Gerevich András: Családi vakáció

Ezért hoztalak Firenzébe –
mutatott apu Botticelli Vénuszára.
Ilyen volt apád, mikor elvett –
állt meg anyu a Dávid szobor előtt.

Tíz évesen csak mászni szerettem,
tornyokra, romokra, sziklákra,
loholtam a csigalépcsőkön felfelé,
és körbe-körbe a dómkupolában.
Hisz apu nem is ilyen, gondoltam,
öregebb, kövérebb, szőrösebb,
nem domborodnak így az izmai.

Apu máig idézi döbbent arcomat: Ezért?
Viszont ha a Dávid szobrot látom,
elfog a kamaszos zavar.

Gerevich András: Volt szeretők sétája

Félévente elmegyünk sétálni a Tabánba:
a mindennapból ez a nap maradt.
Kocsmázunk, rántott sajtot eszel.

Sorban állunk a patikában egy csomag tapaszért,
feltörte az új cipő a sarkadat. Minden ruhád új:
egyre kevésbé emlékeztetsz magadra.

Most már semmiért nem kapom fel a vizet.
Zsebkendővel letörlünk egy esővizes padot,
keressük a közös témát, aminek talán súlya van.

Te rágyújtasz, én a kutyákat figyelem. Elmeséled,
hogyan vannak, akiket csak miattad ismertem meg,
és nem hagytak se emléket, se hiányt.

Megpróbálom újra kivánni a szád,
és a szemeden látom, hogy átölelnél,
de nem érünk egymáshoz, maradjon emlék

minden összebújás, szeretkezés.
Elmeséled, hogy új barátod van,
vele laksz, fel is hívod mobilon:

hogy tudja, megvagy, és megmutasd
nekem, foglalt vagy, itt a határ.
Az ágyban nagyokat harap, mondod hirtelen.

De nem fáj, nyugtatsz meg. Sőt még jó is.
Én is harapni akarlak, szorítani. Kivánlak.
De az nem mi voltunk, nem közös emlék.

Megvárom veled a Vérmezőn a villamost,
mégsem kívánlak annyira. A szemembe nézel,
de már azon tűnödöm, hová menjek moziba.

Gerevich András: Családi időszámítás

A kakaómat a tengerbe csöpögtettem,
és figyeltem, ahogy feloldódik az édes barna pötty
az Adria átlátszó, sós nyugalmában
és egy pillanat alatt végleg eltűnik.
Ma vagyok napra annyi idős,
mondta anyám, mikor befejeztük a reggelit,
mint halála napján az apám volt.
Fejest ugrottam egy szikláról a vízbe.
Tavaly napra pontosan tudtam én is,
mert hetekkel korábban kiszámoltam,
mikor lettem napra annyi idős,
mint az apám volt, amikor megszülettem.
Unalmas hétköznap volt, szerda,
reggel az ágyban kortyolgattuk a kávét,
szúrt a borostád, ahogy megcsókoltalak,
mint bennem a tudat, hogy nem lesz,
ki a homokórát újból megfordítsa.