Závada Péter: Kastély

A kastélyban nőttem föl, és a kastély bennem,
etettem félelmemmel, gondját viseltem,
fölneveltem, az ujjam hegyéig kitölt.

Bárhová megyek, a kastély velem tart.

De ha megfeledkezem róla, neheztelni kezd,

a honvágy pillanatnyi hiányát összekeveri

a felségárulással.

A bástya nem törődött velem,

hideg volt, és folyton elhúzódott.

De mikor indulni készült, átöleltem,

határa én lehessek.

A kastély én vagyok.

Egyre nagyobb bennem az üres szoba.

Ha egyszer kiömlenek,

elárasztják a bástyát,

és ő megint akkor hagy el,

mikor a legnagyobb szükségem van rá.

A kastély attól kastély, hogy egyedül van.

Szobáit egy megszelidített hiány lakja.

A másoktól való távolság tartja egyben, 

nekifeszül a falainak.

Závada Péter: Szinopszis

Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen!

Oly könnyű volt veled, s velem nehéz.
Múltunk lakik ma minden létigében.
Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz.

Platánfa ága csüng a vén ereszre.
Beléd oly görcsösen kapaszkodom.
Felnőtt még nem vagyok, de már gyerek se.
Se bölcsőm nem volt, sem kamaszkorom.

De minden olvadást fagyok követnek:
A polcon Rilke dől egy Proust-kötetnek
– eltűnt időnkben mennyi révület!
És mennyi szép remény zenéje benned!

Hát mondd: ha most ez így veled ma nem megy,
hogy is mehetne bármi nélküled?

Závada Péter: Aszfalt

Te is a kőolajból vétetsz. A kőolajról mindig
te jutsz eszembe, ilyen lehet egy elhalt
szervezet bomlástermékének lenni. Ott laksz
velük te is: a növényekkel és az egysejtű
állatokkal. A kőolajban. A fiúk szerint kisebb
mennyiségben az anyakőzetben is megtalálható
vagy. Onnan bányásznak. Ilyenkor a színed
sötét. Máskor meg a kőolaj lepárlása során
nyernek vissza. Amikor vissza akarlak nyerni,
én is az emlékek lepárlásával kezdem.
A minap arra gondoltam, hogy holtodban is
hasznosulsz. Kenőzsírként például. Vagy
arckrémek formájában. Emlékszem, hogy
szeretted a krémeket. Persze az a pakura,
de akkor is. A lámpaolajról is mindig te jutsz
eszembe. Meg hogy azóta is ott laksz,
az állatokkal, a sötétben. A meleg eljárás
során többezer fokosra hevítenek, de a fiúk
a hideg eljárásban hisznek. Vízzel kevernek.
Szükség esetén kőzúzalékot és homokot
is adnak hozzád, meg finom szemcséjű
mészkőlisztet, hogy kitöltse az apró kavicsok
közötti üres tereket. Mikor nézem, ahogy
aszfaltoznak, mindig eszembe jut, hogy
bennem is vannak még kitöltetlen terek
az elegyengetett, sima feketeség alatt.

Závada Péter: Anyaverspróba kettő

Hegyes metszőfogad, eszelős, barna szemed,

Széles járomcsontod markáns vonala,

Ahogy az arcodból kiáll, előre mered

– Valóságosabb vagy most, mint valaha.

Huszonéves lehetsz, még boldog, amilyennek

Egy fekete-fehér képen láttalak.

Finom ívű vállak, telt és nehéz mellek:

Egy múltból s álomból formált lányalak.

Nézlek, és már sejtem, ez csak képzelgés lehet

– Hogyan is lehetnék veled egy idős?

Huszonnyolc éve te adtál életet,

S a szoba, a szék, az ágy sem ismerős,

A testtartásod sem - most könnyedebbnek látom –,

Kezed karba fonva ülsz a fotelben.

Tudom, most már biztos: nem lehet más, csak álom,

S félek, nem én téged, te álmodsz engem.

Závada Péter: Vákuum

Nem a gyász terjed szét bennem,

inkább üresség ez, mint ahogy

a vakok sem a sötétet látják,

hanem a semmit. A semmit persze

nem tudjuk elképzelni, az üresség-

értelemben vett vákuum voltaképp

nincsen. Gondolj csak bele, sokáig

azt hitték, légüres tér veszi körül,

pedig a Holdnak is van egy egészen

vékony és ritka légköre. A könnyebb

atomokat magával sodorja a napszél,

de néhány nehezebb a felszín

közelében marad. Álmomban megtalálni

téged az utca forgatagában: mintha

az univerzumban egy idegen élet

nyomait kutatnám. Félek, hogy olyan

vagy, mint egy civilizáció, ami azelőtt

elpusztítja magát, hogy hírt adhatna

létezéséről. Ha mégis találkoznánk,

elmondanám, ami egy ideje foglalkoztat:

hogy az éjszaka csak a bolygó ránk

vetülő árnyéka, hogy az emléked is,

mint a ritka légkör: még bőven

meg lehet fulladni benne.

Závada Péter: Remíz

Nem tudom elfogadni, hogy lassan
véget ér ez a nyár is, és aztán már
nem lehet változtatni rajta. Az képtelenség,
hogy mától az elöl felejtett tej vagy
a számban a fogak egy új időszámítás
szerint romlanak. Legalább át kéne
csempészni magamból valamennyit
ebbe az új korszakba, hogy ezután is legyenek
a múltammal kapcsolódási pontjaim.
Csak vigyázni kell, nehogy lebukjak:
a szemeim vörösek és be vannak
dagadva, persze, hagymát vágtam,
vagy úszni voltam, és kicsípte őket a klór.
Két hete nem láttalak, és amióta
másnál alszol, már csak a forró laptop
hagy vörös égésnyomokat a mellkasomon.
Mi lesz, ha a legelején félbeszakad
ez a gondolatfonál, és sehogy se
jut eszembe, hogy kéne folytatni?
De azt se lehet, hogy folyton írom,
amit gondolok, az utcán, mondjuk
a telefonomba, biztos elütne egy villamos,
és akkor már mindegy volna. Átható
fűszaga van ennek a hétfőnek. Biztos
kenderolajjal kenik az alkatrészeit.
A jövő ott van valahol a szerelvény
csuklóján túl, puha, sötét kanyar: beláthatatlan.
De lassan úgyis vége, kivonják a forgalomból
ezeket a rozsdás napokat is, én pedig
egyedül ébredek majd a remízben,
sötétedés után, mert úszásból jövet
elaludtam a leghátsó ülésen, és senki
nem szólt időben, hogy le kéne szállni.

Závada Péter: fokok között

Mire elkezdem, talán meghalok.
Megint sokat iszom, sokat dohányzom.
A szemeim bedobott ablakok.
Keresztüllátni a hideg szobákon.
Mire megszületsz, tán befejezem.
Mindig is egy kislányt szerettem volna.
Nem gondolkodtam még a neveken.
Bármi lesz is, a léted indokolja.
Te elkezded, s én is megszületek:
apró darázslárva egy mászókában.
A fokok között tartok szünetet.
Komoly, nyugodt hídpillér lesz a lábam.
Eldöntöm, hogy éppen Lili vagy Hanna
- füzetbe vésik majd az angyalok.
Új szavam lesz már minden szavamra.
Talán elkezdem, mire meghalok.

Závada Péter: A véletlenek logisztikája

Legyen a reggelek zajos redőnye.
Szobám, mikor aranyba burkolózik.
A lomha fény, hogy sarkait beszője
az asztaltól a fiókos komódig.

Legyen a gang, az udvar téglalapja.
A kovácsoltvas korlát görbe rácsa.
Ahogy a csupasz fal mentén haladva
az omladozó bérházat bejárja.

Legyen a glett alatt a kábel - miért ne?
A szomszéd nő, aki csak álmában józan.
A frissen mázolt ajtófélfa kékje,
a sárga csekk a lépcsőfordulóban.

Legyen a porszemek jobbkéz-szabálya.
A lüktetés, amint a ház szívében
egy bonyolult fűtőrendszer kazánja
éppen vizet pumpál át a verőéren.

Holdfényes éjszakák áramszedője.
Szerelmektől szikrázó idegpálya.
Nem létező véletlenek előre
megtervezett, precíz logisztikája.

Závada Péter: Tán

tán csak a törődés fals varázsa
hinni: valakinek jó, ha vagy
tán csak azért van szükséged másra
hogy szerethetőnek tudd önmagad

tán rátalálni sosem akartál
az se bántott volna, ha nem leled
most, hogy könnyedén tiéd lehetne, tán
fontosabb az, hogy elveszítheted

így többé magadat nem kell okold
mert ezt a játszmát senki sem nyeri

tán az bánt, hogy igazán tiéd se volt
s mégis sikerült elveszíteni

Závada Péter: Bűnjel [3]

Reggelre kihûlt a helyed,

belepte valami nyirkos és hideg,
mint a hó azt a szürke foltot,
amit az autók hagynak.
Nem tudom, te hiányzol-e,
vagy csak az, hogy eszembe juss
- emlékszel, amikor az építkezésen
üveggyapotba tenyereltem,
napokig nem tudtam eldönteni,
hogy egy szilánk szúr-e, vagy már
csak a helye. Pedig én próbálom
kitapogatni a közösen eltöltött
idõt, mint egy villanykapcsolót
a sötétben. A sötétség mélyén
azt az ismerõs arcot. Összerakhatatlan.
De te a kezem ügyében hagytad
a harapófogót, hogy megtanuljam,
milyen hideg lehet egy terpesz.
Mélyen a bõröm alatt viszketsz.
Üveggyapotba törülközni.