Ágai Ágnes: Tudom

Tudom, mire mit mondanál,

Tudom, adott esetben mit cselekednél.

Meghosszabbítalak magamnak,

szükségem van rád ahhoz,

hogy elviseljem hiányodat.

Ágai Ágnes: Útrakelve

Az igazi út végét sose látni,
az igazi útnak vége nincsen,
csak kanyarjai, elágazásai,
hepéi és hupái, gödrei vannak,
jelzése ritkán,
ki-ki maga jelzi, merre menne,
felfelé, oldal irányba
vagy lejtmenetbe.
Az igazi út göröngyös,
cipő szaggató, süppedékes.
Nem tudni, hova vezet,
tábla nem irányít,
csak a merészek
bandukolnak rajta,
a távgyaloglók,
a fáradhatatlan mindenrekészek.
Mennek, mendegélnek,
mint a mesében,
és egyszer biztosan
oda (hova?) érnek.
Az út végére, ami nincsen.

Ágai Ágnes: Állókép

Hajat mosnak a fűzfák. 

Szép sörényüket bemártják a folyóba, 

és nézik a rezgő tükörképet, 

miközben szemüket csípi a hab. 

Ott állunk a parton, 

gyökereink összefonódnak, 

lombjaink szétterülnek. 

Erős sodrása van a múltnak, 

a hordaléka ránk rakódik.

Ágai Ágnes: Cirkuláció

A holtakat betömjük a földbe,
a földre fűmagot hintünk,
a fűre vizet hullat az ég,
az égből kiragyog a napfény,
a napfénnyel kisarjad az élet.
Olyan egyszerű, hogy felfoghatatlan.

Ágai Ágnes: Télvíz

Hideg van. Szürke ég.
Egymáshoz bújó, fázós fellegek.
A Nap hivatalos ügyben
tárgyalásra ment.
Ülök a szobában.
Két deci forró szeretetre vágyom.

Ágai Ágnes: Szó, ami szó

Nagyon egyszerűen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének,
újra felfénylő, megtalált szavak,
lesikált, erős tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetők.
Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szűkölködő korunkban.

Ágai Ágnes: Lelkiismeret

Gyönge pillanataidban légy erős,
erős óráidban gyöngülj el,
valld be, ha reszketsz,
és szívedben lüktet a vér,
ha szemhéjadat könnyek feszítik,
sírj, kiálts, panaszkodj,
ne zárd palackba a fájdalmadat.

Szenvedj hangosan, dörömbölj,
a néma kín méregként megöl,
ne játszd a bátrat,
ess el, ha löknek,
és ha feltápászkodsz,
ne mondd, hogy semmiség!
A fegyelem rabruháját vesd le,
légy anyaszült,
vállald csapzott, megroggyant magad,
és üvölts, ahogy a torkodon kifér!

Ágai Ágnes: A titkokat az ujjaimnak mondom el

Én mindig először megszagolom a könyvet,
beszívom a képeket és a betűket,
aztán úgy érzem: én vagyok a mese,
és a könyv az olvasó.

Maradj, fogd a kezem,
ülj az ágyam szélére, mesélj!
Ha lerúgom a paplant,
takarj be, simogasd meg az arcom,
és ha elalszom, akkor se hagyj el.

Múltkor azt álmodtam, hogy
léggömbök nyílnak a fűben.
Leszakítottam őket,  és elpukkadtak.
Sírtam. De színes könnyeket.

Hogyha zene szól,
vagy ha a meleg fürdőkádban ülök,
úgy borzongok, mintha fáznék.
Legjobb lenne a fürdőkádat
színültig megtölteni zenével,
és búvárruhában elmerülni benne.