Csukás István: Visszatért húsz kiló

Visszatért húsz kiló Csukás István,
szuszogva töltjük ki a nadrágot.
Mivel is köszöntsem, a cukrot nem szeretjük,
férfinak meg nem szoktak adni virágot.

Sört emelek hát, most már úgyis mindegy,
faggatom fölénnyel, mivel ő a kisebb:
hol jártál testem szabad, csavargó része,
milyen ördögöt féltél és milyen istent?

Milyen angyal dajkált és milyen álmot
sugdosott a vakon elenyésző sejtek
csillagporként szállongó tömegébe, s üres
zsebébe milyen világűrnyi Hiány rejtett?

Mert semmi sem történik véletlen,
kicsi s nagy ugyanaz távcsőnek két vége –
mindegy, hogy melyik felén leskelődünk,
belelátunk szorongva Isten kiürült szemébe.

Ilyen volt születésem? S ilyen lesz, mondd,
ilyen egyszerű s könnyű majd a halálom?
Nem vissza-visszatérő részletekben, egyszerre
tűnünk el, s ásít még egy utolsót a hiányom.

Csukás István: Hová tűnt húsz kiló

Hová tűnt húsz kiló Csukás István,
egy éve még megvolt, fénykép van róla,
ennyin már érdemes eltöprengeni, hús
a húsomból: mennyországba vagy pokolba?

Mert az is egy nagy kérdés, a legnagyobb:
vajon ment vele arányosan ugyanannyi lélek?
És honnan hiányzik, ha hiányzik,
hogyan mérjem meg, hol van az a mérleg?

És ami eltűnt, hús és lélek, ugyan
a jobbik részem volt vagy a rosszabbik,
fölösleges volt és azért tűnt el, netán
aki itt maradt, én vagyok fölösleges itt?

Én voltam az a húsz kiló is, hiszen
amit megettem, magammá változtattam át!
De most mi történt, ami tőlem elvette,
az micsoda és mivé hizlalja magát?

A semmi dagad és felcsinált hasában
ott kucorog ez a bizonyos húsz kiló,
várva, hogy végleg megszűnjön, e fordított
születésre e felnőttből készült embrió?

Így múlok el, részletekben, kilónként?
S míg élek, beszélhetek-e múlt időben
magamról? Abbahagyom, még belezavarodom,
mert amúgy maradt ám belőlem bőven!

Csukás István: Dalocska

Csengő szól: gingalló,
röppenj már pillangó!
Pillangó messze jár,
volt-nincs nyár, vége már.
Züm-züm-züm, zúg a szél,
táncol a falevél,
züm-züm-züm, ez a szél!
Egy reggel itt a tél.

Csukás István: Ki ette meg a nyarat?

Ki ette meg a nyarat? Tegnap
még itt volt, mértük a lázát:
37 fok árnyékban, vagyis a fák
hóna alatt. Most se láz, se nyár,
a fák dideregve kapkodnak a levelek
után, rémes csontvázak, kiköpött
halszálkák. De ki ette meg a nyarat?
A kutyámra nézek gyanakodva:
fejét rázza, pofáját nyitja, eloldalog,
megsértődve morog: „Megint mindent
rám kennek…” A fecskéket figyelem,
zsinórírást bögöztek a villanydróton,
silabizálom, de nem tudom elolvasni,
miről szól, kinek szól? Legyintek,
á, nekik ez túl nagy falat! Macska
füstöl át a kerítésen, szájában egéríz,
verébíz, lopott tejföl íze, nem foglalkozik
nyárevéssel, a harmadik szomszédból
gúnyosan visszanyávog. Finoman megpendül
a napraforgó cintányérja. Fülelek,
talán tud valamit. Talán a virágok!
A kertben rózsa, kannavirág, büdöske,
a kifeszített madzagon hajnalka tornázik;
szimatolva motyogom: „Kölnigyár, ott a nyár!”
A rózsa a fejét ingatja, a kannavirág
üresen kondul, a büdöske elpirul, a hajnalka
tele szájjal nevet: micsoda buta kérdés!
Fejemet ingatom, üresen kondulok, elpirulok,
de nem nevetek, mert nem, nem, egyáltalán
nem buta, mert hova tűnik, ami volt?
S dideregve kapkodok a leveleim után,
mert nyár vagyok és fa vagyok egy boldog
pillanatra, és miért voltam, hogyha
eltűnök, s miért tűnök el, hogyha voltam?

Csukás István: Kopottabb éveim felelnek

Kopottabb éveim felelnek a vad
vallatásban: légy szabad!
S menekül komor példák elöl
szívből az ifjúság, őszből a fecske-had:
milyen áldozatok árán,
s milyen álmok határán
lettem én szabad?
Milyen szomjúságtól lettem én részeg,
s milyen ég szárad el felettem;
miféle hitek, miféle gyönyörű tévedések
délibábja tartott bűvöletben,
hogy holdakat rókáztam, csillagokat köptem?
Mit pusztítottam el, aki voltam, a kölyökben?

(ez egyik legelső verseinek egyike, 1962-ből)

Csukás István: Isten megnyomja a tavasz gombot

Isten megnyomja a tavasz-gombot,
s a régi verkli pattogva beindul,
a rigó kiköpi a téli szutykot,
csőrt csücsörít s fütyül bolondul,
a rügyek apró rajzfilmgyárak:
megrajzolják a millió levelet,
szuszog, dohog a vakondjárat,
megindul a forgalom odalent,
a nárcisz kis pöckét kinyomja,
a kapkodva vetkőző égre mereszti,
a vadrózsának tavalyi a rongya,
hullna már, de még nem ereszti,
dagad az akác nyakán az ér,
az éltető nedv lüktetve kering,
bámulok a kertben ösztövér
apadó hitemel, s megtelek megint
együgyű csodával, éltető nedvvel,
s kinövök a földből, mint a bokrok,
s motyogom, vén bolond, gyermeki hittel:
jól van, isten, kapsz egy libacombot!

Csukás István: Szerelmes vers

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett és
hol van már az a felelet –
leolvasztotta a nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.