Nagy István Attila: Minden ablak

Egyedül úszom az éjszakában-
alattam, fölöttem a csillagok-,
téged kereslek a világegyetem
eltakart zugaiban.
De magába zárt
a féltékeny kozmosz,
szemedet csillagnak akarja,
hajad új tejútként ragyog,
fogsorod csillagképpé változott.
Hajnalban kitárok
minden ablakot:
fényeddel megtelik
a szívem.

Billy Collins: Hippos on Holiday

 is not really the title of a movie
but if it were I would be sure to see it.
I love their short legs and big heads,
the whole hippo look.
Hundreds of them would frolic
in the mud of a wide, slow-moving river,
and I would eat my popcorn
in the dark of a neighborhood theatre.
When they opened their enormous mouths
lined with big stubby teeth
I would drink my enormous Coke.

I would be both in my seat
and in the water playing with the hippos,
which is the way it is
with a truly great movie.
Only a mean-spirited reviewer
would ask on holiday from what?

Jim Harrison: Peonies

The peonies, too heavy with their beauty,
slump to the ground. I had hoped
they would live forever but ever so slowly
day by day they’re becoming the soil of their birth
with a faint tang of deliquescence around them.
Next June they’ll somehow remember to come alive again,
a little trick we have or have not learned.

Devecseri Gábor: Egy vidám nap után

Nem kérek öröklétet én:
nem kérem, ami nincs.
Tudom: a mai nap, szegény,
már elszállt, árnya sincs.
Ha azt várnám: tartson tovább,
várhatnám hasztalan.
A mai nap elszállt, szegény,
de amíg volt, nem volt szegény,
évezredek örömeit
sűrítette – és egy kicsit
marad haláltalan;
tűntében is így tart tovább,
s mert tűnten itt van, nem szegény,
s nem hívom hasztalan.
Iszonyú jól érzem magam.
Nem kérek öröklétet én:
nem kérem, ami van.

William Stafford: Our Story

Remind me again—together we
trace our strange journey, find
each other, come on laughing.
Some time we’ll cross where life
ends. We’ll both look back
as far as forever, that first day.
I’ll touch you—a new world then.
Stars will move a different way.
We’ll both end. We’ll both begin.

 Remind me again.

Dékány Dávid: Dal az A-húrhoz

Indulnál, de még nem engedlek haza.
Majd csak akkor, ha már annyira fáradt leszek,
hogy a távozásod után rögtön elalszom,
és nem marad időm gondolkodni.

Nemsoká feljön a Nap, téged már várnak,
de rajtam ne kérj számon semmit,
a te döntésed volt, hogy inkább nekik hiányozz.

Innentől a titkod vagyok,
és nem beszélsz majd rólam, még a legjobbaknak sem,
és tudod jól, hogy mostantól csak mellettem vagy biztonságban.

Ismerek egy erdőt, aminek lombja ugyanolyan kék,
mint a pulóvered.
Ott fogunk tüzet gyújtani fűrészporból és raklapokból
szövetségünk évfordulóján.

Most pedig mehetsz.
Vidd a gitártokot,
abban hoztad a ruháidat meg a fogkefédet, mert elszakadt a táskád.
És mikor legközelebb jössz, írunk egy közös számot,
az lesz a címe, hogy Dal az A-húrhoz,
mert az A-húr hangja bíborvörös,
mint első áldozatunk koporsójának bélése vagy a legszebb ünnepek.

És persze dehogy fogok elaludni rögtön.
Csak nem akarlak kikísérni az állomásra,
nem akarom látni azt a sok búcsúzkodó embert,
nekem már egy chatelés utolsó néhány hangulatjele is nehéz,
egyszerűen túl önző vagyok az ilyesmihez.
És nem akarok az állomásról egyedül hazasétálni,
mert a hirdetőoszlopok egy romantikus vígjáték plakátjaival vannak tele.
Egyenként kéne letépnem az összeset,
és a sarki utazási iroda katalógusán is
túl tökéletesre retusálták azt a párt
ahhoz, hogy ne törjem be a kirakat üvegét.

Szóval most inkább fürdök, legalább egy órát,
de előtte még sokáig bámulom
azt a két láda diót az egyik földszinti lakás előtt.
A fáradtság miatt úgy hallom, hogy bentről szólsz,
pedig csak a te hangodon folyik a víz,
lassan, mint az első tavaszi metszéskor elvérző diófák nedve.

Sajgó Szabolcs: a csend betölt

betölt mindent
a csend

eget földet
tűzhányót
motorzúgást
gyermeksírást
madárdalt
délutáni napfényt
holdtalan éjszakát
az áldozat áldozatát
s szíve mélyét a gyilkosnak
betölt óvodát iskolát
elhanyagolt sírkeresztet temetőt

a Titok egész kertjét betölti
mind a világágyásokat
túl a Tejúton és innen

a csend a csendet betölti
minden zugát

hallod-e

add Uram
hogy ne legyek süket

Billy Collins: Greek and Roman Statuary

The tip of the nose seemed the first to be lost,
then the arms and legs,
and later the stone penis if such a thing were featured.

And often an entire head followed the nose
as it might have done when bread
was baking in the side streets of ancient Rome.

No hope for the flute once attached
to the lips of that satyr with the puffed-out cheeks,
nor for the staff the shepherd boy once leaned on,

the sword no longer gripped by the warrior,
the poor lost ears of the sleeping boy,
and whatever it was Aphrodite once held in her severed hand.

But the torso is another story—
middle man, the last to go, bluntly surviving,
propped up on a pedestal with a length of pipe,

and the mighty stone ass endures,
so smooth and fundamental, no one
hesitates to leave the group and walk behind to stare.

And that is the way it goes here
in the diffused light from the translucent roof,
one missing extremity after another—

digits that got too close to the slicer of time,
hands snapped off by the clock,
whole limbs caught in the mortal thresher.

But outside on the city streets,
it is raining, and the pavement shines
with the crisscross traffic of living bodies—

hundreds of noses still intact,
arms swinging and hands grasping,
the skin still warm and foreheads glistening.

It’s anyone’s guess when the day will come
when there is nothing left of us
but the bare, solid plinth we once stood upon

now exposed to the open air,
just the wind in the trees and the shadows
of clouds sweeping over its hard marble Surface.

Anna Akhmatova: Why then do we not despair?

Everything is plundered, betrayed, sold,
Death's great black wing scrapes the air,
Misery gnaws to the bone.
Why then do we not despair?

By day, from the surrounding woods,
cherries blow summer into town;
at night the deep transparent skies
glitter with new galaxies.

And the miraculous comes so close
to the ruined, dirty houses --
something not known to anyone at all,
but wild in our breast for centuries.

-- translated by Stanley Kunitz with Max Hayward

Polgár Teréz Eszter: Altató

Nem kell félni a manóktól,
boszorkányok sincsenek.
A sufniban sem szökött rabok
csörgetnek bilincseket –
csak a szél zúg,
rázza-veri ajtóhoz a lakatot;
aludj, szépen!
Nem járkálnak zombik
s más rémalakok.
Miska bácsi árnyát látod,
igen, kissé imbolyog…
Dehogy kísért! Hogy bántana?!
Tavaly csokit is hozott,
mikor ő volt a Mikulás.
Nem, krampusz sincs! Sem óriás.
Aludj most már! Itt vagyok.

Faith Shearin: Suicides

There was the one who walked into a river
with her pockets full of stones and the one
who started her car with the garage door closed,
determined to drive herself elsewhere.
The youngest went into the kitchen
and placed her head where she had
so often placed chickens or hams.
These were the women whose voices
I carried in my backpacks, whose books
moved with me from one city to another
and, one day, I realized I had outlived
all of them. I was sad that they could
not describe the other world,
that they offered no map to old age.
Was it dangerous to write? I began
to walk more carefully beside rivers,
to eat cold food, to let someone else
back the car out of the driveway.

Dékány Dávid: Meztelenül

Kétszer láttalak meztelenül.
Először egy osztálykiránduláson,
öltözés közben lestelek meg.

Az első napon még együtt gereblyéztük össze
a gólyákat a szántóföldekről.
Aztán a rozsban fekve figyeltük,
ahogy egy sugárhajtású repülő
átlépi a hangsebességet.
A harmadikon megtanultam, hogy a száraz moha
a rácsorduló vértől is kizöldül,
a negyediken pedig már bosszúból akartam
újrakezdeni a tájat,
átrendezni az alkatrészeit,
egy erdő jelölt és jelöletlen fáit,
a turistaösvényt szakadékba
vagy különösen veszélyes állatok barlangjához terelni.

Kétszer láttalak meztelenül.
Először egy osztálykiránduláson,
másodszor tegnap este,
egy pornófilmben.

Nehéz elhinni, hogy amiben eltévedve
egyszer sötétedésig bolyongtunk,
az most valahány tonna
leveleitől, gallyaitól és élővilágától megfosztott,
méretre fűrészelt ipari nyersanyag.

Nehéz elhinni, hogy ez ugyanaz az égbolt,
mint aminek az aljára rágót ragasztottunk egyszer,
és hullámosra száradt tőle
a félfamentes szürkület.

Szabó T. Anna: Hold-dal

1.

Egy ágyon mikor fejem hátravetve
hagytam, hadd szálljon arcomba a vér
miközben te miközben a te nyelved
a lihegésem vad nyelvét beszélte

láttam hogy fenn az utca túlfelén
a tető alatt kariatida
tartja fején a lemenő napot
vak sorsistennő vár becsukott szemmel
hogy roppant forróságát ránk gurítsa

2.

sütött a hold és te már elaludtál
az öleléstől sütött még a testem
felkeltem mellőled a bodzaízű
derengésben az erkélyre kimentem

levágott hajad ott volt még kupacban
bizsergetően körülvette lábam
lapult akár egy éjszakai állat
még meg is mozdult ahogy rajta álltam

a meztelen fény átütött egészen
a hajad szurkált ahogy beletúrtam
tested a testem minden részed részem
legyél a jövőm ha voltál a múltam

már annyi elmúlt hajszálak a percek
amit megéltünk mind levedlik rólunk 
kihűl a test és kilép a sötétbe
pár marék por lesz minden ami voltunk

de ott a múltunk minden holdsütésben
egymásra vetít minket mint az álom
hogy por a porban hulltában is éljen
hogy test a testbe mindig visszajárjon

Billy Collins: Ballistics

When I came across the high—speed photograph
of a bullet that had just pierced a book —
the pages exploding with the velocity —

I forgot all about the marvels of photography
and began to wonder which book
the photographer had selected for the shot.

Many novels sprang to mind
including those of Raymond Chandler
where an extra bullet would hardly be noticed.

 Nonfiction offered too many choices —
a history of Scottish lighthouses,
a biography of Joan of Arc and so forth.

Or it could be an anthology of medieval literature,
the bullet having just beheaded Sir Gawain
and scattered the band of assorted pilgrims.

 But later, as I was drifting off to sleep,
I realized that the executed book
was a recent collection of poems written

 by someone of whom I was not fond
and that the bullet must have passed through
his writing with little resistance

 at twenty—eight hundred feet per second,
through the poems about his childhood
and the ones about the dreary state of the world,

 and then through the author’s photograph,
through the beard, the round glasses,
and that special poet’s hat he loves to wear.

Matthew Rohrer: Poem

You called, you're on the train, on Sunday,
I have just taken a shower and await
you. Clouds are slipping in off the ocean,
but the room is gently lit by the green
shirt you gave me. I have been practicing
a new way to say hello and it is fantastic.
You were so sad: goodbye. I was so sad.
All the shops were closed but the sky
was high and blue. I tried to walk it off
but I must have wlked in the wrong direction.

Lackfi János: Mobiletűdök

1. Most
Most nem hallom, mert egy alagútba értem,
most nem tudunk beszélni, mert éppen fizetek,
most meg fog szakadni, mert metrózom éppen,
most leteszem, mert furcsán néznek rám a népek,
most éppen itt vagyok, te hol vagy?

Most szaggatott, mert megy a rádió,
most nem hallom, túl hangos a busz motorja,
most esküvőn vagyok, a pap csak mondja-mondja,
most elfogja a térerőt az aluljáró betonja,
most éppen hol voltál, hol nem voltál!

Most mindenki énrám bámul, te is tudod, hogy én is,
most beszélhetnénk, de akkor mikor ebédelek meg,
most kihangosítalak, hogy hallják apuék is,
most leteszlek, mert a másikon keresnek,
most éppen vagyok, aki vagyok!

Most nem alkalmas, figyelj, egy gólpasszt kapok épp,
most engem csinálnak, a fodrásznál ülök,
most én volnék a betelefonáló húszezerért,
most még nyugodtan, de mindjárt lemerülök,
most éppen nem vagyok, ki voltam egykoron!

Most tegyük le, anyukám, bejött a főnököm,
most nem fogadok hívást, mert szandálban vagyok,
most elutasítalak, mert növesztem a hajam,
most bújj el a zsebemben, hallgasd, hogy mit makog,
most tudom, te ki vagy. Ja, hogy én ki vagyok?

2. Hallod?

Hallod? Ez a harang! Egy barokk műremek!
Hallod? A vízesés, rég voltam itt veled!
Hallod? Kirándulunk, igen, a madarak.
Hallod? A mi dalunk! Fájdítsam a szived?

Hallod? Mentőkocsi, most viszik el mamát.
Hallod? A kisfiam, annyi mindent gagyog!
Hallod? Csenget a szán, megjött a Mikulás!
Hallod? A víz csobog, épp a slózin vagyok!

Hallod? Jobban van ám! Mondd meg neki, apu!
Hallod? Káprázatos ez a meccshangulat!
Hallod? Hogy zeng az ég! Soha ilyen vihart!
Hallod? Így üdvözöl, Buksi neked ugat!

Hallod? Most tüntetünk, és erősek vagyunk!
Hallod? Ez az anyád, éppen osztja az észt!
Hallod? Egy pávián: nem hinném én sem el!
Hallod? Lejátszom a hangod, ahogy beszélsz!

3. Figyelj!

Figyelj, ha most leteszed,
kapsz külön csengőhangot,
amit hacsak meghallok,
már tiszta ideg leszek.

Figyelj, ha most leteszed,
legalább ki ne kapcsolj,
egyél, igyál vagy pancsolj,
hallani akarom az életed.

Figyelj, ha most leteszed,
az irtó nagy parasztság,
annyi tahó mobilozik manapság,
ez kultúra kérdése, veszed?

Figyelj, ha most leteszed,
ha meghallom a kattanást,
kinyomlak, mint egy pattanást,
és többé fel nem veszem.

4. Csörögj rám!

Csörögj rám, elég egyszer,
a kabátomban hagytam,
vagy elnyomja a paplan,
mindegy, ez jó lesz tesztnek.

Csörögj rám, elég egyszer,
nem veszem fel, na látod,
csak így meglesz a számod,
el is mentettem, nesztek.

Csörögj rám, elég egyszer,
külföldön nagyon drága,
bár az egész világra
a legjobb csomag, asszem.

Csörögj rám, elég egyszer,
benne van a naptáram,
mindenkinek a száma,
lenémítottam, persze.

Csörögj rám, elég egyszer,
múltkor sírtam, azt hittem,
tisztára, hogy Úristen:
az életem veszett el.

Jonathan Aaron: Skills

Blondin made a fortune walking back and forth
over Niagara Falls on a tightrope—blindfolded,
or inside a sack, or pushing a wheelbarrow, or perched on stilts,
or lugging a man on his back.  Once, halfway across,
he sat down to cook and eat an omelette.

Houdini, dumped into Lake Michigan chained
and locked in a weighted trunk, swam back to the boat
a few moments later.  He could swallow more than a hundred needles
and some thread, then pull from between his lips
the needles dangling at even intervals.

I can close my eyes and see your house
explode in a brilliant flash, silently,
with a complete absence of vibration. And when I open them again,
my heart in my mouth, everything is standing
just as before, but not as if nothing had happened.

Jean Anouilh: A tücsök

A tücsök zengte dalát
Egész nyáron át,
Kaszinókban és mulatókban,
S mire fúdogálni kezdett az őszi szellő,
Gyűlt kis vagyona, elegendő.
Játszott ő jobbra, játszott balra valóban
Sok műintézményt bejárt.
Most már csak biztosítani kellett tőkéje hozamát.

Így hát a rókához sietett,
Kinek mestersége az uzsorakölcsön,
S aki meglátva, hogy az agyonpúderezett,
Művész mily nyafka, gyermeteg,
Vérszemet kapott, markát dörzsölte rögtön.
– Drága Hölgyem – ömlengett –, Öné és a művészeké
Minden hódolatom!
A pénz, hogy úgy mondjam, a lét
Alantas velejárója, fájdalom.
Nélküle meg nem lehetünk,
Az emberi sors ily zordon!
Vele vesződni kell nekünk!
Ám ez legyen az én gondom.
Sajna, nem vagyok lírai alkat,
Mint ön, ki oly emelkedett,
A pénzgondot nekem, méltatlannak
Adja csak át, művészetét így nem fakítja meg!
Géniuszát fel ne aprózza,
A korlátlan felhatalmazást ha most
Aláfirkantja hamarost,
A többi pusztán ócska próza.
Higgye el, hölgyem – szólt nyájas mosollyal – szívem szerint
A múzsák oltárán áldoznék magam is szünetlen.

Nyújtotta a papírt. – Na ne röhögtessen! –
A tücsök rá fagyosan tekint.
A mézes-mázos róka úr
Látja a festett szempárt villogni pengemód vadul.
– Ha ajtaján bekopogtam ma,
Hát csak mert tudom, uzsorakamattal dolgozik,
És szeretném, ha a pénzem fialna,
Ismerem pontosan a százalékait.
Nekem is megvan a magamé. Majd egy kicsit
Rátesz, hogy önnek is megérje.
Nekem fontos a vagyonom növekedése.
Holnap felkeresi ügyvédem, a vipera,
A szerződéskötést vele kell majd megtárgyalnia.
Merengve ellenőrizte sminkjét legott,
Elegánsan vállára vetve
Rókairha villogott,
(A róka úgy tett, mint ki észre se vette),
S mielőtt távozott, a művésznő így rebegett:
– Csak szegényeknek adja ki pénzemet
(A róka ekkor újra bizakodni kezdett!)
– Ugyanis – összegezte a tücsök bájmosollyal szájszegletén –,
Mint hallom, fizetésképtelenség esetén,
Ha árvereznek,
Az ő ingóságaikon lehet túladni könnyedén.

Róka mester magát nagy cinikusnak tartotta,
Ám most fejet hajtott. Zenét tanul azóta.

-- Lackfi János fordítása

Lackfi János: Varázs

A cipész kitárta az ablakot, ujjongás 
fogta el, hiszen a pézsmaszagú
lábbelik, az orrvásító csirizek és komisz, 
harapós kis szegek világából immár a 
határtalan vonzásába libbenhetett,
tarka pillangószárnyai nőttek,
minden egyes szín izzását érezte a bőrén,
nem is gondolta, hogy repülni ilyen féktelen,
bár rövid ideig tartó gyönyörűség.
A tűzoltó lélekszakadva loholt az utcán,
hiszen a mellkasa közepén hatalmas,
vérlucskos üreg tátongott: a szíve
egyszer csak kapta magát, és kiugrott
a helyéről, most ott fut a poros utcán,
kapják el, emberek, nem látják, ahogy
pattog, öklömnyi húscsomó, de nekem
a legfontosabb, muszáj követnem, 
a malomtó fele tart.
A harangozó mindig sejtette, hogy 
a kiszáradt patakmeder terméketlen
sziklaágya előbb-utóbb vízzel telik fel, 
hatalmas áradástól részegülten fortyog,
tengerré duzzad, csak nagyanyónak volt 
régen ilyen mérhetetlen, kövér dunyhája,
amelynek öblébe gyerekkorában mindig
mélyen bevackolódhatott. Mikor a kócos 
vén boszorkány meghalt,
így hívták őt faluszerte, az emberek 
az unoka eszelős zokogásával 
mit sem törődve az udvarra vonszolták 
és elégették a kicsi ház minden holmiját, 
a molykukacokkal teli dunnák úgy sziporkáztak, 
mint a borkén, de most itt ez a hatalmas, 
örvénylő, kékes duzzanat, a harangozó 
borzongó bőrét pikkelyek lepik el, 
légszomja támad, és tudja, csak
odalenn tud majd egy igazán mélyet
szippantani.
A pék dagasztó keze aránytalanra nyúlik,
mintha borosüveg torzító lencséjén
keresztül nézne rá valaki, már eléri a fák tetejét,
mindig is szerette volna markába fogni
a madarakat, ezeket a lüktető, borzas 
gombócokat, ni, hogy fészkelődnek, 
de hogy valakinek így nyúlhat a karja,
arra egyszerűen nem számítottak, 
nem bántlak titeket, nem értitek, ti buták, 
gömbölygeti, majd égbe hajigálja őket a pék. 
Mígnem aztán éles fájdalom kezdi szaggatni
a húsát, nyilván az előbb simogatott 
sasfióka szülei azok, elviselhetetlenül
éles érzés, és elviselhetetlenül távoli,
egyszerűen nem tudja közelebb
hajtogatni magához ormótlan karját,
a tésztát akarta felszelni megfelelő porciókra,
a teste maga is tészta, megkelt, fehéres, 
tohonya anyag, nagyon-nagyon furcsa 
és vörhenyes így darabokra szelve. 
A mentők összeszedték a szanaszét
heverő hullákat és hörgő sebesülteket,
a rendőrök tanácstalanul hümmögve 
jegyzeteltek, vajon ha valóban az a 
finomra őrölt, zsáknyi varázslógomba-por
tehet az egészről, amelyet a pékség
polcán találtak, ugyan miféle ámokfutással 
vagy összeesküvés-elmélettel magyarázható
a dolog, ugyan ki vetemedett volna arra,
hogy ekkora pusztítással kísérletezzen 
egy ilyen ártalmatlan terepen?

Billy Collins: The Four-Moon Planet

 I have envied the four-moon planet.
-The Notebooks of Robert Frost

Maybe he was thinking of the song
"What a Little Moonlight Can do"
and became curious about
what a lot of moonlight might be capable of.

But wouldn't this be too much of a good thing?
and what if you couldn't tell them apart
and they always rose together
like pale quadruplets entering a living room?

Yes, there would be enough light
to read a book or write a letter at midnight,
and if you drank enough tequila
you might see eight of them roving brightly above.

But think of the two lovers on a beach,
his arm around her bare shoulder,
thrilled at how close they were feeling tonight
while he gazed at one moon and she another.

Erik Campbell: Navigating in the Dark

Papua, Indonesia

In this mining town in Papua the electricity
Has a habit of giving up at night, and this
Is a miracle of modern stasis, a secular Shabbat,
Reminding us of what is expendable, of how so few
Of us ever truly experience the dark. We are amazed,
My wife and I, with the heavy darkness
Of the no moon jungle, insect sounds lacerating
All illusions of silent places. “It’s so absolute,”
My wife says, and I like to think she means
More than the darkness; the naked places
Of ourselves we dress in sunlight, lamps,
And recorded music like antithetical
Blanche DeBois’s fearing a different sort
Of scrutiny. “We could pretend it’s 1940,”
I say, “put a Jack Benny tape on the short wave
And drink coffee, light candles.” She suggests
A walk outside instead, where there are dozens
Of others already out on paths bounded by jungle,
Stepping small and laughing loudly through various
Uncertainties; flashlights as eyes, ears like animals’.
Soon we are trying only to remember not to disappear
Altogether; everything is so absolutely, so darkly possible.

Kiss Judit Ágnes: Ü.K.

Mert mind elkurvulunk egy szép napon.
Helyzetbe hozni van, akit nehéz,
de kialakul majd az olyan helyzet,
s előbb-utóbb úgyis lesz annyi pénz,

amiért végül szétrakjuk a lábunk,
s ha van kereslet, áruba bocsátjuk:
hitét az egyik, tudását a másik,
és élvezkednek rajtunk megunásig.

Ó, nem, először nem fáj egy kicsit sem.
Aztán nagyon. De végül megszokod.
Próbáld azt mímelni, hogy élvezed,
s nem a leendő hasznot számolod.

Legyél hétpróbás, ki tudja a módját:
forró lehellet, ha a szív hideg,
pergetik már azt az időt az órák,
mikor ingyen sem kellesz senkinek.

Egy-két barát az utcán félrefordul,
apa és anya, mint mindig, megért.
Hajnalban, ha az álmok vére csordul,
csak Isten kérdi néha meg, miért.

Lew Welch: The Basic Con

Those who can't find anything to live for,
always invent something to die for.

Then they want the rest of us to
die for it, too.

Bella István: Csak az Isten

Trikóját néha magán hagyta,
úgy szeretett, félmeztelen.
De meztelen volt a szeme alja.
A szája széle. A két kezem.
Meztelen volt az ágy. A párna.
A levegő. Meg a sötét.
...Csak az Isten volt ruhában.
De elfordította fejét.

Reményik Sándor: Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek -
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább símogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.