Imre Flóra: Horatius-parafrázis

Gyűlölöm ezt az ostoba tömeget.
A gondolkodni lusta, tanulni rest,
                csodáraváró, térdreroskadt,
                            égreemelt szemű, lanyha népet.

A rettegő nyáj tartja meg a királyt.
A dolgok rendje zsarnokokat letesz,
                de a halandó vagy megéri
                            vagy nem a szabadító igéket.

Van, hogy nagyobb a földje valakinek,
előkelőbbek ősei, vagy csak a
                gátlása kisebb, vakmerőbben
                            dobja szemétbe a régi törvényt.

Van, kit kliensek zsivaja tart felül.
Pénzt osztogat vagy krumplit, a gyűlölet
                tárgyát megadja, és a részeg,
                            mit-se-tudó tömeg őt imádja.

Ki pálmaházat rak, s bele tankokat,
a jachtja tatján félelem integet,
                nem vigasztalja whiskymárka,
                            türk kocsi, őr meg a perzsa kaftán.

Mert végül eljön, eljön a kényszerű
idő, kiperdül, bár egyenlőtlenül,
                az urnából mindenki sorsa,
                            nincs, aki nem hamu és por akkor.

Imre Flóra: Elbontották a parkot is

elbontották a parkot is a téren
ahol szerettük egymást, nyoma vész
a térbeli környéknek észrevétlen
halványul álom és emlékezés

a test, a test is már régen nem az
kicserélődtek lassacskán a sejtek
rég elvirágzott már az a tavasz
ki tanúskodik, ha te elfelejted

csak a szavak maradtak, csak azok
csak ez a mondhatni, költői vágy
a megfogalmazás, mit elhagyott

a testmeleg csupán, a puszta tény
valakik szerették egymást, de már
csak a névmás mondja, hogy te meg én

Imre Flóra: Levél a hitveshez

a fogkeféd elcsomagoltam
kidobni nem vitt rá a lélek
maradok hát gyógyíthatatlan
szentimentális amíg élek

a tusfürdődet félretettem
törülköztem a törülköződdel
a konyakmeggyet is megettem
nem maradt végül semmi bűnjel

de hova rejthetném a testem
titkolni, hogy te átkaroltad
a lelkem hogy fertőtlenítsem
amely nem tud nem tudni rólad

csak a tárgyak törékenyek
de tömör az emlékezet

Imre Flóra: L'adieu

letéptem ezt már tudhatod
az ösvény itt sötétbe téved
a rím tudja a mondatot
halott az ősz és várni téged

és várni itt a fák alatt
a Dunakorzó gesztenyéi
kis Lou egy levél sem marad
fekete-fehérre cseréli

az ősz az ősz a nyár hevét
kialszik minden nemsokára
a víz elfolyó messzeség
az ősz halott hó hull a fára

levert diófa bánata
az öröm ráadás a jajra
mi volt csak volt idő szaga
a szót sincs ami visszacsalja

az éj leszáll a rúd mihez
a csillagok vannak kikötve
halott az ősz a hó neszez
többé sose és mindörökre

Imre Flóra: Maradványok

Az októberi szél meghozta hát
az ilyenkor szokásos hideget.
Feltisztult ég, csíramentes világ.
Tavaly a csönd még tele volt veled.

Vajon azóta formás, könnyű lábad
milyen város kövezetét tapossa,
s az ujjaid milyen tárgyakon járnak?
Kire világít arcod csipkebokra?

S ha látnálak is, mi maradt belőled,
s belőlem mi? És abból, hogy szerettél?
Csak a szavak, s a szégyen íze főleg.
A lélek előbb rothad el a testnél.

Imre Flóra: Szentimentalizmus

 vihar jégeső elemi csapás
 így ért ez a kései szerelem
 elhagy minden racionalitás
 felnyílt fekély megint az életem

 váltja egymást világos és sötét
 remény és reménytelenség dobál
 alig éreztem bőröd melegét
 az úton mindig térdig ér a sár

 sodor sodor az iszapos folyam
 ha feldob is újból alábukom
 a ragyogás milyen anyagtalan
 az a kék ég milyen mélységbe von

 az ember megvénül de nem tanul
 csak szeretlek reflektálatlanul

Imre Flóra: Én szeretem a rejtélyeidet

én szeretem a rejtélyeidet
tartózkodásod zavart büszkeséged
ahogy nem mondasz nemet sem igent
ahogy a személyes teredet véded

még a játszmáidat is szeretem
mikor nem válaszolsz vagy mikor másra
mikor a mondat mögül hirtelen
felvillan a lélek elhallgatása

a mozdulat és a megtorpanás
a nehézpáncélozott védtelenség
ahogy önmagadnak elébe állsz
rejteni tenger-szemed végtelenjét

meg ne lássák a titkolt benti képet
engedékeny gyönyörű gyöngédséged