Karacs Andrea: Gyümölcsleves

Gyümölcslevest főzök vasárnap ebédre.
Az anyám szerint ez szentségtörés.
Az apám szerint a húslevesem se lenne az igazi,
mert a fagyasztóból venném ki a csirkét.
A gyümölcslevesbe növényi alapú édesítőszert teszek.
A nővérem szerint nagyzolok.
Már délután fél kettő van.
Az egész családom szerint képtelen vagyok az életre.
A gyerekeim szerint az én gyümölcslevesem
a legfinomabb a világon.
A szerkesztő szerint a ’világon’ szó túlírás a versben.
Szerintem a gyerekeim tényleg ezt a szót használták.
A pszichológusom szerint, ha a gyerekeim ilyen szavakat
használnak, nem kellene rossz anyának éreznem magamat.
A figyelemkontroll trénerem szerint ha csinálnám,
amit mond, már tizenegyre megfőzhettem volna.
A gyümölcslevesben olykor lisztcsomók képződnek.
A volt férjem szerint egy levesre sem vagyok képes.
A pasim szerint a leves intimebb, mint a szex.
A barátnőim szerint csak olyannal kellene foglalkoznom,
aki érett a levesre.
A gyümölcslevesbe fagyasztott málnát is teszek.
Az anyám szerint az összes málnát el kellene hoznom,
ami kertjükben terem.
Az apám szerint nem is baj, hogy nincs kertem,
ha elég nagy a fagyasztóm.
A gyerekeim szerint a gyümölcslevesem a mamaék málnája miatt
a legfinomabb a világon.
Szerintem a ’világon’ szó tényleg túlírás a versben.
A lisztcsomók átszűrhetőek.
A figyelemkontroll trénerem szerint ha csinálnám,
amit mond, most tudnám, hol a szűrő.

Karacs Andrea: Hőség

Harmincnyolc fok lehetett, hideg
fröccsre ültünk be, a vár alatti egyik

kis utcában, az egyéniségembe, így

mondtad, meg azt, hogy kezdesz,

ezt a szót használtad, kezdesz

beleszeretni, majd feljebb húztad a

kezemet, és a tenyeremről lefújtad

az izzadságot, a meleg miatt, mondtam

akkor, hogy valamit én is mondjak.

Karacs Andrea: GPS

Menj háromszáz métert, majd menj
be az útvesztőbe! A következő
lehetőségnél menj be az útvesztőbe!
Menj ötszáz métert, fordulj jobbra,
állj meg, nézz előre! Képzeld el, hogy ezen
az úton jársz! Álmodozzál! Érezd,

milyen jó lenne! A benned lévő félelmek

miatt nem erre fogsz haladni. Fordulj

meg, menj nyolcszáz métert!

Túl lassan haladsz.

Túl lassan haladsz.

Írass fel antidepresszánst!

Menj hatszáz métert! Ülj le az

útkereszteződésben! Tölts

ki önismereti teszteket! Meditálj!

Érezd, merre akarsz haladni! Állj

fel, indulj el arra, amerre a 

szüleid mentek! Menj tovább

öt kilométert!

Karacs Andrea: A szeretet mintha

A szeretet valami olyasmi lehet, mint
amikor egy szobatársammal ültünk
egymás mellett a kórházi ágyamon, és
azt mondta, „te nem vagy rossz lány”,
így mondta, „lány”, pedig már elmúltam
harminc, mintha tudta volna, hogy akkor
is ezt akartam hallani, amikor lány voltam,
majd a térdnacis pizsamámból kilógó
lábaimra nézett, mintha azt a logikai
következtetést akarná sugallni, ha
nem vagyok rossz lány, nem kellene
összekarcolgatnom magamat, én is
csak bámultam lefelé, az ágyról lelógó
lábaimra, és úgy éreztem, mintha
pont azért csináltam volna, hogy
valaki valami ilyesmit mondjon.

Karacs Andrea: Fóliázott szívek

A folpackos hasonlat egy csoporttársunk

gondolata volt, de mindannyian tudtunk

vele azonosulni, az orvosunk mosolygott

is, ahogy hallgatta. Amikor bemegyünk, fóliával

van körbetekerve, körbe- és körbetekergetve a

szívünk, a terápia pedig arról szól, hogy elkezdik

letekerni. A másik hasonlatot maga a doki mondta, 

a turmixgépeset. Bekapcsolják, valami felkavarodik,

majd az úszkáló dolgokkal folyik a munka.

A tumixgép zajától mindig el akartam menekülni, 

de a kórház falai nem engedtek, csak a sírás maradt.

Nagyon tud sírni az ember, amikor a levében 

valami nem akar leülepedni, de olyankor összebólint

orvos és asszisztens, egy réteg fólia lejött.

A napokban elkezdtem felfogni, hogy vége veled,

néha még magamra kapcsolom a közös turmixgépünket, 

és amikor a körülöttem úszkáló emlékekbe merülve

sírnom kell, tulajdonképpen örülök, mert azt jelzi,

már nincs agyonfóliázva a szívem.

Karacs Andrea: Ez egy vers a-kar len-ni

Ha majd így fo-gok ír-ni, gon-dolj ar-ra,

hogy ro-bo-tot csi-nál-tak be-lő-lem,

egy mul-ti-ban.

Gyen-ge vol-tam.

Meg kel-lett él-nem ab-ból a pénz-ből,

a-mit a-zért ad-tak, mert ro-bot va-gyok.

Pró-bál-tak ők meg-győz-ni,

hogy ez ne-kem is jó,

de so-se hit-tem ne-kik.

O-lyas-mi-ket mond-tak, ne-kem is jobb,

ha egy-sze-rű-sö-dik a mun-ka-fo-lya-mat,

vagy nyu-god-tab-ban me-he-tek sza-bad-ság-ra,

ha köny-nyen he-lyet-te-sít-he-tő va-gyok.

Ka-ját is vet-tek, a-mi-kor so-kat túl-ó-ráz-tunk,

vol-tak, a-kik azt hit-ték, tö-rőd-nek ve-lünk,

de a ro-bo-to-kat is o-la-joz-zák al-kal-man-ként.

Ír-tam Ne-ked ro-bot-ként egy ver-set:

00 11 00 11 00 11 00 11 00 11 00 11

00 11 00 11 00 11 00 11 00 11 00 11

00 11 00 11 00 11 00 11 05 11 00 11

00 11 00 11 00 11 00 11 00 11 00 11

Azt hi-szem, most én is bu-tí-tot-ta-lak Té-ged,

de nem győz-lek meg ar-ról, hogy ez Ne-ked jó volt.

Azt az ö-töst a-zért tet-tem be-le,

hogy egy ki-csit ö-rülj is.