May Sarton: Now I become myself

Now I become myself. It's taken
Time, many years and places,
I have been dissolved and shaken,
Worn other people's faces,
Run madly, as if Time were there,
Terribly old, crying a warning,
"hurry, you will be dead before -----"
(What? Before you reach the morning?
or the end of the poem, is clear?
Or love safe in the walled city?)
Now to stand still, to be here,
Feel my own weight and density!
The black shadow on the paper
Is my hand; the shadow of a word
As thought shapes the shaper
Falls heavy on the page, is heard.
All fuses now, falls into place
From wish to action, word to silence,
My work, my love, my time, my face
Gathered into one intense
Gesture of growing like a plant.
As slowly as the ripening fruit
Fertile, detached, and always spent,
Falls but does not exhaust the root,
So all the poem is, can give,
Grows in me to become the song,
Made so and rooted by love.
Now there is time and Time is young.
O, in this single hour I live
All of myself and do not move.
I, the pursued, who madly ran,
Stand still, stand still, and stop the sun!

W. B. Yeats: Never Give All The Heart

Never give all the heart, for love
Will hardly seem worth thinking of
To passionate women if it seem
Certain, and they never dream
That it fades out from kiss to kiss;
For everything that’s lovely is
But a brief, dreamy, kind delight.
O never give the heart outright,
For they, for all smooth lips can say,
Have given their hearts up to the play.
And who could play it well enough
If deaf and dumb and blind with love?
He that made this knows all the cost,
For he gave all his heart and lost.

Pál Dániel Levente: álmaink piros sportladája

tegnap este, ahogy bandukoltunk a práteren,
egy parkoló kombi ladáról eszünkbe jutott,
hogy volt gyerekkorunk s voltak álmaink,
s mennyit ladáztunk más ladák között,
és hányszor elképzeltük, hogy vajszínű
és nagy csomagterű öreg családtagunk
majd lecseréljük, ha nagyok leszünk,
majd lecseréljük egy piros sportladára,
és száguldunk lehúzott ablakokkal,
és meg sem állunk, és összefolynak
kinn fényes szelek, és szabadok leszünk,
és annyit tankolunk, hogy meg se álljunk,
és megnéznek majd lányok és fiúk,
és miénk lesz az élet, és nem lesznek
álmaink tovább, és az lesz a boldogság,
hogy minden vasárnap délelőtt
kitisztítom a motort és szélvédőt mosok,
és a tisztítófolyadék habjával kottázom
majd a dallamot, mit az utastérben dúdolsz,
ahogy a szőnyeget sikálod-pucolod –
és ahogy bandukoltunk tovább a práteren,
megfogtam kezed, megcsókoltalak,
és füledbe súgtam, hogy nincs ladánk,
de a boldogság lada nélkül is boldogság marad.

Jeanne Lohmann: Reminders

You said you’d pick up cheese
at Lucca’s in the Mission, came home
with fresh-cut Sonoma Jack, aged Swiss,
that delicious creamy goat cheese we
spread on bagels at breakfast.

Let’s go again, both of us,
to San Francisco, buy a loaf
of Boudin’s sourdough rye,
pack a basket of bread and cheese,
fruit, a bottle of red wine,
and head for the park. We can feast
on wet gray fog, our old happiness
breaking through like sunshine.

Nádasdy Ádám: Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

Csobánka Zsuzsa Emese: Ősz

Fesd meg a kabint, ahol minden hullám ellenére
mozdulatlan a víz.
Borostás lesz a bőr, a szálakat hiába tépkedte ki,
móló és nyílt tenger között nem változik a táv.
A vágyakkal volt a baj.
Nem kellett volna a várost akarni.
Abban a zajban nem volt soha semmi,
ami ne akart volna valami mást.

Ne félj, ember, kinő a szőr,
hiába hazudod csupaszra az arcod.
Bizonyos részleteid láthatatlanok,
és ezen hiába változtatnál.
Vissszalopni a szobrot az oltárra
épp csak annyi, mint leborotválni tar koponyát.
Azokon a régi köveken egy fehér macska ül most,
valamit visz a víz, visszatükrözi a kést, meg ne fulladjál.

Mike Bove: Our Neruda

My mother gave me a book
of Neruda’s poems
with a beautiful inscription
and when I got mad
I tore it out, sold the book
in a yard sale. Christ,
I wish I hadn’t done that.
Not for Neruda
but for her,
for that inscription
as the last part of her,
last evidence
of her influence and care.
Neruda wrote with green
ink as a symbol
of private hope and desire.
Halfway between duty and desire
I lay awake trying to remember
what she wrote, something
about lasting love
and the slow grind of years apart,
something beautiful,
but I’ve said that,
something I’ll never
remember because
I tore out the page,
sold the book
in a yard sale.
And now every day
feels like a torn page,
like my Neruda in a stranger’s hands,
so each morning I write
a new inscription
on my mind’s first page:
always beautiful,
always in green.

Miguel De Unamuno: Throw Yourself Like Seed

Shake off this sadness, and recover your spirit
sluggish you will never see the wheel of fate
that brushes your heel as it turns going by,
the man who wants to live is the man in whom life is abundant.

Now you are only giving food to that final pain
which is slowly winding you in the nets of death,
but to live is to work, and the only thing which lasts
is the work; start then, turn to the work.

Throw yourself like seed as you walk, and into your own field,
don't turn your face for that would be to turn it to death,
and do not let the past weigh down your motion.

Leave what's alive in the furrow, what's dead in yourself,
for life does not move in the same way as a group of clouds;
from your work you will be able one day to gather yourself.

Kemény István: A bűnbeesés

Száz éve, mikor a nagy vashajók
áthordták a bűnt Amerikába
Európa meggyónt és megáldozott
és még nem derült ki, hogy hiába,
elvitte a százéves lázadót
emigrációjából a nátha,
a karácsony akkor havat hozott,
a kispolgár szép volt mint a kályha.
Akkor még a régi házban laktunk
arkangyal előtti gyerekésszel,
Apu fiókjában mi matattunk,
nyitva felejtette, nem emlékszel?
Karácsony volt, még csak ki se kaptunk,
pedig a tűzből kapkodta kézzel.
Meggondolatlanul tűzre raktunk
valamit, ami most lassan ég el.

Stephen Dunn: Cardinal Cardinal

You’re a male attacking the window
where your rival appears, dangerous
and familiar. You know exactly
what that bird has in mind.
Important, therefore, to defeat it

but you have a brain no bigger
than your enemy’s. The odds
are against you, as they were
when the female was given all that
quiet beauty. You’re bright red,

as is the bird you attack, and anyone
who’s ever been loud and horny
understands the problem. Nothing
is likely to happen if you go on like this
unless suddenly you’re frightened into sense,

which is exactly what occurs, but by then
your beak is sore, and your friends
are formulating an owl decal joke
at your expense, the owl decal on the window
that has sent you back to the trees

where you have to please the subtle
brown thing with qualities you’re not sure
you have. Tell us about the ceremony –
the seed you bring to her like a kiss,
the delicacy with which she accepts it.

Tóth Krisztina: Ősz

Egyszerűen csak fáraszt az idő,
hogy rajta kívül töltök éveket.
Tőlem már nem, csak belőlem telik,
mindig magamban kell, hogy nézzelek.

Ne volna ez a kérdezz-felelek,
Most is, ahogy a buszra várok.
Beszélget veled valaki bennem,
mikor én hallgatni kívánok.

Győrfi Kata: Éppen annyira

úgy fekszünk egymás mellett,
mint két azonos értelmű szó.
aki tudja, mit jelent a másik.
te a hátadon érted magad alatt azt,
ami én a baloldalamon fekve vagyok.
és kifordulsz, és átölellek,
és befordulok, és megölelsz,
míg én a hátamon értelek magam alatt.

éppen annyira fedjük egymást,
mint aki tudja, mit jelent a másik.
én a bal karom, te a jobb térded,
és ha elalszom, ébren leszel,
ha elfáradsz, megébredek,
míg én téged, te engem húzol magad alá.

Dan Edwards: Blessed

Blessed are those who can read Neruda
          in Spanish or Merwin or Mitchell.
Blessed are they for there are times
          when the heart is too dull
and then those times it is not
          nearly dull enough.
But blessed are you
          when Neruda speaks your very soul;
and almost blessed when he speaks
          your soul remembered
                    almost fondly.

Lackfi János: Gyűjtögető

Most kiöntöm a gabonapelyhet a bádog kekszesdobozba,
olyan hangja van, mint a kutyakajának, a bátyám tegnap
tizenegykor kikászálódott az ágyból, és mire hazaértünk
a boltból, az összeset megette, és amikor dühösködtem,
rám förmedt, hogy könnyen lekeverhet egyet, és bejött apa,
hogy mi a frászt problémázok, talán nem nyammogok eleget
az étkezések között, mire mondtam, még nem is reggeliztem,
és úgy elképzeltem már magamnak a gabonapelyhet,
ekkor apa zavarba jött, azt mondta, tényleg nem szép
elenni más elől a reggelit, de azért a világ nem dőlt össze,
ehetek mást is, mint amit elképzeltem, igaz-e, bakfitty,
azzal belecsípett a hasamba, utálom, ha csipdesik
a hasamat, de hiába mondom neki, századszor is
megcsinálja, neki ez jópofa, ahogy a bátyám is jópofának
tartja, hogy felzabálja a gabonapelyhemet, mindenki
olyan rohadt jópofa ebben a családban, de csak addig,
ameddig az én reggelimről meg a hasamba csípésről
van szó, próbálnék csak a bátyám drótgubancos
számítógépéhez nyúlni, leüvöltené a fejemről a hajat,
és ha belepiszkálnék apa összevissza papírjaiba,
abból is ideges kiabálás lenne, torkig vagyok vele,
megeszik a kedvenc reggeli kajámat, és hosszan kell
pénzt kunyerálnom apától, cserébe belecsíp a hasamba,
mintha még óvódás volnék, mintha nem sminkelnék,
és nem kellene szőrteleníteni a lábamat, pedig kell, attól is
mindenki ideges, hogy a letörült szemceruzás zsepiket
meg a legyantázott szőrt szertehagyom, mintha nem is
az ő alsógatyáikkal lenne tele az egész fürdőszoba,
mehettem egyedül a kunyerált pénzzel a boltba,
de cserébe miközben jól hallhatóan zörgök a bádog
kekszesdobozzal, úgy rejtem el a vásárolt gabonapehely
egyharmadát a lekvárok mögé, ahogy egy mókus
vagy egy hangya készül télire.

Petri György: Márciusi vének

Aggatott szőlőfürtök. Golyólukasnak
megélt molyette zakók. Sok lázbeszéd. Kevés tett.
Egyetlen hőstett: a fegyverletétel;
egyetlen épelméjû: Görgey.
Öregedem: már per tu-ban vagyok
a Törökhonon át Párizsba kényszerült
kuplerájtulajdonossal, valamint a
turini remetével (a fiatalabbak kedvéért: tér, kalap,
esik rája, kokárd.)
"Ha mégegyszer azt üzeni
mindnyájunknak el kell menni!
Éljen a magyar szabadság,
éljen a haza!"
Tetszenek érteni: ha és mégegyszer.
Nem kapkodjuk el a dolgot.
Vitam et sanguinem, sed non pecuniam
(latinul nem tudók kedvéért: életünket és
vérünket, de a pénzünket - soha).
De egyszer azért tettük a dolgunkat
(illetve tették az áldozatok): illette őket
közkrajcár, honvédmenhely, kárpótlási (!) törvény,
mely gyönyörű magyar szó! pótolták a kárt, ott ahol
nem volt. Van valami hézag? Az megkapja a
hézagpótlót! (Lyukat a fejibe.) A lassúdadabb
felfogásúak kedviért:
Damjanich szájában
égett a szivar,
amikor akasztották,
és a hóhérsegédek
nem mertek hozzányúlni.
Noli me tangere.
Szellete a szivarfüst.*
* Jegyzet: A szakorvosok szerint akasztáskor a delikvens defekál és spontán hólyagürítésre kerül sor. Bizonyára igazuk van. De azért - személye válogatja - ember marad.**
** Néha viszont magára marad. És fütyörészik, mint kisgyermek az erdőben. Hogy ne féljen.

Adrianne Kalfopoulou: Growing

She uses the apartment keys
to let herself in from the neighbors.
I am unnerved, maybe from drinking.
I know it will take all
the last of my strength to get through
the bath hour, reading Babar,
the talk of hair, how and if we will braid it,
tomorrow’s homework review—
I am really in a poem I say, cutting
lines together, images, this poem
I am always aiming at, pulling the sheet over
the day’s trial, pulling browned buds
from the night flower (didn’t give it enough
water this winter – it might not bloom
this spring). Brushing out
my daughter’s fine hair over her
wide forehead, caressing it, I put
another story together; she says
in eight-year-old-directness, “You threw him out
didn’t you?” This is the moment
I gather the lines, the poem, the raw
tendrils, watered or not, snapped in urgency
(the night flower has such a pungent smell).
“He wasn’t with me anymore sweetie,
he slept on the couch in the living room,
that’s not being together.” She weighs this,
the poem, in fragments, may never get written.
We are managing this – I am calm, I am on
other territory, a kitchen of plenty,
school problems solved, pencils sharpened,
the lesson memorized. “Did I do it right?”
she asks of the math review, I am calculating the lesson—
Motherhood, this sudden test. Unprepared,
untutored I am telling her the grade isn’t important,
it’s what you learn, what you can take with you.

Szabó T. Anna: A mai nap

1.
Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.

2.
Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van,
csak feküdtem alattad boldogan.
Egy másik város, egy régi lakás.
És ezután már soha semmi más.

Elvesztettem, de megtaláltalak.
Csak azt vesztettem el, mi megmarad.
Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem.
Jöttél az úton, indultál velem.

3.
Levágott hajad sepregetem össze.
Tizenhat éve együtt. Hány helyen.
Terek, lakások. Nézegetem: őszül.
Jaj, életem.

Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni?
Inkább szálanként összegyűjteném.
Jó, tudom: soha semmit se dobok ki.
De hát: enyém!

Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó
pöndör szirmai. Hogy hull minden el.
Forog a föld is velünk, körbe-körbe.
Nem érdekel.

4.
Nem érdekel csak a nyakad, a vállad.
Ahogy megyünk egy téli hídon át,
összefogódzva. Ahogy hazavárlak.
Csak vándor hordja hátán otthonát.

Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt.
A csupasz padlón, széken, asztalon.
Én nem akarok igazán, csak egyet,
de azt nagyon.

5.
Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem.
Házunk a várunk, így gondolkozom.
Pedig nem kősziklára építettünk,
hanem utazunk, egymás melegében,
a ködös hídon, egy villamoson.

És azt érzem, hogy megtörténhet bármi,
mint akkor, ott, az első éjjelen.
Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni.
Ahova te mész, oda jöjj velem.

Jerzy Hordynski: A versről

Nem kell hogy a vers
komolynak szülessen
tanár legyen
komplexusok trógere
kétségbeesés perselye
altató.
Elég
hogy megállítsa röptében a lepkét
és a mezők illatát hagyja
a semmibe néző
ablak peremén

--Fordította: Dabi István

Michael Burch: Ordinary Love

Indescribable--our love--and still we say
with eyes averted, turning out the light,
"I love you," in the ordinary way

and tug the coverlet where once we lay,
all suntanned limbs entangled, shivering, white ...
indescribably in love. Or so we say.

Your hair’s blonde thicket now is tangle-gray;
you turn your back; you murmur to the night,
"I love you," in the ordinary way.

Beneath the sheets our hands and feet would stray
to warm ourselves. We do not touch despite
a love so indescribable. We say

we’re older now, that "love" has had its day.
But that which Love once countenanced, delight,
still makes you indescribable. I say,
"I love you," in the ordinary way.

Billy Collins: The Trouble with Poetry

The trouble with poetry, I realized
as I walked along a beach one night --
cold Florida sand under my bare feet,
a show of stars in the sky --

the trouble with poetry is
that it encourages the writing of more poetry,
more guppies crowding the fish tank,
more baby rabbits
hopping out of their mothers into the dewy grass.

And how will it ever end?
unless the day finally arrives
when we have compared everything in the world
to everything else in the world,

and there is nothing left to do
but quietly close our notebooks
and sit with our hands folded on our desks.

Poetry fills me with joy
and I rise like a feather in the wind.
Poetry fills me with sorrow
and I sink like a chain flung from a bridge.

But mostly poetry fills me
with the urge to write poetry,
to sit in the dark and wait for a little flame
to appear at the tip of my pencil.

And along with that, the longing to steal,
to break into the poems of others
with a flashlight and a ski mask.

And what an unmerry band of thieves we are,
cut-purses, common shoplifters,
I thought to myself
as a cold wave swirled around my feet
and the lighthouse moved its megaphone over the sea,
which is an image I stole directly
from Lawrence Ferlinghetti --
to be perfectly honest for a moment --

the bicycling poet of San Francisco
whose little amusement park of a book
I carried in a side pocket of my uniform
up and down the treacherous halls of high school.

Billy Collins: A költészettel az a baj

A költészettel az a baj, jöttem rá,
ahogy egy éjjel sétáltam a parton -
talpam alatt hűs floridai homok,
és csillagok parádéja az égen -

szóval a költészettel az a baj, hogy
újabb költeményekre ingerel:
újabb guppik a tele akváriumban,
újabb nyúlfiak

szökellnek elő az anyjukból a harmatos mezőre.
Na és hogy lesz majd vége?
Lehet, hogy végül eljön majd a nap
mikor már mindent összehasonlítottunk
minden egyébbel a kerek világon,
és nem is marad több dolgunk,
csak csendben becsukni füzetünket
és ülni összetett kézzel asztalunknál.

A költészet nyers öröm
felemel engem, mint a tollat a szél.
A költészet élő fájdalom
és letaszít, mint lánc zuhan a hídról.

De a vers leginkább mégis
új versek írására ingerel,
hogy várjam, amint kigyúl a sötétben
a lángocska a ceruzám hegyén.

És persze rögtön lopni akarok,
betörni a mások verseibe,
elemlámpával, símaszkkal, ahogy kell.
S milyen szánalmas rablók is vagyunk,
zsebmetszők, bolti tolvajok,
gondoltam, miközben
hideg víz örvénylette körül lábamat,
s a világítótorony végigcsapott megafonjával a tengeren,
ezt a képet természetesen loptam,
mert maga Lawrence Ferlinghetti írta -
hogy őszinte legyek egy pillanatra -

a biciklis San Francisco-i költő,
kinek vidámparknyi kis kötetét
az egyenruhám zsebében rejtegettem
a gimi szorongató folyosóin.

-- Szabó T. Anna fordítása

Scott Watson: In The Making

what we
make of
this is
what
we are
made of

Jatzkó Béla: Mágia

Mikor jöttél, én már senkit se vártam,
asztalomon nem volt sem bor, sem abrosz,
szobám kihűlt, pókháló nyúlt nyakamhoz,
a ház üres volt, mégis kulcsra zártam;

az ablakon buktál be, mint a napfény,
az üveg megpendült, de nem törött el,
befűtöttél meztelen köldököddel,
fogad zománcával megterítettél;

azóta úgy élek, mint egy királyfi,
varázslatod valósággá fogadtam,
kincseim köldöködben és fogadban,
kastélyom van, mégsem kell kulcsra zárni;
velem maradtál, – történjék akármi,
gazdag vagyok s immár kifoszthatatlan.

Deák Botond: Zajló

nem igazán mertünk rálépni
pedig már tiszta vizet öntöttünk
a pohárba, mindent megígértünk
hogy küzdeni fogunk a félelmeink ellen
meghagyjuk a borostyánt is
a házon, hiába vizesedik a fal
és akkor idáig utaztunk, ahol zajlik
mert az élet része a zajlás
rianással a szemeinkben.

Hilary Mellon: Do Something With These Words

Here, what's all this then?
I heard you creep into my poem, uninvited, you sly bugger.
I can see where you forced an entry too.
Look, just there between that weak couplet and the spelling mistake.
Decided to squat in my newest stanza, I suppose?
And now you've got the cheek to ignore me,
sitting back on your heels contemplating the structure.
Well sod off, mate.
I've not been polishing rhymes all these years
just for you to come in and finger them.
And what do you think you're doing now?
That's my best metaphor you've got your feet up on.
I sweated blood over that,
sitting up nights putting it together.
And it didn't come in kit form either, I can tell you.
Made it myself, I did,
starting from scratch with a few old similes
cobbled together in various ways till they came out right.
And, believe me, it took a long time.
But it's still not strong enough to take your weight.
There, I told you so.
Strewth, you've bent the bugger now.
I can't mend that, it's useless.
Look, if you really insist on staying,
why don't you sit on something a bit more substantial?
Go on, there's a nice sharp image over there.
Quite comfy really, if you put a cushion on it.
Actually, I borrowed it off someone a few years back
and never got round to using it properly.
Here, now I think about it, it could be one of yours.
I used to really like your stuff in those days.
Still would, probably, if I had a chance to see it.
Haven't brought any with you, I suppose?
No? Oh.
Look, I've got an idea.
If I let you stay for a while, perhaps we could collaborate,
get it together on paper, as it were.
Yes, why not.
Go on, shift up a bit.
I'll get the beer out,
you see if you can do something with these words.

Tere Sievers: July Rain

The sudden storm
flashes and rumbles
the ozone air a tonic
for the humid afternoon.
I stand waiting
at the screen door
as the hard rain digs
puddles in the dirt.
I remember young Julys,
the mud under my feet
thick, warm and soft.
The cloudburst passes.
I push open the door,
smell the air
and drop my shoes.

Guy Goffette: Annyi minden

Elnézted, hogy egész télen a fû közt, sárban
hányódjék az a szép piros napernyõ
és berozsdásodjanak ízületei, szó nélkül
tûrted, hogy a szél leverje

a madáretetõt, elhanyagoltad
a rózsaágyásokat, nem viselted gondját
a földet gömbölygetõ almafának. Idõ híján
vagy szórakozottságból

annyi mindent hagysz meghalni magad körül,
hogy saját házadban már csak a
léghuzat frissíti fel szemed
– s még csodálkozol, csodálkozol,

hogy nyáron is átkarol a hidegség.

-- Lackfi János fordítása