Dimény H. Árpád: kislányomnak 2028-ba

még ma sem tudod, és akkor sem
fogsz ráébredni, hogy talán az egyetlen,
aki több száz kilométer távolságból is
megérzi, ha szomorú vagy, és
már hív is telefonon, az én vagyok,
mint ahogy most is, amikor 15 évesen,
az első komoly szerelmi csalódás után,
semmit se tudva, de már mégis mindent,
és anélkül, hogy kérdeznék bármit,
veszem a slusszkulcsot, autóba ülünk,
irány a kilátó, ahová telente jártunk,
mert édesanyád nem tud, de imád sízni,
és te nem kérdezed, hogy hová és miért,
de furcsán nézel, hiszen nyár közepén
ritkán megy az ember a felvonókhoz,
ilyenkor nem is működik, mert nincs szezon,
de ismerem a gondnokot, egy ötvenesért
megéri neki a fáradságot, szívesen beindítja,
és már röppenhetünk is fel, a csendbe,
a magas füvek fölé, a naphoz közelítve,
és bár már 15 vagy, még mindig túl fiatal,
hogy kimondd, micsoda szépség fölött
lógatjuk a lábunk, és a fekete szemceruza
ijesztően felnőttessé tesz, de ugyanúgy forgatod
a szemed, mint amikor hosszasan magyaráztuk,
miért nem örültünk, hogy későn jöttél haza,
és még mindig nem akarsz majd hinni
a szemednek, még azért sem akarod kimondani,
és talán a fejed is rázod, összeszorított ajkakkal,
dacosan, hogy mindez mit sem ér, de akkor majd
hirtelen érezni fogod, hogy én tudom,
és hogy nem kell mondanod semmit,
elég csak látnod a dús burjánzását a fáknak,
ahogy az ég felé törnek, ahogy az erdő fölött
a nap megvilágítja a felhőket, fényes fehér fodrukat,
és a madarakat, amiket irigyelhetnél, nem a repülést,
hanem a begyükben azt az apró szívet,
és nem azért, mert kevesebb fájdalom,
hanem mert hatalmas szabadság férhet el benne

Dimény H. Árpád: Szemrehányás

nem lehet könnyű dolgod, Uram,
ha azon merengsz, mennyivel boldogabb lennék,
ha csak egy pillanatig is láthatnám a jövőm változó képkockáit.
furdal a lelkiismereted, amikor jobb híján
azt nézed, ahogy késő este fáradtan kiszállok az autóból,
bezárom a kaput, és enni adok a kutyának és a macskáknak,
majd alig várom, hogy mindenki lefeküdjön,
elcsendesedjen a ház, aztán szépen belealszom
valami semmitmondó filmbe,
majd másnap ugyanúgy.

nem lehet könnyű, hiszen te azt is tudod,
hogy mi történt volna akkor,
ha elsőre sikerül az egyetemi felvételim,
és hogy a szobatársam hatására
olyan magas szintre pörgetem irodalmi karrierem,
hogy a versesköteteim először angol nyelven jelennek meg,
és csak azután magyarul,
ami a jelenlegi életemhez mérten több mint
ötvenszázalékos minőségi javulást jelentene
mindenféle skálán, nagy árat fizetnél érte, tudom,
plusz egy-egy szög szeretett fiad lábfejébe, tenyerébe

de te tudod, hogy nagylelkű vagyok,
határozottan elutasítanám ezt a lehetőséget.
láthatod, hogy a feleségemet is
igyekszem megkímélni a napi csalódásoktól,
hadd szentelhesse teljes figyelmét,
gondoskodását a gyerekekre
ugye, uram, te nem hasonlítanád a feleségem
ahhoz a másik nőhöz,
akivel az egyetemi évek után ismerkedtem meg,
fájna nekem, ha kiderülne,
hogy a vele folytatott beszélgetéseket
sokkal többre értékelnéd
mint azokat, amikhez most szokva vagy.

arra már gondolni sem tudok, hogyan éreznéd magad,
tudva, hogy egy másik férfi, aki szintén sorba állt érte,
de valamilyen oknál fogva, talán gyávább volt,
vagy lovagiasabb, de beelőztem,
hogy az a férfi sokkal több örömet szerezne neki, mint
amennyit én valaha is adni tudok, még a legjobb napjaimon is,
amikor igazán próbálkozom.

fogadjunk, hogy álmatlan éjszakáid vannak,
nyugtalanul forgolódsz a különféle
lehetséges életeim miatt, hogy mi lehetett volna, ha.
és lám, csak ez van, és ezen már nem változtathatsz,
mert megtörtént, úgy marad még azután is,
ha megszűnök létezni, mert előfordulhat, hogy
a terveiddel ellentétben, megfázok,
mert vékonyabban öltözve megyek ki tüzelőért
a hajnali hidegbe,
és ezzel csak úgy eltékozlok tizenöt évet,
amit te lépésről lépésre
gondosan megterveztél,
hogy kárpótolj a korábbiakért

tudom, ezért ültettél papírhoz,
nem akartál kényszeríteni semmire,
csak megmutattad, hogy te sem vagy sokkal bölcsebb,
és jobb se semmivel,
mint az az egyetemi barátom,
aki a szobatársam is lehetett volna,
akivel már évek óta nem beszéltem,
akinek most levelet írok az életről,
nyilván erről, amelyikről beszélhetek,
amelyiknek te is tanúja vagy,
amelyről úgy tudom,
hogy egyedül én választottam.