Kiss Judit Ágnes: Két japán rajz

1. Ölelés

az úton
két árnyék
aztán csak egy

a vízen
két örvény
aztán csak egy

az ágyon
két párna
aztán csak egy

2. Szakítás
az úton
két árnyék
aztán csak egy

a vízen
két örvény
aztán csak egy

az ágyon
két párna
aztán csak egy

aztán csak egy

Kiss Judit Ágnes: Kamaszvers hétfő reggel

Megint egy füstölő metrószerelvény,
megint gyalog, hiába nem szeretném,

hogy újra zsúfolt hétköznap legyen -

megint tömeg, és megint menni kell.

Vigasztalásod, szerencsétlen, mi lesz?

Táskazsebből egy szétnyomódott Snickers,

ami aztán a fogadba ragad.

És ekkor jön el az a pillanat,

hogy kiszállj, s mint egy 3D-s mozit,

úgy nézd az egészet. Ez ellazít,

s a mobilodon, ha ez nem elég,

keresel hozzáillő filmzenét,

hogy kívülállónak hihesd magad,

és elfelejtsd a rohadt igazat:

mindaz, amit az életednek hívtál,

csak vizelés előtt beakadt cipzár.

Kiss Judit Ágnes: Megadással

Úgy volna jó meghalni is,
ahogy a gyermekedet várod.

Azzal a beletörődéssel,

azzal a szelíd megadással,

tudván, hogy a test csak egy eszköz,

mit át kell adni erre-arra,

életcélra és halálcélra,

mert rajta át jöhet a kezdet,

s rajta keresztül jöhet a vég is -

Félsz mindkettőtől. Tűröd mégis.

Kiss Judit Ágnes: Az utca embere

Itt, kérem, semmi látnivaló nincsen!
Minálunk, kérem, minden rendbe’ van.
A furcsa szagot meg lehetne szokni,
nem értem, mért nem élnek boldogan!

Aki teheti, halkan elszivárog,
a többi még halkabban meglapul,
hogy ne is tudjon észrevenni semmit,
ha kell, megsüketül és megvakul.

De ez a szag… az orr egész nap érzi,
kicsit szellentés, kicsit rothadás.
Néhány apróság el is sorvad tőle:
empátia meg szolidaritás.

Nem mérgező, kérem, túl lehet élni,
hisz itt vagyok! Van fölöttem tető,
van pálinka, olcsó a csirkefarhát,
csak ez a szag volna feledhető!

Beivódik ételbe és ruhába,
megszabadulni tőle nem lehet.
Mint egy radioaktív gombafelhő,
az ország fölött furcsa szag lebeg.

Kiss Judit Ágnes: Húsvét

A hetesen, a szokásos tömegben,
fülledt emberszag, ahogy csúcsidőben
mindig, az arcok évgyűrűi mentén,
még rá se néztem, máris felismertem,
talán az illat volt, mi megütött
a sok fanyarra izzadt hús között,
az illat, amit bárhogy is keresgélj,
nem érezhetsz soha egy emberen,
aztán a keze a kapaszkodón
lett ismerős, a többit nem tudom.

Hogyan tapostam a lábára végül,
mint egy trampli, úgy értem, teljes súllyal,
szóval pont olyan lúzerként, mint szoktam,
hogy fékezés volt inkább, vagy kanyar,
nem emlékszem. Már-már szóra nyitottam
a szám, megelőzött, hogy semmi baj,
és mosolygott, mint kire nem zuhant
hatvan kiló, vagy több is, azt hiszem,
jó régóta nem álltam mérlegen;
legyinthetsz rá, hogy nem túl nagy kaland,
de rám mosolygott, a szemembe nézett,
hogy már nem is szégyelltem az egészet,
és átélhettem ott a hetesen,
hogy Isten újra megbocsát nekem.

Kiss Judit Ágnes: A költő éjszaka

Mikor feküdni készült, a világ fejreállt,

Megéledt mind, miből csak egy verssort is kreált.

Az ablakon a függöny, a hibásan szövött,

Zöld-barna táncot lejtett a kinn s a benn között.

Az ócska bőrkabát, mi már hártyásra kopott,

Levedlett, mint a kígyó, és újabb bőrt hozott.

A konyhaszekrény szélén a kék stelázsicsík

Kanárisárga lett, s most madárhangon visít.

A kávéfőző roncsa, mit más már elhajít,

Lelkesen feketévé kotyogta titkait.

Pipája megtömődött, de nem égett sokat,

Füstkarikákból fonta a furcsa álmokat.

S míg odabenn a költő édesen aludt,

Fölkeltek a versek, és megírták maguk.

Kiss Judit Ágnes: Cukorként

honnét van ez a mondhatatlan

gyengédség minden mozdulatban,

ölelésben, behatolásban,

egy kabát felsegítésében,

olyan törődés, amit még nem

kaptam soha, újszülöttként sem

az esti betakarásban,

bögre forró gyömbérteában,

odaadás, mit sose láttam

másnál, ki szeretett korábban?

miféle tánc borotvaélen,

egyszerre lenni apám, férjem,

megérezni, amire vágytam

feledésbe veszően régen?

hogy préselődhet több tonnányi

lélek egy hatvankilós testbe?

s rögtön egérutat keresve

nem menekülne tőle bárki

biztos fedezékben kivárni,

milyen veszéllyel néz majd szembe?

gyanús a túl jó. ócska sámli

után a trónterem királyi

széke, egy hajó vitorlái

lyukas lélekvesztőből mentve.

minden gyanús. mígnem az este

dorombolva ölünkbe mászik,

s a kék plüsstakaró, az éjjel

kettőnket ringat egy sötétben,

s elfogadom, hogy nincsen másik,

hogy nincs több próba, nincsen B-terv.

mint vakot vezetsz el az ágyig,

kapaszkodom tekintetedbe,

elcsöndesül a szív, és benne

cukorként oldódik a kétely.

Kiss Judit Ágnes: Szingli

Még néznek utánad a téren a srácok,
még hamvas a bőr, feszes, izmos a far,
de lásd, nyakadon gyülekeznek a ráncok,
(legjobban egy új anyajegy, mi zavar.)

Még melled alatt nem akad meg a cerka,
és lábdagadást a cipőd nem okoz,
de íme alattomosan derekadra
felkúszik a háj, s belepotrohosodsz.

Mész nap nap után szarakodni a céghez,
helytállsz magadért, noha durva a harc,
s megrándul a szád, ha a tántika kérdez:
szép, hogy hivatás, de babát nem akarsz?

Ha elhagyod egyszer a harmadik ikszet,
nem kellesz a munkaerőpiacon -
ezt dobta a gép. Igazítod a sminked.
Kérőddzön a sok fasz a szingliadón!

Kiss Judit Ágnes: Ima a jó halálért

Ne alázz meg engem, Isten
A halál szemei előtt!
Ha a testem elragadja,
Könyörögni legyen időm,
Hogy a lelkemet ne engedd,
Ne a semmibe zuhanást.
Nem a rothadás riaszt, csak
Ha az öntudat elenyész.

Hova lesz a vágy, az emlék,
Hova akkor az akarat?

Mi marad belőlem aztán,
Mikor égnek a zsigerek?
Por a porcelánpohárban,
Temetőbeli felirat.
És a vers. A porba írva,
Ami kész, ami töredék.

Kiss Judit Ágnes: A diktátor

1.

Nem lehet leváltani.
Haláláig semmi nem mozdul.
Pusztulásáig pusztulunk.

(A diktátorok soká élnek.
Utánuk az özönvíz.
Hosszú idő, míg
a nyomukat is elmossa.)

Fejére teszi a koronát,
és füves legelőkre terelgeti nyáját
az emberi jogok rögös ösvényeiről.

Nincs hova futnunk.
Idegen tengerek partján is
rajta rágódnánk,
ő rágna rajtunk,
országunk férge.

Ledönteni, mint eleven szobrot.
Beolvasztani, aztán
harangot önteni belőle.

2.

A diktátort ismertem kiskorában.
Az apja szíjjal verte. Rettegett.
Aztán egy napon egy botot kapott fel,
s ütni kezdte a többi gyereket.
Sírt és könyörgött, mikor megbüntették,
de sűrűbb lett benne a gyűlölet,
és megtanulta, mindig a nagyobb üt,
s győzni csak teljhatalommal lehet.
Ravaszabbá vált. Játéknak álcázta.
Volt rendőr, hóhér – ölt és élvezett,
de végig egy cél lebegett előtte:
hogy egyszer úr lesz mindenki felett.

Én láttam még félelmet a szemében,
a legtovább ez volt szerethető.
Sokáig vártam, mikor rég nem volt más,
csak hatalom, csak rideg, nyers erő,
soká figyeltem, hogy a megalázott
régi gyerek mikor bukkan elő.
De már nem élt. Már csak a bosszúvágya
szakadt ránk, mint tűzvészben a tető.
Azt hirdették, hogy példás a családja.
Azt suttogták, gyerek- és nőverő,
hisz kínzott minket is, s mi lapítottunk,
mint csontban a pusztuló csontvelő.

Azt a kisfiút földdel egyenlővé
tették. Sóval behintve a romok.
S a diktátorból kipergett az ember –
ujjaim közül a száraz homok.

3.

A diktátor nem mer lemenni a boltba,
hogy vegyen egy kiló kenyeret.
Kapszulás kávét iszik, annyira
retteg a mérgezéstől.
Nem tudja már, milyen volt presszót inni
a vonatra várva egy restiben.
Autóval jár. Kopasz sofőrje van,
és kigyúrt testőrei. Nem mer
átsétálni a széles sugárúton,
vagy futni egyet a közpark rekortánján
atlétában és rövid gatyában.
A golyóálló mellény kényelmetlen,
a fölötte hordott ing-zakó meleg,
fülledt testén csorog az iszonyat
verejtéke, a rémálmok, és a
hazugságok ecetszagú nedve,
és estére az alsónadrágjában
kihűlt tócsává kocsonyásodik.

Kiss Judit Ágnes: Macska télire

Vegyél egy macskát. Vagy fogadj örökbe.
Egy félvak, koszvadt is megteszi,
vagy egy tépázott fülű csatakandúr,
ki éppen hitvány zsákmányát eszi
egy belvárosi, sötét kapualjban,
vagy egy autó alól pislog ki rád,
vagy elnyúlik az őszi napsütésben –
csak az a fontos, hogy legyen cicád.
Lehet girhes, vagy kövér, mint egy hurka,
öklömnyi szőrgombóc, még kék szemű.
Akár ajándékba is kérhetsz egyet,
macskához jutni roppant egyszerű.

Mert tél jön mindjárt, és hideg, és
mi lesz veled, ha nincs cicád?
Ki bújik be, hogy melengessen,melléd a takaró alá?
Ki dorombol füledbe éjjel?
(mancsát arcodra fekteti)
Ki kelt hajnalban nyávogással,
hogy rögtön enni adj neki?
Ki kaparja a bezárt ajtót,
mikor hazaérsz, ki örül?
Kunkorodó farkkal ki rajzol
nyolcasokat bokád körül?

Legyen egy macskád. Míg kávézol reggel,
öledbe mászik, éles karmai
behúzva, puha tappancsokon sétál
az életedben. Alig hallani.
Bundájából kipattognak a szikrák,
ágyadra gömbölyödik és dagaszt.
Bújj mellé, tanulj dorombolni tőle,
ketten könnyebb kivárni a tavaszt.

Kiss Judit Ágnes: Ü.K.

Mert mind elkurvulunk egy szép napon.
Helyzetbe hozni van, akit nehéz,
de kialakul majd az olyan helyzet,
s előbb-utóbb úgyis lesz annyi pénz,

amiért végül szétrakjuk a lábunk,
s ha van kereslet, áruba bocsátjuk:
hitét az egyik, tudását a másik,
és élvezkednek rajtunk megunásig.

Ó, nem, először nem fáj egy kicsit sem.
Aztán nagyon. De végül megszokod.
Próbáld azt mímelni, hogy élvezed,
s nem a leendő hasznot számolod.

Legyél hétpróbás, ki tudja a módját:
forró lehellet, ha a szív hideg,
pergetik már azt az időt az órák,
mikor ingyen sem kellesz senkinek.

Egy-két barát az utcán félrefordul,
apa és anya, mint mindig, megért.
Hajnalban, ha az álmok vére csordul,
csak Isten kérdi néha meg, miért.

Kiss Judit Ágnes: Sebhelyek

Már így ismerte meg. Ezekkel a
hegekkel. Keskeny csík a homlokán:
egy gyerekkori baleset nyoma.
A műtéti heg apró cipzárjával
a bal csuklón. A szilánkos töréshez
a csípőcsontból vett pótlást az orvos,
ha éjjelente egymáshoz simulnak,
ezt a bőr alatt feszülő hiányt
tapogatják végig az ujjai.

Amaz sem láthatja őt már soha
a mellén futó vékony vágás nélkül,
a térdét sem a nagy esés előtt,
mikor az épp sarjadzó sebszövetből
még előtörtek apró kavicsok.

Testükre róva múltjuk, bűneik.
Rossz nézni is. De ki tudhatja mégis:
nélkülük egymásnak volnának-e?
Vagy léteznének-e egyáltalán?

Kiss Judit Ágnes: Ballada a szerelmek mulandóságáról

(Beatriz de Día hagyatékából)

Meguntam a szerelmet. Ostoba
játszadozás testekkel, birtoklással,
a fogadkozással, hogy nem, soha
nem hagylak el, hogy szép lassan belássad,
csak unalom maradt, csak megszokás,
vagy halálig a bűntudat lesz társad,
hogy elhagytad, bár valódi okát
nem a másikban, magadban találtad.

Egy nagy szerelem eltart három évig.
Az örök szerelem talán ötig.
De ha róla van szó, az ember mégis
elhiszi, hogy majd másként működik.
Lejár a szerelem szavatossága:
megízetlenül, megkeseredik,
s csak néznek a hajdani galambpárra,
ahogyan egymás húsát tépdesik.

Ha papír is volt, pláne esküvő,
hamar múlt lesz a nászút: Korfu, Capri,
és nem lehet elég édes cuvée
a mézeshetek mézét visszakapni.
Idegesít, pedig még meg se szólalt.
Te szólalsz meg, és rögtön áll a bál.
A gyűlölködés elnyel minden sóhajt,
és minden testi vágyat felzabál.

A válás meg tényleg óvodás játék:
az a tied lesz, de ez az enyém!
A sorsára a gyerek is úgy vár még,
mint egy bútor, könyv, konyhai edény.
Kit szerettél, halálos ellenséged
lehet, bíróság elé mész, pörölsz,
s ahogy minden rosszat feledtél régen,
most a szép emlék lesz, mit eltörölsz.
 

Ajánlás

Maradj egyedül. Az a tiszta helyzet.
Nem szenved tőled se társ, se gyerek.
Épp csak osztódni akartak a sejtek,
míg úgy érezted, szereted, szeret.
Az ember mégis hisz: bár torz, mi most van,
jön majd csoda. S e hitében konok.
Közben fut agyában az ősi program,
és tombolnak a győztes hormonok.

Kiss Judit Ágnes: Se megírni, sem elhallgatni

Ha már közhely, végképp közhely legyen
meg- vagy körülírni, mit jelent nekem,
hogy belém szivárogtál a repedéseken
át, és ha magamban, benned lépkedek.

Érintésedet, mint szájpadlás a nyelvét,
jól ismerem, nedvesen és vakon
jársz bennem, s ha változnék, éppúgy megéreznéd,
mint nyelv a szájban
a láthatatlan, apró hólyagot.

Amíg az őrület fejem fölött kering,
mint a hold a föld körül (bele akar
zuhanni, csak folyton melléesik,
egyszer te magyaráztad így nekem),
nem tart meg más, csak vers és szerelem.

Bár szeretnélek jobban vagy kevésbé,
ne így, ne ilyen kiszolgáltatottan.
Aki kötődik, mindig az a gyengébb,
én meg, mint a fagyöngy, úgy rá szoktam
nőni arra, akit szeretek,
hát veled szemben sosem győzhetek.

Se megírni sem elhallgatni nem megy,
hogy rád feszítve, rád szögezve lenni
milyen megadás, milyen küzdelem;
a vergődést, mint a vadállat
a csapdában, és amit semmi
nem csillapít: vágyat és bosszúvágyat.
Meztelen vagyok és fegyvertelen.

Mint keretéből a képet, próbálom
ezt a verset a formából
kifeszegetni, ne legyen se rím,
se mérték, ha ilyen mértéktelen
a kötődés, talán a szerelem,
de hiába. Úgy visszaránt a jambus,
mint ebet a lánc (így tán nem harap) –
a szabadság nekem túl nagy falat.

Hát leszek rab, és leszek áldozat,
még látszat sincs, még meg se tudlak csalni,
mélyemben zakatolsz, mint a vonat
az alagútban. Hallgatom, hagyom.
Belülről ismersz, mint edényt a víz,
és nem tehetek semmit ellened,
csak függök rajtad, akár egy kereszten,
ahogy a versem függ a rímein.
Lázadni vagy feladni egyre megy,
aki vagyok, az győzött, én elestem,
fegyvertelen és meztelenül állok,
s a mindig felbuggyanó kívánságot,
hogy elfelejtselek örökre, sem
megélni, sem megírni nem merem.

Kiss Judit Ágnes: Tangó lemondó

Csak az az ócska kiskocsma ne fájna.
Csak az a kép ne, amit felidéz.
Csak ne volna oly édesbús emlék ez,
amin az ember hosszan elidőz.

A hiányod még most is ott a pultnál,
nyár volt, fehér ing, rajtam kék ruha,
és szinte testi jelenlétté sűrít
a vágy, hogy újra eljussak oda,

hogy ott álljunk a foltos bádogpultnál,
kezünkben egy-egy pohár Unicum,
az én arcom Mária Magdolnáé,
a tied arany hátterű ikon.

Most nincs nyár,
és lehet, hogy már nem is lesz,
csak ez a bágyadt, elkésett tavasz,
az Unicumról átszoktam a Nextre,
hisz jön a majd a következő pasas,

de addig virágzó fák látványával
égetem ki az agyamból a képet,
a fájót, hogy az ócska kiskocsmában...
szóval próbállak felejteni téged.

Kiss Judit Ágnes: Kárpedíem

Az a tény, hogy
megöregszel,
nem ijeszt, ha
belegondolsz?
Csupa ránc lesz
bababőröd,
napozáskor
ki akarná
olajokkal
kenegetni?

Nyakad ívét
se leled majd,
ki se látszik
a tokából.
Derekad meg
ha a hájból
igyekeznél
kikutatni,
feladod, mert
belefáradsz.

Ne habozz hát,
ne hivatkozz
az erényre,
gyere, vetkőzz,
hogy a tested
simogassa,
vegye kézbe,
akinek kell.
Hiszen elszáll,
ami szép volt
s mi marad meg?
Csak az emlék.

Kiss Judit Ágnes: A tesó

Ha nincs tesód, szerezz magadnak!
Tesótlan élni nem lehet.
Tulajdonképp alkalmas bárki,
Ha ehhez eléggé szeret.
Tesóvá válhat Béla bácsi,
A nagyfogú szomszédgyerek,
Mindegy, hogy szeplős, szőke, barna,
Hogy fiú vagy lány, egyre megy.

Ha van tesód, az el nem árul,
A bajban ott marad veled,
Még akkor sem utál örökké,
ha egyszer-kétszer megvered.
Csak a tesóddal élheted túl
A dögunalmas perceket,
S elég egy poén békülésként,
Ha szörnyen összevesztetek.

Tesódnak elmondhatod azt is,
Hogyha anyának nem mered,
Hogy kihallgattad Lujza nénit,
Vagy szimuláltál egy hetet.
Ha van tesód, légy hálás érte,
Minden bokorban nem terem,
Ha nincs, vérrel fogadj örökbe,
Mert nem lehetsz testvértelen.

Kiss Judit Ágnes: Anya ruhája

Anyának van egy virágos ruhája,
Anya ruháján virít a tavasz,
Mikor esténként végre ölbe vesz,
Ráhajtom a fejem a sok virágra.

Anya ruhája illatokkal telve,
Zöld záporok és langyos, kék szelek.
A derekán fut egy bársonyszalag,
Mit vetkőzéskor old ki énekelve.

Anyának volt egy virágos ruhája,
Anya ruháján virult a tavasz,
És elcsitult bennem minden panasz,
Ha ráborulhattam a sok virágra.

Azt a ruhát nem láttam soha többé.
Elvásott? Vagy kihízta? Nem tudom.
De jöhet tél vagy bármi borzalom,
Anya ölében tavasz lesz örökké.

Kiss Judit Ágnes: Szörnyszomszéd

Szörny van a szomszéd szobában,
Minden éjjel hallom,
Ahogy hördül, ahogy mordul,
Kaparász az ajtón.

Nagyi szerint nem szörny az, csak
Böbe néni horkol,
Ő nappal is mindig morcos,
Mindenért letorkol.

Nagyi ezt csak azért mondja
Nekem, hogy ne féljek,
De titokban ő is retteg,
Úgy indul az éjnek,

Minden villanyt leolt, nem mer
Pisilni se menni,
Hadd higgye a szörnyeteg, hogy
Nincs is itthon senki.

Böbe néni a szörny anyja,
Babusgatja lágyan,
Amíg a szörny lassan hízik
A szomszéd szobában.