Tegnap reggel óta havazik. A város körvonalai
alig látszanak a sűrű hófüggönyön át. Lovam mozgásán
érzem, hogy fárad, minden lépésnél remeg alattam a teste.
Csak akkor vettem észre azt az embert, amikor elhaladtam
mellette. Addig azt hittem, egy kupac föld az út mellett,
amit belepett a hó. Megmozdult.
Gyerekkoromban láttam utoljára ilyen havat,
Pannóniában. Apám a hátán vitt haza, különben elsüllyedtem
volna a hóban. Már csak ruhájának faggyúszagára emlékszem, és a válla
fölött a messzi dombsorok szürke vonalára.
Az ember megmozdult, kinyújtotta a kezét.
Fagytól szederszínű bőrén csorgott a megolvadt hó.
Megpróbált szólni hozzám, de csak nyöszörögni tudott,
keze megdermedt a mozdulatban. Mint egy csupasz faág,
ahogy kimeredt a hóból a karja. Leugrottam a lóról,
köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt
testét a köpenyen át. Rám nézett, szólni akkor sem tudott,
láttam a szemében az arcomat, az arcomat és a hólepte
vidéket körülöttünk. Fiatal férfi volt, olyan sovány, hogy a
köpeny alatt szinte elveszett a teste. Magam elé ültettem
a lóra, úgy haladtunk át a városkapun.
A centurio utánam szólt, hogy miért nem hagytam inkább odakint,
a falon túl, mindenkinek jobb, ha az ilyen nyomorult koldusok
elpusztulnak télen, mint a legyengült
őzek, már így is sok van belőlük. Ha tudnád, mit beszélsz,
belepusztulnál a szégyenbe, mondtam neki, s ahogy
továbblovagoltam, hallottam még harsány röhögésüket.
Amikor aznap éjszaka, a legénységi szálláson álmomban
megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet
ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem
messze a városkaputól. Nem láttam tisztán az arcát, olyan
erős fényt árasztott, de tudtam, hogy Ő az. Beszélt hozzám. A
köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted. A fény az én
ruhám, öltözz fel az én ruhámba, terítsd magadra palástomat,
melyre Atyám nevét hímezték az angyalok. Reggelre elállt a
havazás, méteres hó borította a város utcáit.
Álltam a hideg, téli napsütésben az ablaknál.
Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem.
Mintha nem is én nézném a halványkék eget a
sikátorok fölött, mintha csak tekintet lennék, test
nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne.
Mintha eltűntem volna magamból. Mint ez az üres
mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán
ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám,
úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra
dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram.
Nem vagyok a magamé.
Az a koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva,
mint te voltál közöttünk. Nem vagyok sehol, csak arcod
fényében. Nem mozdulok el a fényből, Uram. Ruhádba
öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen
havazáson, ami az evilág.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Győrffy Ákos. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Győrffy Ákos. Összes bejegyzés megjelenítése
2024. augusztus 5., hétfő
2022. december 12., hétfő
Győrffy Ákos: A kunyhó
Az a kunyhó még nincs
felépítve ahol kihúzhatnék
egyszer egy májust, a
zsindelytetőt öreg bükkök
karistolnák, a zivatarok
szaga megülne ruháimban,
kakukk és fülemüle altatna
el, nézném a növekedést, a
kitárulkozást, nem
gondolkodnék, nem vonnék le
következtetéseket, csak
néha hajnalonként
ismeretlen virágok illatára
ébrednék, és kitörne belőlem
az oktalan sírás, nem, ez a
kunyhó még nincs felépítve
bennem.
2020. július 13., hétfő
Győrffy Ákos: Védőbeszéd
Van még két vagy három életem ezen
kívül, amiből most beszélek ki. A két
vagy három másik életem helyszínei
és viszonyai sokkal egyszerűbbek és
letisztultabbak, mint ezé a -jobb híján
nevezzük így- saját életemé. Ha akarom,
azokban élek egy ideig, és azokban élni
elementárisabb, mint ebben. Akkor
másféle ég alatt vagyok. Azokban az
életekben a hangom is más, a mozdulataim
is, a gondolkodásom, másképp gesztikulálok.
Hogy ezt az életemet kénytelen vagyok
valóságnak tekinteni, míg azokat fantáziáknak,
csak a saját gyengeségem jele.
kívül, amiből most beszélek ki. A két
vagy három másik életem helyszínei
és viszonyai sokkal egyszerűbbek és
letisztultabbak, mint ezé a -jobb híján
nevezzük így- saját életemé. Ha akarom,
azokban élek egy ideig, és azokban élni
elementárisabb, mint ebben. Akkor
másféle ég alatt vagyok. Azokban az
életekben a hangom is más, a mozdulataim
is, a gondolkodásom, másképp gesztikulálok.
Hogy ezt az életemet kénytelen vagyok
valóságnak tekinteni, míg azokat fantáziáknak,
csak a saját gyengeségem jele.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)