Mesterházi Mónika: Influenza

Minden porcikámban hideg rohangált,
és az elkeseredéstől, hogy nem pihenhetek,
sírni tudtam volna.

                                Akkor jutott eszembe az a lány.

Egy november esti buszmegállóban ült le mellém,

ketten vártunk a külvárosi buszra. Ahogy leült,

azonnal sírni kezdett.

                                Tele voltam én is.

Előtte mesélt A. a nőről, aki összecsuklott

az utcán, mert négy napja nem evett,

egy kezdő hajléktalan. Ez volt az az ősz,

amikor lakástűz és halál hírét olvastam,

és hosszan, vagyis talán percekig hárítottam,

hogy a hely és a név is ismerős, hogy barátaim.

És másutt, akiket csak tehetetlenül figyeltem,

meghalt egy fiatal nő rákban és nyomorban:

három gyerek anyja.

                                Halkan kérdztem a lányt,

Baj van? Felszakadt benne a sírás. Influenzás,

mondta, de egész nap dolgozott. Most megy haza, 

teljesen kimerült. Igen, van otthon gyógyszer,

és meg is kell gyógyulnia hétfőre, mert lovas edző.

Végre nekem is felment a lázam. Tavasz kezdődött,

nem november.

Mesterházi Mónika: "Ha meghal..."

"... miért volt már mindig közel

A semmi, és egy etetés miért soha?"

(Simon Balázs)

Osztottad, amid volt, az észt -

de aztán, látod, abbahagytad,

és akiknek adtál magadból, kicsit

értetlenül nézünk, míg végre

megértjük, hogy nincs több, míg

intenzitásod emlékét egy őszi este

kiélesíti intenzív hiányod.

Mesterházi Mónika: A 2016-os év

Ahogy két feladat közt, de mégis
fák és madarak társaságában leültem,

kicsit beleolvadtam már erkélyestül a tájba,

és megállt egy autó bőgő motorral odalent,

és a srác hosszan pakolt ki-be szerszámokat,

végül egy minigázpalackkal visszaült,

és az öngyújtójával ellenőrizte, ég-e -

már a szerszámosládák ki-be rendezésekor

megéreztem a hátamban és az arcom

beálló ráncain, ahogy a nagyanyám ülne itt.

Nem akarom még látni, amit percek óta nézek,

nem akarom tudni, amit tudok, remélem,

hogy nem robbanunk fel még, megiszom

ezt a kávét, és a munkámhoz visszaülhetek.

Mesterházi Mónika: Változó felszín

Mozgó felületre arany
jeleket ír egy mozdulatlan

toll. Üzenetét megérteni

akarhatod, akarva érteni

nem lehet. Nem nyomtatott

betűk: folyóírás - figyeld,

figyeld, míg összeáll a minta

értelemmé. Megmondja, mit

tegyél, hová tegyél.

Megmondja, mit kérdezel.

Szoktasd a szemed a vízhez,

ne cseppenként betűzd, egészben

oltsa szomjad a folyó beszéde.

Mesterházi Mónika: Egy pesti bankban

Tetszett volna neked ez a jelenet,
mikor a bankban, Napra pontosan

tíz év van köztünk, közölte az

ügyintézőnő. Nem tudtam hirtelen

mit válaszolni, Remélem, jó tíz év lesz,

mondtam végül, közben intéztük,

amit kellett. És önnek, kérdezte még,

önnek jól telt ez a tíz év? Igen,

azt hiszem. Később, mikor egy kirakatban

megláttam az arcom, eszembe jutott,

mit mondhattam volna még, hogy

tudok ennél jobban is kinézni.

De valami mégis lehetett, amiért

megszólított. Tetszett volna neked

ez a jelenet, ha még időben történik,

pár héttel korábban, és elmesélhettem volna.

Mesterházi Mónika: Törtek

Egy napsütötte januári padon
elmeséli megigazulását.
Néha rám néz, hogy értem-e,

mintha a törtek összeadását

mondaná, válaszra nem vár,

elég, ha nézek, és ha hülyén

nézek, elmondja máshogy is

(nem elég fölül összeadni

meg alul összeadni:

figyelj, vegyünk egy tortát),

nem érdekli, figyelek-e,

csak hogy elmondhassa

- mellesleg értem is -

embertelen magányát,

emberek nyűge nélkül

berendezett világát.

Mesterházi Mónika: Prága

Először az arcizmaim
lazulnak el, aztán kimegy

a fejemből, hogy a magyar

nem a sehonnai ellentéte,

csak egy másik népnév.

Mintha tereket nyitnának

a koponyámban, szobákat,

ahová be lehet menni, leülni,

körüljárni, nem ellenőrzik.

A parban fák, egyáltalán,

mindenütt parkok és padok,

és fiatal emberek, kisgyerekekkel.

Egy család: elöl biciklin az apa,

aztán a maximum négyéves, ő is

kétkerekűn, végül babakocsiban

a kicsi, és görkorcsolyán tolja

az anya, repül az egész család.

Nyilván a vasárnapi arcuk ez.

De valaki más is, A parlamentben,

kezdi, és mintha csak nem akarná

tudtunkra adni a helyes elveket,

lehalkítja a hangját. Tisztára mintha

 az ember élhetne más igeidők

bűvöletében vagy szorongatásán

kívül , a jelenben is.

Mesterházi Mónika: Hidegfront

Éveket öregedtem
ezen az éjszakán,

mikor arra riadtam,

hogy esik az eső,

és hajléktalan vagyok.

Előtte valahol

egy színdarabban kellett

szöveget mondanom,

a szöveg nem volt nálam,

otthon volt, nem olvastam,

így kerültem a parkba.

Értesíteni

már nem lehetett senkit,

a telefon is

végképp kettéesett,

és nem volt más segítség,

mint újra felébredni,

felidézni, amit

előzőleg gondoltam

jövendő opciókról,

és hogy miért akartam

egy ilyen szép hangzású

szóba költözni épp,

mint a hajléktalanság.

Mesterházi Mónika: Sápadt arccal

Seamus Heaney-nek

Ahonnan már semmi nincs,

vagy ahonnan a természet kezdődik,

a falu szélén, a temetőben álltunk,

kora tavaszi kontúrok között,

éppen mint négy éve,

tehetetlenül,

tanúi legfeljebb, de semmiképp

nem megállítói vak gyűlöletnek,

kéjes rosszindulatnak -

Nem jajgatás és sírás,

hallgatás és keserűség kísérte

a fiatal nagyapát.

Ahogy rálőttek más ártatlanok után

a kisgyerekre, az apára,

és nem történt semmi,

megértette a teste, hogy a tudat

hiába vár, bőrszín van, nem igazság, 

és megadta magát -

Némán álltunk, sápadt arccal,

a homoktalaj puffanásai felett

szaggatott madárhangok szóltak,

a fényes, tágas égen

ívben, rendben, kiáltozva

hazaérkeztek a vadludak.

Mesterházi Mónika: Magyarország 2008-ban

1.

A falu szélén, az anya-

természet és a civilizáció

határán egy (vagy több)

hős ember önvédelemből

vagy eszméi védelmében

robbanószerkezetet dob

egy kisház lakóira,

vagyis demokratikusan

véleményt nyilvánít.

2.

Odabent gyerek alszik,

öreg, cigány, beteg,

kisebbnél is kisebbség:

álmában is veszélyes

a fajtiszta társadalomra.

3.

Szemtanúk híján

a közmegbecsült

gyanúsítottak mellett

- együttérzésük jeléül -

aláírásokat gyűjtenek,

pártatlanul követelik

az áldozatokat

leleplező igazságot.

4.

Ám a magára adó

gondolkodó

a szavát nem emeli fel,

egy petíciót nem ír alá

akárkivel -

minek is jelezné,

hogy legalább figyel.

Mesterházi Mónika: Hideg

A szélvihar benyitott a fűtetlen szobába,
és nyitva hagyta maga mögött az ajtót.
Pár napig a résen húzott be a hideg.
Mit keresett ott az a barátka poszáta?
Egy vándormadár télen? Lent feküdt
fénytelen szemmel az erkélyajtó előtt,
semmi madármelegsége nem maradt,
de még elbillent a feje a tenyeremben.
Mennyi minden, mennyi elképzelhetetlen
rossz tolakszik hirtelen a fűtött szobákba is,
váll és nyak dermed tehetetlenségbe,
ingerült rosszkedv minden mozdulatban,
és ha az ékes hangú, akit elrejt
nyáron egyetlen zöld levél,
a fekete sapkás, bolyhos tollú
vendég betéved, váratlan, apró
örömforrás, azt is későn látjuk,
ha már fekszik némán a hideg küszöbön.

Mesterházi Mónika: (Ne haragudj)

NE HARAGUDJ! NEM AKARTAM
kiabálni veled, és főleg nem azért,

mert ezt-azt intézek, és a terhemre vagy -

most olvastam fel neked, "a tizenkét kilós

kisfiú teste fogta fel az első 18 sörétet".

És akkor azt nyilatkozza ez az ember,

hogy egy csirke is igenis értékes, ilyesmiért

nyugodtan lehet ölni, húsz perc másoridőt

engednek neki, és ügyvédurazzák, te meg

elszúrod idegeségedben a saját aláírásod, 

és én kiabálok veled, mert ebben az országban

egy szentség van, az adminisztráció,

és elszúrsz egy hivatalos papírt, amit 

nem látsz, amely igazolja, hogy nem látsz.

Értsd már meg, hogy nem veled van bajom, 

téged szeretlek, és ne haragudj! Bocsáss meg.

Mesterházi Mónika: Szabad vagy

Honnan jársz vissza, lélek, akár egy este is,
hogy riadtan keresed a helyed, falak
és ágy, ablak és mennyezet kialakult
rendjében ismeretlenül. Ha felvered is,
mit mondasz a tudatnak, éjszaka,
a fáradt testet nem hagyod aludni -
ha nem jó itt neked, örök csavargó,
adj értelmesebb jeleket, hiszen te vagy
egyedül szabad, szólj közbe, múlik rajtad is.

Mesterházi Mónika: Mikor azt hittem

Ha olyan volna a szeretet, mint az influenza,
hogy az utolsó nincstelennek is adhatnék belőle,
és mégis ugyanannyi maradna: nem volna elég
közöny a világban, hogy működni tudjon.
Kicsit olyan. De az influenza önzetlenebb,
nem vár viszonzást, nem zsarol, nem él
vissza (az egyiknek kevés, ami a másiknak
régóta sok), igaz, hogy a legtöbbször
elmúlik, és közben több a szenvedés, mint utána.
Az influenza csak abban olyan, mint a szeretet,
hogy arra ragasztom, sajnos, akit szeretek.

Mesterházi Mónika: Hol nem volt

A ráérősen nyújtózó eget

aládúcolta mostanra a felhők

koszos, alkalmi rétege. Törik

a távolságban otthonos tekintet,

a rövidlátó viszonyok között

végességét tanulja. Eltűnődsz,

mi fér egy napba. Mint egy utazás

végén, ha mindent vissza kell pakolni

a bőröndbe (ha egyszer benne volt)

– csak ki ne nyíljon – erőszakosan

záródik ránk az este. Csak a vágy

álmodja át magát felhőn, fedélen,

s a Hattyú szárnyán dél felé feszül.

Mesterházi Mónika: Barátok

Barátok. Két író egy hajó fedélzetén,
öt-hat évvel egyikük, hét-nyolc
évvel másikuk halála előtt. Mi lesz itt,
öregem, erről hallgat a röhögéshez szokott
két arc, túl okosak, hogy ne sejtsék,
de nem kell átélniük bujkálást, üldöztetést,
se belehalni tömeggyilkosságba,
bár a nyakkendős megéli majd a csokor-
nyakkendős halálát. Ülnek a hajón,
legyintő mozdulat, de a könyökük összeér,
az egyik a látványra, a másik a gondolataiba néz.

Barátok. Egy költő és egy író a barátság
júniusi napsütésében. Bujkálást,
tömeggyilkosságot, önkényt túlélt két
élő ember, két középkorú férfi, vállasan,
egy napsütötte téren, ha nem is
mosolyognak, mégis ellazul az arcuk.
A költő félig kifordul a képből,
a válluk mégis egy vonalban áll.

Szép középkorúság. A test és egyebek
kiszolgáltatottsága előtt, szabad,
szép középkorúság, megszerzett barátok,
még elég kevés hajszálrepedés, erős közeg,
mi lesz velünk, barátaim, barátaim!

Mesterházi Mónika: A másik ember – az a rohadék

A másik ember – az a rohadék,
aki fellök, úgy rohan, nem is néz,
aki nem képes félreállni, ha sietsz,
aki rég látott, és meg sem ismer az utcán,
akit rég láttál, és nincs kedved felismerni,
aki nem szán rád egy órát az életéből,
aki az életedből órákat kívánna magának,
aki elfelejti, mit beszéltetek meg,
aki szemedre hányja, ha valamit elfelejtesz,
az a másik rohadék is mindig te vagy.

Mesterházi Mónika: Error

Rosszul láttad, na, évedés volt, réfa.
Hol volna két ábor, hamis abuk,
ez nem az őrültek anyája itt,
nincs hasadt udatú értelmiség,
sőt, étje van az értelmes beszédnek,
az örvényeket józanul betartják,
amiként az ízparancsolatot,
az űzzel nem játszanak, semmi vész,
semmi lapdázás nincs emberfejekkel.
Hiszen ez itt a szellemek világa.
Az ürelem és olerancia
hona – magadra ismersz? – a hazád,
hol az ettvágyat ehetség segíti,
nem hangyaész és emberszorgalom,
ez, ahol mindig is élni akartál,
nem beszélve arról, hogy halni is.
Hát nyugodj meg, évedtél, előfordul,
felírva áll a rettentő anulság,
olvasd roppant hibaüzenetét.

Mesterházi Mónika: Arc

Az arcomtól nem vártam
semmi jót. Fáradt tanárarc,
ráadásul benne kell még
hazamenni. De amikor
tükörbe néztem, és nem volt
se a mosdó fölött
tükör, se benne arc,
azért az meglepett, mint hirtelen
halálhír. A szemem fókuszát
félútra vontam, a semmire.