Takács Zsuzsa: Álmok üldözöttje

Miért álmodom, hogy legjobb barátomnak
a Börzsönyben titkos hétvégi háza van

élményfürdővel és kisebb vízduzzasztóval

fölszerelve? Asztalosműhely, forgácsoló-

pad és veteményeskert. S a vendéglátás

végén az általa fölbérelt kidobóember

pénzt követel minden meghívottól.

Elég egy kellemetlen telefonbeszélgetés

előző este, vagy a hónapok óta érzékeny

foggyökér hirtelen gyulladása, égő szájpadlás,

nyelési nehézségek, és amikor senki sem hallja,

az álom kristálytiszta nyelvén kimondom

elképesztő vádjaimat azok ellen, akiket

szeretek. Hajnalban, félig ébren, önvédelemből

mentegetem ugyan még őket, hogy ilyen világban

élünk, és mindenkinek van sötét oldala, neheztelésem

nem múlik nyomtalan. Be kéne érnem annyival,

hogy ostoba álom volt, de gyanakodni fogok

örökké, ha anyagi nehézségeit ecseteli. És a titkos

birtok a vízduzzasztóval? Hagyjam, hogy

kihűljön szívem vagy szedjek altatót?

Aludjak, mint a tuskó, ahogyan annyian?

Takács Zsuzsa: A Vak Remény gyöngülése

Találkozni akartam volna a Vak Reménnyel,
kértem, hogy mondjon egy alkalmas helyet.
Az Utolsó Ítélet terét, például, Budapesten, vagy
valamilyen süllyedő szigetet, ahonnan nem vezet
visszaút haza. Egy kristálygömb közepét. Egy éjjeli
menedékhelyet, ahol épp agyonütnek valakit.
Ismerje el, hogy reménykedése ostoba volt.
Hamis és gyomorforgatóan rózsaszín, akárcsak
ő maga. Szerettem volna vérig sérteni,
mert annyi évtizeden keresztül áltatott.

Hogy míg a többiek elestek, én talpon maradtam,
mivel a túlélésben van valami visszataszító.
Remegett és sápadt a mobil a kezemben,
annyira keményen beszéltem vele.
Te rohadt állat! – kiabálta a Hangom,
s a szememből közben hulltak az önsajnálat
könnyei. Szabadkozott, hogy nem ér rá.
Naponta százával érkeznek az enyémhez
hasonló segélyhívások hozzá, mondta.
És hogy az összeomlás szélén áll maga is.

Takács Zsuzsa: Szeretik egymást

Az erkélyen a muskátlik közé
anyám paradicsomot is ültetett,
de nem akartak érni a kicsi, zöld gumók.
Erre vett a piacon egy fél kiló
méregdrága, piros paradicsomot.
A legszebbet kivitte megmutatni,
"ilyenek legyetek!", így szólt a gumóknak.
Apám nevetett, úgy néztek egymásra,
mint a szerelmesek.

Takács Zsuzsa: A Vak Reménnyel egy körúti kávézóban

Ültem a Vak Reménnyel a körúton egy
nemrég nyílt kávézó járdára kitett billegő
asztalánál. Ültünk és beszélgettünk.
Kérdezte – milyenek az utcák a koratavaszban?
Mondtam – koszosak, az őszi levelek
sepretlenül rohadnak még a házfalak tövében.
És az emberek arca? – kérdezte aztán.
Ne tudd meg – válaszoltam –, gonoszul
méregetik egymást, s azt hallod, hiszen vak
vagy és nem süket, milyen ocsmányul beszélnek.
És milyen ruhában járnak? – próbálkozott még.


Hallgattam, aztán megeredt az eső,
kopogott a fejünk fölé feszített ponyván.
Esett és kitartóan sütött közben a nap.
A tépett farmerekről beszéljek neki?
hát nincs elég baja? az ormótlan, mocskos,
műanyag sportcipőkről? Az autókerekek
a járdára fröcskölték a sarat. Fizetni akartam.
Kérte, hogy maradjunk. Ő angyalok lépteit
hallja, mondta, meztelen talpuk surranását,
fényes ruhában járnak a víz fölött.
Azt mondta, érzi a tenger cseppjeit az arcán.

Takács Zsuzsa: Bizonyos emlékek

Ajtót nyitsz a rövid csöngetésre.

Egy rozsdavörös őz kér menedéket.

Az ingoványban rejtőzött eddig,

panaszolja. Simogatod selymes,

puha szőrét – s ez érthető, hiszen

tél van. Rövid bőgését hallatja közben.

Szív mélyéig ható pillantásából

félénkség sugárzik. Megtéveszt

szelídsége, beereszted, de féktelen

természete a bezártságot nehezen

viseli. Törni-zúzni kezd, majd

géped elé ül és verset ír.

Takács Zsuzsa: A tiltott nyelv

Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk,
de ha már gondolkodunk is,
nem szabad megszólalnunk rajta.
Megszólalni és kimondani, milyen
következtetésre jutottunk. Mert lehet,
hogy következtetésünk hibátlan,
kétségbeesésünk mégis ostoba.
És akkor élhettünk volna úgy,
mint a fényérzékeny növények:
fölfelé törekedve. Élhettünk
volna úgy, mintha éltünk volna.