Áprily Lajos: Trauma

Irtóztató volt. Mélyre ásd,
hogy rém-arcát ne lásd, ne lásd,
vess rá gyepet s döngöld le jól,
gyűjts rá fatörzset és követ,
vagy ültess vadbokor-tövet,
ne törhessen fel föld alól.

S ha rossz sugallat arra küld,
azt a helyet kerüld, kerüld.
S ha látod, bokra megremeg,
mondd: madárszárny ütötte meg,
s ha tájékán a föld dobog,
mondd: nem, nem ő – vakondokok.
S nehogy pokol kínjára juss,
takard el arcod s messze fuss.

Áprily Lajos: Ajánlás

Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát –
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.

Áprily Lajos: Vers vagy te is

Indulsz. A mozdony sürget már dohogva
és a tavaszba messze-fut veled.
Ne vidd a vádat és a bút magaddal,
hogy hűvös szóval megsértettelek.

Vers vagy te is. Ezért van harc közöttünk.
Rég vívom érted a művész-tusát.
Ki a hibás, ha túlságos közelből
nem hallom lelked tiszta ritmusát?

Ki a hibás, ha néha feltolulva
egy kusza hang harmóniádba tép,
és gúnnyal int szivárványos magasban
a büszke, győzhetetlen eszme-kép?

Vers vagy te is. A harcban meg nem érzed,
hogy míg hozzád ér, bennem fáj a gáncs.
A fájó gáncs nem céltalan civódás,
s kedves, nem ok, hogy érte visszabánts...

Már távolodsz. A gép repít robogva.
Nem is tudod, hogy most lettél enyém.
Varázs-ütésre dallamod kiépül,
s zengő egész vagy, zengő költemény.

Áprily Lajos: Védekezés

Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.

Félelmesek a viharok,
s én romló törzsü fa vagyok.

S minden nagy érzés új gyökér,
mely földbe köt, ha mélyet ér.

Magam hullásra készitem,
gyökereimet gyengitem:

Ha a viharban dőlni kell,
fogódzás nélkül dőljek el.