Locker Dávid: A Könnyen Barátkozók

Ó, hogy gyűlöltelek titeket mindig, Könnyen Barátkozók.
Titeket, akik ott tenyésztek minden házibuli kanapéján
a körétek gyűlteknek gesztikulálva.
Titeket, akiket, ha nem beszélnek, érdeklődve megszólítanak.
Titeket, akiknek az alpári dugós sztorijain is
csak megbocsátón mosolyognak a feminista lányok.
Egyáltalán: titeket, akiknek valamiért
mindig, mindent megbocsátanak.
Belőletek hiányzik a mélység, Könnyen Barátkozók.
Üresen kongtok, mint az anekdotáitok.
Mégsem ezért gyűlöllek titeket.
És nem azért, mert lenyúljátok a csajokat.
Lenyúljátok, de nem az összeset:
titeket nem kell megmenteni,
de még sajnálni sem.
Mert számítók lennétek?
Intrikusok?
Ez sem igaz, bármennyire is bánom.
Mert nem számítók vagytok, hanem
fesztelenek. Önazonosak:
ha csöndben vagytok, az bölcs hallgatás, mi több: misztikum;
ha hangosak, az nyitottság, egészséges önbizalom.
Föl sem merül, hogy megjátsszátok magatok.
Hogy „fenntartásokkal” kell kezelni titeket.
És, látjátok, ezt gyűlölöm bennetek annyira.
Mert engem Okos Fiúnak neveltek:
jobbnak nálatok.
De akit Okos Fiúnak nevelnek,
az nem jobb lesz, hanem reflektált.
És aki reflektált, az önazonos akar lenni bármi áron –
így nem lesz az sosem.
De legjobban azt gyűlölöm bennetek, Könnyen Barátkozók,
hogy nem is léteztek.
Hogy miért beszélek akkor mégis hozzátok?
Mert akit Okos Fiúnak neveltek,
okos narratíva nélkül
képtelen elviselni a jobbat.
És legfőképp azt,
hogy van, aki egyszerűen csak
szerethetőbb.

Locker Dávid: Hályog

A dolgok, amikről nem beszélünk,
ártalmatlan nézeteltérésnek indulnak.
Egy rendező, akin meglepődünk, hogy a másik gyűlöli.
Egy költőnő, akin, hogy a másik nem.
Egy kedvenc étel.
Egy régi dugás valamelyik ismerőssel.

A dolgok, amikről nem beszélünk,
attól lesznek azok, amik, mert tényleg nem beszélünk róluk,
hagyjuk nőni őket.
Míg csak az elképzelésekről szólnak, kiiktathatók:
még megláthatjuk mögöttük egymást.
Csak akkor válnak lekaparhatatlan hályoggá,
mikor túlnőnek minket.
Mikor torokra szoruló elővigyázattá válnak,
tapintatosan elterelt beszélgetéssé.
Kínos csönddé, ami attól kínos,
hogy nem kéne kínosnak lennie.
Eltitkolt, sebzett idegenséggé.

A dolgokban, amikről nem beszélünk,
nem az a legrosszabb, hogy kitakarják előlünk egymást.
És még csak nem is az, hogy akkor is beszélnek hozzánk,
mikor mi egymással
már régóta nem.
Hanem az, hogy jelentősnek hazudják magukat,
túlkiabálva mindent, ami valóban jelentős lehetne:
céltalan, őszi biciklizéseket,
nevetéseket részegen hazafelé,
átizzadt, hajnali, szépen üres csöndeket.
Hogy nem hagyják, hogy ezt az egészet,
amit valamikor szerelemnek hívtunk,
végre halkuló, fehéren lobogó emlékké mossa a megbocsátás.

Locker Dávid: Kinőtt

Először nem tűnik föl.
Csak hazamész, és a
kisboltban magázni kezdenek.
Hazamész, és a suli előtt
vedelő srácok már nem ismerősek.
Hazamész, és hogy asztalhoz
ülhess, a garázsból hoznak széket.
Hazamész, és matracon alszol el.

Kiülsz a gyerekkor szélére:
a Vértes felett az ég szorítja hátad,
mint apád satuja az elrepedt éveket,
és a rétről, ahol
világháborúsdit játszottatok,
lelóg a lábad.
És rájössz,
nem férsz már ide.