldn’t see beyond the fact

of caress and thrust, like a novelist

who gives only descriptions and nothing

of the mystery of living. Then,

after months, I found that pleasure was so

simple, it could easily get lost

in gimmicks. That the climax should not ensue

until the lover is completely satisfied.

She could spot a mechanical move

from a mile away and knew when a body acted out of

unbearable instinct, or the smaller tincture

of thought. Don’t think, I told myself, just do,

but my body, aging with something

less than grace, wants less to act and more

to ponder. How sex is an art we can learn well

or not, like cooking or the complication

of tango. I want to learn and I don’t.

Marveling as I do at the ordinary, even the expected,

from which surprise always comes.


2022. február 9., szerda

Soós Gábor: részlet

Arra gondol, milyen törékeny

minden, és a fal felé fordul.

Én pedig átvágok a parkon,

ahol  egy háromfős család

bújócskázik a sűrű fák között

– ez itt már szinte erdő,

de amerről én jövök, látszik

az apa és a tizenegy éves lánya

a fák mögött –, s én nagyon igyekszem

nem elárulni őket a szememmel,

ahogy lassan elhaladok

a fájdalmasan egyedül maradt

fiatal nő mellett


2022. február 8., kedd

Robert Graves: Call It A Good Marriage

Call it a good marriage -

For no one ever questioned

Her warmth, his masculinity,

Their interlocking views;

Except one stray graphologist

Who frowned in speculation

At her h's and her s's,

His p's and w's.


Though few would still subscribe

To the monogamic axiom

That strife below the hip-bones

Need not estrange the heart,

Call it a good marriage:

More drew those two together,

Despite a lack of children,

Than pulled them apart.


Call it a good marriage:

They never fought in public,

They acted circumspectly

And faced the world with pride;

Thus the hazards of their love-bed

Were none of our damned business -

Till as jurymen we sat on

Two deaths by suicide.


2022. február 7., hétfő

László Noémi: Mióta nem kapaszkodom

Tizenhét napja számontartom azt,

hogy nem történik semmi különös.

Reggel megébredek, a nap besüt,

virágot öntözök, és nem tudom,

mi mire ösztönöz.


Végzem a dolgom, számolok, és áltatom

magam: holnaptól mindent felrúgok,

de nem vagyok megrögzött lázadó,

csak kissé nyugtalan,


mert rég nem írok, rég nem olvasok,

nyelem a port, a levegőt, szaladnak hetek, hónapok,

felbukkan sok jó ismerős, sok apró fájdalom,

a nyakszirtemre ül, hogy leutazzék majd a hátamon

s ha elkerül,


kerek, szilárd, áttetsző a szívem,

csak annyit fontos megemlítenem:

rég nem kapaszkodom.


2022. február 5., szombat

Pinczési Judit: Ha gyerekkorban találkozunk

Ha gyerekkoromban találkozom veled,

kézen fogva végigviszlek

a láncfüves udvaron,

és megmutatom neked

azt a kavicsomat,

amelyik titkos jeleket sugároz.


Ha gyerekkoromban találkozom veled,

azt mondom: a manókirály

lerombolta Palotánkat,

s azóta királyapámmal

és három királynőmostohámmal

egy sátorban élünk -

de csak azért, hogy erre azt mondd:

gyere velem haza.


Az éjszakai sírásokról

nem beszéltem volna,

mert a kimondott titok

virágporrá válik,

és kell, hogy legyen olyan titkom,

ami csak az enyém.


Ha gyerekkoromban találkozom veled,

némán ugrándozva

hazáig futok,

hogy különbnek gondolj,

mint amilyen vagyok.

Egyik tenyeremen egy kis ravaszság lett volna,

másik tenyeremen egy kevés rémület

De aztán bevallottam volna azt is.


2022. február 4., péntek

Wendy Mnookin: Writing poems on zoom with my grandchildren

 

Lucy prefers cardboard

and crayons, scissors and glue—

she loves decorating a Poetry Box—

but she’s not so crazy

about writing. She makes faces

at the screen, adds emojis,

while I explain an ode is a poem

of praise. Pablo Neruda

wrote an ode to tomatoes!

He wrote an ode to bicycles!

OK, OK, she says,

pasting a smile on the screen.

She’ll write about Crossing Night—

At Crossing Night

we stopped cars

so salamanders

could cross the road.

She taps her pencil.

It was raining.

She taps her pencil.

Now can I draw a picture?

Max yawns into the screen,

insists he’s not tired.

Bored, maybe.

Something you love, I say.

Baseball? Minecraft? Star Wars?

He gives a sigh.

Blue, he says. The old dog

who’s going blind and deaf.

Sometimes when I lie down

next to her to scratch her ears

she doesn’t know it’s me.

Max looks into the corner of the screen

as if the next words might appear there.

Sometimes she growls.

He rocks a little in his chair.

I have to learn to be careful.

Eliza starts in so quickly

I wonder if she’s heard me.

You’re writing an ode? I say.

She nods. What are you praising?

She holds the poem out to me.

Antibodies.

2022. február 3., csütörtök

Courtney Kampa: Poems about Grace

 Ust Kamenogorsk, Kazakhstan

I.

The video was soft and grainy

as an ultrasound: 11 seconds of a caretaker

holding a baby girl up by the armpits

like a potted plant. When the woman bounced

her in the air, the infant shivered

the way petals do when wind grasps a stem

too thin, too breakable to hold.

We stood a foot from the screen

for hours. Rewind, and play. Rewind, and play.

Inside us, something raised and gathered

like a scar. We were an ache—a gash sealed

for someone other than ourselves.

My husband boiled pots and pots of tea.

We wouldn’t sleep—that baby out there, burning.

Remote and lonely as a star.

II.

At the orphanage she learned early

not to cry—no one came.

Twelve children per nurse, she lay

with sleeves safety-pinned

to the mattress. By mid-afternoon

her window darkened like a clot:

blackness welled up and pooling—

pushing even the clouds

from their sky. Maybe in the stillness

she heard a starling. Maybe she wanted

to sing too—got as far as opening her mouth—but

didn’t know any songs.

III.

To adopt, you visit first.

This is labor:

It is unpinning your baby’s arms

from her crib of toothpicks

and lead paint. It is her squirm when caressed:

caught between an instant of panic

and her lifelong yearn.

It is the cautious curl against a mother’s chest;

how her brown lips part like an upturned beak

as you darn the holes in her clothes. The punctures

made when fettered to her sheets. It is your impulse

to encircle her like a womb. To feel her

breathe and kick in her sleep. To hear her heart

faintly against yours—that pregnant syncopation

you thought you’d never know.

IV.

Touch had turned her hungry—all night

she wailed, her mouth the O

of an open drain.

The next day a nurse yelled

you’ve ruined her—held her too much.

The vein running up her neck

stood out like a blue cable.

She had taught this child what was good

to know: that life would be low pitched

and solo. That dream is just another word

for tunnel. That to be born means the same

as to barrel—the way a train does

from its station. The way this child had, from the body

of the mother

who, first, cut her brakes.

V.

Her toes, like tiny golden hooks, pulled

me up from the world. Mornings she

put the undersides of her feet together,

as though in prayer. I learned a new way to talk

to God—her little feet

in my mouth, in each sentence

I spoke. Once, seeing her socks on the staircase,

the shape of two white eggs,

I burst, grateful, into tears.

VI.

—Did I come from your tummy?

—No, but Grace, you came from my heart.

She hears this, and stretches wide

like the confident roots of a flower.

An outward, earthen stir.

See how her veined palm draws, gently,

toward the roots in mine? Our dangling threads

crocheted into a trellis, like lace—a helix

we’ve doubled and twisted

by hand.

2022. február 2., szerda

Charles Bukowski: Hm?

 németországban

franciaországban

olaszországban

ha végigsétálok az

utcán

vihogó suhancok

kuncogó csitrik követnek

az öreglányok meg fel-

húzzák

az orrukat…


amerikában bezzeg

csak egy vagyok

a sok fáradt

vénember közül

és ugyanazt csinálom

mint a többi

fáradt

vénember.


persze van ennek

előnye is:

minden különösebb föltűnés nélkül

elvihetem a gatyáimat

a tisztítóba

vagy sorbanállhatok

az áruházban -

kegyes névtelenséggel

ajándékoztak meg az

istenek.


néha mégis

eszembe jut

a tengerentúli hírnév

de

jobb magyarázatot

nem találok

mint hogy

biztosan

baszott jó

fordítóim vannak.


legalább

a tököm

szőrével

tartozom

nekik,

ha nem


az egész


tökömmel.


-- Török Attila fordítása

2022. február 1., kedd

Jacqueline Berger: Women with men

Walking one evening 

with my husband in the park,

we hear moaning from the bathroom—

a girl on her knees 

clutching the toilet, 

a guy fucking her from behind.

Should we call the police?

Or yell to see if she needs help?

According to my husband

they’re just kids too drunk 

to care about the public 

setting of their sex. 

True, we didn’t see her struggle.

Do nothing, keep walking,

the cinderblocks darkening behind us.

A dozen years ago,

but I think of her sometimes. 

Girl on her knees, 

now nearing thirty,

does she remember 

that night, or is it lost

in a blur of bad

or semi-bad, or only messy

attempts at love?

Maybe she was dragged 

from the path 

and what looked like lack 

of struggle was betrayal,

her voice on mute and her body,

what could she do but abandon it?

My own voice

buried like a small animal

under a tree another animal

digs up and devours.