Néha mesélsz, és jórészt elfelejtem. Az öregedés,
gondolom ilyenkor, de lehet, hogy mindig ilyen voltam,
elveszek a történetek terében, ahogy a valóságos térben is,
kilépek a kapun, és biztosan ellenkező irányba indulok el,
kelet, nyugat nekem egyre megy, és gimnazista koromban sem tudtam biztosan,
hogy az Országház Pesten van-e, vagy Budán,
a történeteket is nehezen követem, a filmeket például,
vagy legalábbis későn esik le a tantusz, ja, hogy ez most csak emlék?
ez húsz éve történt? igen, jó reggelt, nagyokos, aztán persze
elfelejtem, nem tudom, mit láttam már, mit olvastam,
azt hiszem, csak a dallamra figyelek, ami átlüktet a történeten,
az megmarad, mint amikor az ember éjjel fáradtan lehunyja a szemét,
és feltolul az előző éji álom, de nem a történet, meg semmi megfogható,
hiszen már akkor sem emlékezett rá, csak valami hullám, igen,
ami ismerős, amibe jó lesz újra beleereszkedni, hát így,
még nem tudom, mit üzen nekem a te történeted,
az ötvenéves történet, amiről néha mesélsz, és jórészt
elfelejtem, de azt tudom, hogy ismerős a dallam,
bár fájdalmas, olykor szenvedélyes, aztán fáradt,
a Hold zenéje ez, szóval mesélj tovább, ha elfelejtem is,
mert benne élek már ebben az ötven évben, ez lett
az otthonom, és ennek a történetnek a hullámaiba vetem bele magam,
amikor tökéletes tested ölelem.
