Dunajcsik Mátyás: Herbsttag

Ad notam Parti Nagy Lajos: Egy hosszú kávé

Fejemet a Herbsttag ölébe hajtom,

ahogy itt ülök kinn, de nem a balkon,

hosszú kávé sincs, csak bodzaszörp:

felszáll a füst, és már szinte hallom,

ahogy a föld alá levénült, elsöpört

avar zeng, akár az alkony.

A cigaretta füstje billeg, elszáll,

akár a légbe kékült, kondenzált ökörnyál,

és az íze inkább a költött hosszú kávé,

betestesült, barokkosabb az őszi bornál,

és nem az évszaké, csak a drapp halálé,

ahogy a kertben ázva kószál.

Pedig szép itt a Herbsttag, mint a gazda,

aki szép lassan őszül bele a tavaszba,

s hogy legyen hova rakni ásót és gereblyét,

a ház falát egy kérges sufnival tapasztja,

míg a homlokára ráncul az öröklét,

akár a seb a sebtapaszra.

Szép itt a Herbsttag, ahonnan úgy hiányzol,

akár a napfény a parkok homlokáról,

hisz csak neked, ha egyszer még, ha egyszer

lehetne még ház, meg allé, csipkefátyol –

borulna, mint az ég, a téli rendszer,

s a hold is, mit egyszer szakadt zsebembe varrtak,

kisütne még a barna nagykabátból.

Dunajcsik Mátyás: Nehéz

Megpróbálni együtt lépni az esővel.
Méricskélni a hosszú fákat.
És hinni a reménynek, hogy majd idővel
sivatagodban megtalálnak.
A mindennapok merőlegesét viselni.
Utat találni hátsóudvarokba.
Nézni, ahogy üvegesre festi
az eget a szél festékes ujja.
Megtalálni a rosszkedvben a rést.
És az egyre halványuló múltban
könyékig dolgozó sebészt, a feledést.
Megállni és figyelni, mint a téglák.
S a hajnali fényektől megvakultan
elrágcsálni az éjjel maradékát.

Dunajcsik Mátyás: Mint Genyku-En kertje Japánban

Korai Zsoltnak

Ne legyél nekem vár, amit bevehetnék,
és ne legyél múzeum, hogy filcpapucsba kelljen
bújnom, ha be akarok lépni; ne legyél asztal sem,
amit naponta megterítenek, de jól lehet rajta dolgozni
meg baszni is, és jól elférnek körülötte a jó barátok;
és ne legyél szoba, mert nincs szükségem kis,
meleg zugokra, hogy egy csésze forró tea mellett
hátradőlve benned elfeledjem ezt a rossz, bolond világot.

Legyél inkább olyan, mint a Genkyu-en kertje, nem
sokkal a Hikone kastély mellett, Japánban:
ne tüntess színpompás virágesővel, legyen elég
a fákkal körbezárt tó, néhány híd és a tó körül
helyenként sziklák és növények laza együttese.
Az ösvény legyen színes kövekkel kirakva, és
figyelnem kelljen, hogy hova lépek; legyen
minden fa, kavics és bokor szimbólum benned,

melynek a jelentését nem ismerem. Szóval legyél,
kérlek, és most jól figyelj: bejárható, és otthonos titok,
üljek naphosszat partodon egy vízben úszó levelet
figyelve boldogan és teljesen hülyén, keljen fel bennem
a vágy, hogy az utolsó fűszálig utána járjak rejtett
értelmeidnek, de tudjam, hogy bármennyit is tanulnék
rólad, leélhetnék benned egy egész életet, és mégis:
az istenit, soha, soha, soha nem lehetek már valódi japán.

Dunajcsik Mátyás: Zsebszárnyak

most vettem őket szinte még meleg
azt mondta a fickó neki nem kell
emlegetett valami földet meg eget
de mondtam hogy adja aztán húzzon el

végül levette szépen megmutatta
sajnos jobbra félrehúz kicsit
de ha balról itt úgy megcsavarja
észre se lehet venni nincs baj itt

megvettem dögölj meg ennyit egy szarért
zsebrevágtam aztán metróztam el haza
nem is volt drága mégsem ha elrepít
jó vétel lehet hogy neki volt igaza

aztán persze nem próbáltam azóta se
milyen hülye ötlet hol is hordanám
ha van az embernek repüléskényszere
miért akkor múlik el amikor ott a szárny