Pál Dániel Levente: Csillagok kesztyűbábja

a hátunk mögé lopakodó univerzum
kesztyűbábjának éreztem magam,
műholdak keringtek körülöttem,
és a csillagok ujjaikkal egymás ellen vívtak
vetélkedő végeérhetetlen csatát,
melyikük fénysebessége a gyorsabb fénysebesség,
melyikük fénye ér előbb belém,
hogy könnyeden bábozgathasson velem

a csillagok örök időktől kezdve vitatkoztak,
és megszaggatták egymás sugárszakállát

én meg csak kiterülve feküdtem
a csendes űr egy meghatározhatatlan pontján,
és vártam, hogy végre újra
kacagjanak a bolygókon a gyerekek,
vagy legalább tűzzenek fel
az egész hátteréül szolgáló
piszkos fekete függönyre,
mint a valamirevaló csillagképeket

Pál Dániel Levente: [A kilences buszon, tegnap délelőtt…]

Nováky Zsuzsának

A kilences buszon, tegnap délelőtt
az első ülésen, az ajtó mögött
ült, éppen csak össze nem bújva
egy bácsi s egy szőke kisfiú, kinek ujja
a másik tenyerében, mint rozsdás gépen
ügyetlen kismadár, lép, zöttyen,
lép, zöttyen, körbenéz, elpihen.

A bácsi, valami volt vele, ha beszélt,
kicsit hátrébb állt a vézna nagymama,
kásás szavai nehezen találtak utat és célt,
kereste, mit akar, és azt is, mit mondana,
mutatott volna az egyik pirosnál
egy zebrára ugró kiskamasz lányt,
szájából elsőre krákogó szitoknál
egyebet szomorú grimasszal nem hányt,
pedig csak azt akarta volna halkan
és szerényen, hogy az a lányka ott,
örökölt évzárós fekete-fehérben
úgy lóbálja mind a két karját szanaszét,
mint akit tegnap láttak egy régi olasz filmben.

Értette a néni, együtt nézték, mosolygott,
szelíd hunyorral üzente vissza, neki is ez jutott
éppen eszébe, s intett, a kis szőke is talált
valami megosztható, finom valóságmagot.

Visszafordult a bácsi, s a kisfiú azonnal-rögtön:
Papa, mért zörög a busz, mi van alatta a földön?
Ezt át kell gondolni, és nem is mindegy,
s beszéde kitisztult, ahogy a gyerekre nézett:
Mért zörög, nem tudod, valóban kíváncsi vagy?
Kutyák futkároznak alatta, szaladnak,
egymást kergetik, morognak és ugatnak.
Kutyák? Igazi kutyák? Igen, azok és talán
egy macska is, kit, tudod, néha a busz oldalán,
a végállomásnál szoktunk látni,
ahogy igyekszik lopakodva felfele mászni.

Vidám sikkantás volt a válasz, kacsázott négyet
csodálkozó szeme tavának kék vizén.
Ne hangosan, a sofőr bácsit még megrémíted,
s a kismadár ugrálni kezdett végig öreg kezén,
ahogy kilesett, az üvegen át, hogy megfigyelje,
a sofőr bácsi valóban és tényleg megijedt-e.

Néztem őket, lehető láthatatlan,
s néztem, és néztem és tanultam,
hogy lehet és van olyan szeretet,
hol a huncut játék s a végtelen bizalom
együtt él, egyszerre mozdul s vesz lélegzetet.

Pál Dániel Levente: Zónagyerekek

Pár házzal odébb, szinte a Füvészkerttel szemben,

néhány hete történt, még csak nem is velem,

és majd el is felejtettem. Néhány hete tehát,

épp mikor leginkább s legforróbban tombolt a nyár

Pesten, három kisgyerek, cigány mind a három,

egy fejjel egyre magasabbak, és egyre kócosabbak lefelé,

nos, ők hárman egy ócska kempingasztalon,

két vödörrel, egyikben jeges víz, ezért a legkisebb

felelt, a másikban citrom és lime, ez a középső

reszortja volt, míg a harmadik kiabált és a pénzt

vágta zsebre, nos, ők hárman szinte a Füvészkerttel

szemben nyitottak egy limonádébárt, és széles

gyerekmosollyal, fürge kis kezekkel sürögtek,

csinálták, árulták, ahogy a nagyoktól vagy egy

filmben ezt és ahogy látták. Néztem őket,

nem lehetett nem, vagy ugyan nem én, hiszen

ez nem az én történetem, és néztem őket,

majd odamentem, dögmeleg volt, sütött a beton,

szikrázott az emberek homloka, és kértem,

mért ne kértem volna egy limonádét.

A legkisebb rám nézett, tényleg, bácsi?, és tényleg,

mire úgy megörültek, ugráltak nevetve, egy fejjel

egyre magasabbak, és egyre kócosabbak lefelé,

és kiabálták, juhú, juhú, dejó, majd fizettem,

ahogy illik, s az első korty után, nem volt rossz,

így főleg, azért megkérdeztem, mire gyűjtenek,

s egymásra néztek, és rám, majd szinte egyszerre,

hogy csokira, bácsi, csokira, máshogy nem telik.

Pál Dániel Levente: Ki viszi át a geekeket?

Gépem ha végleg lemerült,
hogy írok utolsó betűt?
Áramot ki ad, ha nincs áram?
Ha a törlést nem bírja már RAM?
Ki frissíti a jelszót, lángot?
És ki hoz újra biztonságot?
Ki szerel falban elégett
drótokat és vezetéket?
S versblogomnak kicsoda állít
retweetjeivel katedrálist?
Gépem ha végleg lemerült,
mi rajta volt, mind elmerült?
S ki viszi át a tartalmat metve
az adatbázist emlékezetbe?

Pál Dániel Levente: álmaink piros sportladája

tegnap este, ahogy bandukoltunk a práteren,
egy parkoló kombi ladáról eszünkbe jutott,
hogy volt gyerekkorunk s voltak álmaink,
s mennyit ladáztunk más ladák között,
és hányszor elképzeltük, hogy vajszínű
és nagy csomagterű öreg családtagunk
majd lecseréljük, ha nagyok leszünk,
majd lecseréljük egy piros sportladára,
és száguldunk lehúzott ablakokkal,
és meg sem állunk, és összefolynak
kinn fényes szelek, és szabadok leszünk,
és annyit tankolunk, hogy meg se álljunk,
és megnéznek majd lányok és fiúk,
és miénk lesz az élet, és nem lesznek
álmaink tovább, és az lesz a boldogság,
hogy minden vasárnap délelőtt
kitisztítom a motort és szélvédőt mosok,
és a tisztítófolyadék habjával kottázom
majd a dallamot, mit az utastérben dúdolsz,
ahogy a szőnyeget sikálod-pucolod –
és ahogy bandukoltunk tovább a práteren,
megfogtam kezed, megcsókoltalak,
és füledbe súgtam, hogy nincs ladánk,
de a boldogság lada nélkül is boldogság marad.