Ana Blandiana: Emlékszem, egyszer azt kérdeztem magamban

Emlékszem, egyszer azt kérdeztem magamban
hogy nekünk vajon két őrangyalunk van-e
mert mindig együtt vagyunk
s két őrangyal pazarlás.
Nekünk egy is elég lett volna.
Nem fordult meg fejemben
Hogy nem leszünk együtt majd egyszer
És akkor az angyal
Kénytelen választani
Vagy lemond róla egyikünk.
Valld be
Nem bántad meg, hogy végül
Csak nekem hagytad?

Ana Blandiana: A nagy némaságban

Sajnálom azokat, akik hallgatni tanulnak

S művészien pajzsokká formálják hallgatásaikat:

Bölcs-hallgatás, megvető-hallgatás,

Megalázó- vagy gúnyos-hallgatás.

Ők jobbaknak tűnhetnek nálam, nagyobbaknak,

Ők sohasem hibáznak, mint én, és mégis

Micsoda félelmet rejt hallgatásuk! Miért

Ez a sok felvont híd? Kit védenek

Tulajdonképpen? Emlékszem, egyszer,

Amint a víz alatt úsztam, jól ismert

Szomorúság kezdett fojtogatni — a nagy némaságban

Hallottam, hogyan csukódnak össze előttem a kagylók.

-- Fordította: Lászlóffy Csaba

Ana Blandiana: A határ

Úgy keresem a rossz legelejét,
ahogy gyerekkoromban az eső szélét.
Lélekszakadva rohantam, hogy elérjek oda,
és lekuporodva
megpillanthassam végre a határt:
egyik oldalán esik, a másikon nem.
De az eső mindig elállt,
mielőtt felfedezhettem volna határait,
és újra eleredt,
mielőtt megtudtam, meddig tart a derűs ég.
Nem ér semmit felnőttnek lenni.
Fejvesztve szaladok most is
a hely felé,
ahol leülhetnék egy percre figyelni
a választóvonalat jó és rossz között.
De a rossz mindig eláll,
mielőtt felfedezhetném határait,
aztán újra égszakadás-földindulás,
mielőtt megtudnám, meddig tart a jó.
Keresem a rossz legelejét
ezen a földön, rendre
hol borús, hol napos időben.