Heltai Jenő: Pro domo

Tisztelt vidéki kollégáim,
kiket személyem érdekel,
kik verseikkel Duna-Szekcsőn
csinos eredményt értek el,
szegény fejemnek nekiestek,
mert nem vagyok elég magyar,
s mert nem daloltam még a földről,
mely ápol és mely eltakar.

S mert nem daloltam nagymamámról
és nagyapámról eleget,
ellenben glóriába vontam
könnyelmű “nőszemélyeket”:
reám rohantak vad haraggal,
hogy dalaimban nincs morál,
s karakterem minden bizonnyal
mesésen gyönge lábon áll.

És mert a múzsám nem magasztos,
márványba vésett nőszemély,
hanem egy pajkos, sikkes asszony,
ki csókolózik, kacag, él,
a lakjegyzékből kikeresték,
ki ő, mi ő és hol lakik?
S ha bekopogtat kis szobámba,
hát ott marad-e hajnalig?

Tisztelt vidéki kollégáim,
miért ez indiszkréció?
Önök is több izben megírták,
hogy élni szép, szeretni jó.
Szép asszonyoknak udvarolni
mégis csak inkább valami,
mint elvonulni a világtól
és műszerelmet gyártani.

Aztán, hogy engem a múzsához
plátói érzés kötöz-e?
Tisztelt vidéki kollégáim,
ehhez nincs senkinek köze.
Én nem vagyok kíváncsi arra,
hogy kik szerették önöket,
s ha önökhöz betért a múzsa,
hát volt-e abban köszönet?

Ha kihűlőben lesz a szívem,
s tisztelt agyam lágyulni fog,
én is családi gyönyörökről,
s a nagymosásról dalolok.
Tisztelt vidéki kollégáim,
majd akkor adjanak kezet,
és iktassanak be a céhbe,
ha én is impotens leszek.

Heltai Jenő: Vallomás

 Mi ketten egymást meg nem értjük,
  Nagyon sajnálom, asszonyom,
  De ha nem kellek szeretőnek
  Egyébre nem vállalkozom.

  Például arra, mit gyakorta
  Szónoki hévvel mond kegyed,
  Hogy meggyötört szegény szivének
  Legjobb barátja én legyek.

  Legjobb barát! szavamra mondom,
  Megtisztelő egy hivatal,
  De nem vagyok hozzá elég vén,
  S ön aggasztóan fiatal.

  Ön csupa élet, csupa illat,
  Lángol vakít, hevít, ragyog,
  Hát hogyne szomjaznám a csókját
  Én, aki angyal nem vagyok?

  Olyan kevés amit kivánok...
  Ha osztozkodni restel is,
  Legyen a tisztelt lelke másé
  Nekem elég a teste is.

  Legyen lelkének egy barátja,
  Kivel csevegni élvezet,
  De ez az őrült, ez a mamlasz,
  Ez a barát nem én leszek.

  Legyen övé minden poézis.
  És az enyém: csak ami tény,
  Ő oldja meg a problémákat,
  A ruháját viszont csak én.

  Hogy ez a hang szokatlan önnek,
  Kétségbe, kérem, nem vonom,
  De annak, hogy megértsük egymást
  Csak egy a módja asszonyom:

  Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
  Rosszat is, jót is osztogat,
  Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
  Vagy nekem adjon jobbakat!

Heltai Jenő: Szabadság

 Tudd meg: szabad csak az, akit
  Szó nem butít, fény nem vakít,
  Se rang, se kincs nem veszteget meg,
  Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
  A látszatot lenézi, meg nem óvja,
  Nincs letagadni, titkolni valója.

  Tudd meg: szabad csak az, kinek
  Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
  Aki üres jelszókat nem visít,
  Nem áltat, nem igér, nem hamisít.
  Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
  Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
  Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
  Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
  Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
  S embernek nézi azt is, aki pőre.

  Tudd meg: szabad csak az, aki
  Ha neve nincs is, mégis valaki,
  Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
  Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
  Van mindene, ha nincs is semmije,
  Mert nem szorul rá soha senkire.
  Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
  Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
  Vállalja azt, amit jó társa vállal,
  És győzi szívvel, győzi vállal.
  Helyét megállja mindég, mindenütt,
  Többször cirógat, mint ahányszor üt,
  De megmutatja olykor, hogy van ökle...
  Szabad akar maradni mindörökre.

  Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
  Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
  Tudd meg: szabad csak az, aki
  Oly áhítattal mondja ki,
  Mint istenének szent nevét a jó pap.
  Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
  Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
  És lelki béklyó többé nem szorít.
  Hiába őrzi porkoláb s lakat,
  Az sose rab, ki lélekben szabad.
  Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
  Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
  Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
  Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
  Ott van csupán, ahol szavát megértve
  Meghalni tudnak s élni mernek érte.

  De nem azért dúlt érte harc,
  Hogy azt csináld, amit akarsz,
  S mindazt, miért más robotolt,
  Magad javára letarold,
  Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
  A szabadság nem perzsavásár.
  Nem a te árud. Milliók kincse az,
  Mint a reménység, napsugár, tavasz,
  Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
  Ráönti illatát a szomjazó világra,
  Hogy abból jótestvéri jusson
  Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
  Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
  Nincs még szabadság, éget még a seb.
  Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
  Te sem vagy még szabad, te is csak...
  Gyáva rab vagy.

(Keltezés: 1945. május 1.)