Tóháti Zsuzsa: Vacsora

A pizzásdobozra írtam a neved,
mielőtt elsétáltam vele a szemétledobóig.
Régen mindig ráfirkáltuk a dobozokra,
hogy melyik a tiéd s melyikből ehetek én.
Ha már nem vagy itt, legalább a nevedet harsogja
az üres kartondoboz -
serceg a filc alatt a zsíros felület.
Így olyan, mintha a te pizzádat ettem volna meg,
pedig te sosem engeded, hogy bárki
beleegyen a kajádba.
Mindig azt mondod, hogy “ott a tied”.
Nem azért, mert irigy vagy,
egyszerűen nem bírod elviselni,
ha valaki más keze a tányérodon matat
vagy a pizzásdobozodban.
Van még ezernyi ilyen tulajdonságod,
amiket én sosem értettem, hiszen
nekem vannak tesóim, és
velük mindig mindenemet meg kellett osztanom.
Ez ilyen egyke dolog lehet.
Borospohárból is mindig
kettőt kellett elővennem, pedig
én simán ittam volna a poharadból,
engem az ilyesmi nem zavar.
De te nem szereted, ha érzed
valaki más szájának a melegét
a hűvös üvegpohár peremén.
“Nem illik”, mondod, de én
jól tudom, hogy ennél többről van szó.
Van benned valami elemi irtózás attól,
hogy megoszd mással is azt, ami a tied.
De mondom, nem irigységből van ez, talán
inkább nem szoktál ehhez hozzá,
azt hiszed, ha osztozol, akkor
belőled is kiszakad egy darab
vagy nem is tudom.

Tóháti Zsuzsa: Hirtelen, sokat

Azt kérdezted két korty között,

hogy híztam vagy fogytam-e hirtelen, sokat,

amitől a combomon megjelentek azok a striák.

Ötvenkét kiló voltam akkor, te meg még nem

ismertél elég régóta, hogy tudd,

én sovány és nyurga vagyok.

Kamasznak is inkább olyan voltam, mint egy vizslakölyök.

Nem tudtam, mit kezdjek a hosszú karjaimmal,

és hülyén álltak rajtam a nadrágok,

mert ami derékban jó volt, az bokánál lötyögött.

Aztán elment apám, és én próbáltam gyorsan nőni,

vagyis inkább hirtelen, sokat,

hogy gyerekből végre felnőtté legyek,

és elkövethessem sorban a saját hibáimat,

hirtelen, sokat.

Ekkor jelentek meg a combomon a striák,

de te csak a csíkokat vetted észre,

azt nem, hogy bebábozódok, ha veled vagyok,

mint egy teljes átalakulással fejlődő rovar,

és csak remélhetem, hogy egyszer én is imágó leszek.

A koleszban ültünk az ágyamon, és ittuk az

olcsó bort, hirtelen, sokat.

Elmagyaráztad, hogy szerinted furcsák az emberek,

mert a külső alapján döntik el azt is,

kivel barátkoznak és kit kerülnek el.

Aztán sóhajtottál; te is így teszel.

Engem meg elöntött a boldogság, mert igaz,

ott vannak a striák a combomon

(pedig nem híztam és nem fogytam soha

hirtelen, sokat),

és inkább merev báb vagyok melletted,

mintsem pillangó (ha egyáltalán),

de itt ülsz velem az ágyamon,

így nyilván azok közé tartozom,

akikkel barátkozni érdemes.

Azt is mondtad, hogy szeretsz velem beszélgetni.

Azt hiszem, nem vetted észre, hogy én inkább

csak végighallgatom a nagy monológokat.

Nem beszéltem hozzád egyszer sem,

sokat.

Kortyoltál a borból és kifejtetted, hogy

miért fontos neked a nacionalista politika.

Itt végképp hallgattam nagyon,

nekem erről nem volt véleményem.

Csak ültem ott, és ittam veled,

és arra vártam, hogy megbeszéljük,

hogy akkor mi is van kettőnk között.

Mikor már majdnem elfogyott a bor,

és te elmondtál szinte mindent,

ami aznap este eszedbe jutott,

odahajoltál hozzám,

és csaknem összeért a szánk.

Akkor éreztem először,

hogy változnunk kellene,

hirtelen, sokat.