Haász János: Egy nagy boldog család

Ma az óvodában farsang volt,
Azt mondták,
mindenki annak öltözik,
aminek akar.
De én aztán mégsem lehettem
egy nagy boldog család,
ami lenni szerettem volna.

Haász János: Elvinni minden fontosat

Ma hamarabb eljöhettünk az iskolából,
holnap már nem is kell menni.
Mégsem örültem neki.
Bogit olyan sokáig öleltem,
hogy elzsibbadt bele a szívem.
A táskámból mindent kipakolt anya,
füzet se kell, tankönyv se kell,
nem kell abból többé semmi.
Azt mondta, csak az igazán fontos
dolgokat rakjam el.
És én elraktam.
Az utolsó fotót apáról,
aki most a hazánkat védi.
Meg azt gyűrűt, amit rám hagyott
a dédi.
Meg Nudli urat, a plüss egeret,
amit Bogi adott, hogy tudjam, szeret.
Anya nem értette meg, hogy
ezek az igazán fontos dolgok,
nem a cipő vagy a váltás ruha.
Mert azt bárhol kaphatok,
de ha a lelkemet itt hagynám,
azt nem kapnám vissza soha.

Haász János: Nem lehet szavakban

nem lehet szavakban
hogy csonka torzók merednek az égre
amik tornyok voltak
családi otthon a tizediken
másnapos reggelek
lábszagú esték
botorkálások éjjeli vizelésre
szennyeshegyek
de mégis
egy otthon és egy család
nem egy lángcsóva
egy kidőlt fal
kirobbant ablakok
feketén fuldokló ablakok
mindenben a hiány
összeomlásunk
élő bizonyítéka
már ha élő
jobb esetben
időben elmenekült pincelakó
óvóhelyen szoptató kismama
metróállomáson meghúzódó apa
aki már nem műanyag géppisztolyt
nyom fia kezébe
és csak remélni tudja
hogy látják még egymást élve
usankájuk alatt
sós cseppekben csorog le
a rettegés
nem lehet szavakban
nem lehet
atomjaira tört minden egész

Haász János: Harkivi hajnal

az órát kettő húszra húzta
utálja a hajnali műszakot
hogy a héten már harmadszor
és még csak csütörtök
villanyt nem kapcsol
még alszik a család
békét szuszognak
a deres takarók alá
zaccos ez a reggel
a víz lassan forr
az ásítozó gázon
pedig menni kell
már mindjárt három
az ajtóból még visszanéz
a távoli égen
furcsán pislognak a csillagok
halkan húzza be az ajtót


még nem tudja, hogy
most utoljára
hogy akiket itt hagyott
estére már nem lesznek
se itt se máshol
sehol
hogy akkor már nem lesz
családja

Haász János: Anya haja

Anya mindig azt mondta,

amikor felbosszantottam,

hogy égnek áll a haja.

Most egészen kopasz lett.

Azt mondta, hogy 

ez a kezelések miatt van,

és így gyógyul.

Remélem, nem a haja lett beteg.

Azt nem élném túl, ha kiderülne, hogy

miattam lett beteg,

mert túl sokat állt égnek a haja.

Haász János: Jász utca tizennégy

a kórház kapujánál

távhővezetékek

sok görbére horpadt alumínium

foszlott bélések között

békésen szendereg a lélek

gőzpamacsok a fáradékony ködben

járóbeteg módjára

vánszorog a hajnal

lecsapódnak a remények

az ázott fémcsöveken

rozsdásan ásítozik az idő

tátott szájában hátul

fogakra tapadt lepedék

megbújik benne az isten

kockaköveket vet a sors

ki köhög 

ki fullad

ki félrenyeli az áporodott perceket

gőzölgő tea

mintha láza lenne

minden kanyarulatnak

ambuláns lappal a kézben

kigurul a fényre

néhány nagyreményű gondolat

beleharap a készülő napsütésbe

a pizsamában bújt pillanat

cigaretták füstje

a csövek illesztésein

elszisszenő meleg

kávéskanalak tompa koccanása

mindennapi drogunkat add meg

bűn bocsánat bánat

ellenünk vétkezők

a kapu kinyílt 

mögötte betonfalak

aki egyszer idekerült

az örökre itt is marad

Haász János: Kilátó

Amikor még otthon laktunk,
és nem itthon,
sokszor elmentünk a kilátóba.

Itthon is kellene keresni egyet.

Mert anya szerint az egész olyan

kilátástalan.

Haász János: Örülnének fele ennyinek

Az új óvónéni Magdika néni.
Nem lesz könnyű vele.
Ma azt mondta, hogy a sóskát
mindet meg kell enni.
Meg azt is, hogy szegény éhezők
örülnének fele ennyinek.
És aztán azt, hogy szemtelen vagoyk.
Pedig igazán őszintén mondtam,
hogy én is.

Haász János: Anya szerint

Anya szerint Londonban van apa,
És sok pénzt keres, és
ez mindenkinek jó, és
így mind boldogok leszünk.
Anya annyira nem tud semmit.

Haász János: Véletlenül

Véletlenül megtudtam, hogy
Petra nagyon,
de nagyon-nagyon szereti
a véletleneket.
Saci mondta el, aki pedig
a kakaós csigát szereti
nagyon, de nagyon,
És nálam pont volt egy.
Jó cserét csináltunk.
Sacinak ízlett
a kakaós csiga,
Petra pedig
tényleg nagyon örült,
amikor másnap az edzése után
véletlenül összefutottunk
a sportcsarnok előtt.
Mert éppen arra jártam.
Akkor már úgy félórája,
fel és alá.

Haász János: Munkásmozgalmi Karrierpálya

nagyapám a földalatti
mozgalomban harcolt
ahogy mondta
szóval tettel és hallgatással is
én ezt sokáig nem értettem

majd recskre internálták
követ bányászni
föld alól föld alá
ezt ő nem értette sokáig

metróra sose szállt

és a munkásmozgalmi ünnepeken
minden munkásmozgalmi ünnepen
elvitt
az avas kilátóba

azt mondta
onnan sokkal nagyobbat tud
köpni
az egészre

Haász János: Kopott idő

színes ruhákat
aggatok a múltra
a kopott időt
keretbe helyezem
megszáradt képen
arcok elkenődve
elpattant hangok
egy törött lemezen

falon trófeák
fényes baklövések
üres asztalon
halott vadak hada
sűrű szószokat
csorgatok a mára
közös tálunkból
már nem szedek soha

Haász János: Jó modor

Anya szerint nagyon fontos a jó modor.
Ami nem egy Honda vagy Kawasaki,
hanem hogy szépen viselkedünk.
Ne lökdösődjek a sorban.
Ne szedjek először a tálból.
Engedjem előre a lányokat.
Ne egyem meg az utolsó csokit.
Ne menjek előre, mikor buszra szállunk.
Segítsek az időseknek.
Ne hangoskodjak.
Anyának mindig igaza van,
biztosan most is.
Kár, hogy más gyerekeknek nem
mondhatja el a jó modort,
és ők lökdösődnek
és kiveszik
és nem engedik
és megeszik
és előre mennek
és nem segítenek
és hangoskodnak.
Pont mintha felnőttek lennének.

Haász János: Vágyódás

A budai hídfőnél száll le. Én is. A telefonját nyomkodja. A HÉV elmegy, a tömeg is, ő csak áll. Én is, megcsap a finom illat. Próbálok közelebb menni, amennyire ez csak lehetséges. A lábai hosszúk, szép barnák, egyetlen szőrszál sincs rajtuk. Kicsit sem természetes, nem értem, mit esznek ezen. Beszívom jó mélyre az illatát, a szám ragacsossá válik a vágyakozástól. Valamit tenni kell, fogytán az időm, már eltette a telefont, a táskájában matat, elindul. Mennék én is, de nem tudok, csak bámulok utána, ahogy a kolbászos pizzaszeletet majszolva megy a mozgólépcsőn. Sosem éreztem még ilyen fájónak nyakamon a pórázt.

Haász János: Emlékmű

mi azok vagyunk
akik mindig semmiről se
csak úgy belesodródtunk
igazából ott se voltunk soha
azokat a tankokat senki nem hívta
egyszer csak ott voltak

katyusák usanka
bőrkabáton halálfejek
letépett körmök
fényes csizmák fényes szelek
aki másnak wehrmacht más
magát lövi bele

de mi erről sem
épp csak arra ártunk
nézéseink
ártatlanok
nagy szomorú szemek
böcsülettel bárkiébe
bátran
nem tekintenek
mi a világ legderekabb népe
egyenes derékkal
hajlongunk a porba
kiszolgáltatottak voltunk
hát némán kiszolgáltunk

mi csak kesztyűbábok
bádogdobok

felelősségünk teljes tudatlanságában
fehérítjük glasszékesztyűinket
míg szét nem foszlanak teljesen
valahol a másramutatóujjnál

Haász János: Igazán félelmetes

A bátyám folyton ijesztget.
Hogy az ágyam alatt láthatatlan mumus él,
és egy éjjel elvisz a zsákjában.
A padlásról óriási pók
mászik nyolc szőrös lábával a számba.
A szekrényemben kínhalált halt szellem vár,
hogy bosszút álljon.
A parkettám pedig azért recseg, mert alatta
lidérceket kergetnek boszorkányok.
De anya szerint az igazi rémek emberek.
Nem az ágy alatt laknak, hanem a szomszédban.
Nincs varázserejük, csak sötét lelkük, tele gonoszsággal,
se hatalmas foguk, csak szájuk, az viszont
nagyobb sebet ejt, mint bármekkora agyar.
És nem is láthatatlanok, csak elrejtik valódi önmagukat.
Ahogy anya beszél az ő szörnyeiről, na, az igazán félelmetes.

Haász János: Máshol van

De hát mi új lakásba költöztünk,
mondta anya,
amikor megkérdeztem,
hogy apa mikor jön haza.
Nem is új.
Ugyanolyan régi és koszos és büdös,
mint az előző volt.
Csak máshol van.
Épp úgy, mint apa.

Haász János: Szerelmeslevelek

Ha egy levél a fáról egy másikra esik,
azok a szerelmeslevelek,
mondta Nóri, és letett a földre
egy szép vörösbarna levelet.
Sokáig néztük a fát,
és közben megfogta a kezem.
Aztán én lehajoltam,
és rátettem egy levelet az ő levelére.

Haász János: A Róla Elnevezett

A róla elnevezett iróniának lehet csak betudni,
gondolta a sors,
lábát egy wellness szálló jacuzzijába lógatva,
elégedetten kortyolgatva
az egyébként elégedettségre kevés okot adó hotel
bárszekrényében talált konyakot,
hogy mióta az emberek a kezükbe vették
a sajátjukat,
azóta neki már csak a sorstalanság osztályrésze.

És hogy miféle finom fintora az önmagának,
hogy életjáradékát
csekély összegű
lottónyereményekkel kell kiegészíteni,
és hálás lehet - ki másnak? -
a jó sorsnak,
hogy mindig akad egy-két jó tippje.

Hogy aztán efféle helyeken dorbézolja el,
feltörekvő műkörmösök és lecsúszott nepperek
semmi igényt ki nem elégítő társaságában
azt, amit neki rendelt még önmaga,
ez az igen gyakran kissé túlértékelt,
de legalább róla elnevezett
Sors-terv.