Szabó T. Anna: Úgy írni verset

Úgy írni verset, mintha szó és forma
nem titkolná el, hogy mi van mögötte,
mintha a semmi partra nem sodorna,
csak elringatna minket mindörökre,

úgy írni, mintha nem létezne Isten,
és hirdetni, hogy semmi se szent,
és sátán sincs hogy pokolra segítsen,
jóság és szépség semmit sem jelent,

mert a világot, akárcsak a pernyét,
a semmi jeges szele fújja szét,
úgy írni, mintha nem parancsra tennéd,

szélzúgást írni, lassú gyászzenét -
úgy írni verset, akárha a nemlét
élőbb és igazabb lenne, mint a lét.

Szabó T. Anna: [Halottak napja, szép eperfa...]

Halottak napja, szép eperfa:
a sárga, sárga perc egésze,
behallatszik az őszi zápor
s a hulló levél percegése.

Hályogos, álmos, lassú reggel,
kint sár és síró cinke-lelkek,
a magot várják, amivel majd
a nagy sötétben áttelelnek.

Kint madár-hozta lángoló fa,
sok síri gyertya kénes fénye,
bent félhomály, az óra perceg,
a múlásnak nincs soha vége,

de nézd: a fa! A sárga, sárga!
A kert arany avarban ázik,
de kigyúl végső méltósága
és sötétünkig bevilágít.

Szabó T. Anna: Örökség

Lengyel Balázsnak

Tanulni kell. Tőlük tanultam nézni.
Várost és mezőt, záporvert tetőt,
felhőábrát, vésett kőtömböket,
szétgéppuskázott házfalak előtt
virágzó hársfát, lekaszált füvet.

Tanulni kell. Tőlük tanultam élni.
Történetük az én történetem.
Répát, nyers krumplit nem ettem,
fagyott földbe sem temettem -
örökségem mégis ostrom,
bombakráter, lótetem.

Tanulni kell. Tőlük tanultam írni.
Hogy továbbadjam, amit kaptak, adtak.
Verset a vershez, szót a kínhoz mérni,
és meghallani, amit elhallgattak.

Mert élnek ők, mert állnak az időben,
mert senki őket nem bánthatja többé,
a hangjuk is, az arcuk is időtlen.
Vannak és lesznek, örökkön örökké.

Szabó T. Anna: A mai nap

1.
Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.

2.
Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van,
csak feküdtem alattad boldogan.
Egy másik város, egy régi lakás.
És ezután már soha semmi más.

Elvesztettem, de megtaláltalak.
Csak azt vesztettem el, mi megmarad.
Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem.
Jöttél az úton, indultál velem.

3.
Levágott hajad sepregetem össze.
Tizenhat éve együtt. Hány helyen.
Terek, lakások. Nézegetem: őszül.
Jaj, életem.

Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni?
Inkább szálanként összegyűjteném.
Jó, tudom: soha semmit se dobok ki.
De hát: enyém!

Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó
pöndör szirmai. Hogy hull minden el.
Forog a föld is velünk, körbe-körbe.
Nem érdekel.

4.
Nem érdekel csak a nyakad, a vállad.
Ahogy megyünk egy téli hídon át,
összefogódzva. Ahogy hazavárlak.
Csak vándor hordja hátán otthonát.

Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt.
A csupasz padlón, széken, asztalon.
Én nem akarok igazán, csak egyet,
de azt nagyon.

5.
Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem.
Házunk a várunk, így gondolkozom.
Pedig nem kősziklára építettünk,
hanem utazunk, egymás melegében,
a ködös hídon, egy villamoson.

És azt érzem, hogy megtörténhet bármi,
mint akkor, ott, az első éjjelen.
Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni.
Ahova te mész, oda jöjj velem.

Szabó T. Anna: Katonadal

Én nem szurkálok szereket,
az én szerem a szeretet,
de most nem vágyom új adagra,
most hagyjatok végre magamra.

Most kicsikét aludni vágyom,
vagy csak úgy dögleni az ágyon,
vagy egymagamban inni, enni,
vagy elfeküdni, nem is lenni.

Aztán felkelni, megfürödni,
nem jönni-menni, tenni-venni,
nem könyörögni, parancsolni,
csak magamban kicsit pancsolni.

Csak egyedül – úgy vágyom erre,
mint katona, ki most szerel le,
és éhem egyre éhesebb lesz,
és éget, mint az égetett szesz.

Feledni gyermeket, szerelmet,
megtagadni az engedelmet,
ne én legyek az, aki ad -
szeressem végre magamat.

Szabó T. Anna: Karácsony hava

Ezerkilencszáznyolcvanhat, Kolozsvár.
Csikorgó télben lefele botorkál
a fűtetlen, a sötét lépcsőházban
hetvennyolc éves nagyanyám.
Tél tél után telt velem hóban-lázban:
ő ezt az elszántságot hagyta rám.

Négy emelet, a nehéz elemlámpa
húzza a karját, „elvették a villanyt”,
de ő felkészült erre is, csak lépked
a jeges utcán, hátra sose pillant,
hótorlaszok közt szólítja parancsa,
amit nem lehet nem hallania.
Ismeri célját: megint hazatart,
nem eshet el, mert védi új bakancsa,
külföldről küldte emigrált fia,
jó vastag bőr és recés gumitalp.

Ez adja vissza méltóságát végre,
a biztos léptek szilaj örömét,
és nem gondol a végső vereségre,
hogy be ne nyelje végleg a sötét,
megy nagymama a nagy nehéz bakancsban,
és nem fog rajta sem félsz, sem idő,
ez segít élni, túlélni, bokáját
ez fogja, ez a tavalyi karácsonyt
idéző, becses, beszerezhetetlen,
okos ajándék: a téli cipő.

A rendszer foglya így jár szabadon,
határok közé beszorított sorsát
így tágítja ki félvárosnyira,
mert tudja, hogy túl a határokon
rá gondol most is, rá vár a fia.
Egy üveg mézet végig így cipelhet,
így vihet át az éhes unokáknak
ünnep előtt a jeges utakon,
így menetel át, háborúk neveltje,
a hallgatásba fulladt városon.

Megy nagymama, átvág a hóesésen,
amíg talál egy kínlódó trolit,
masírozik a katonabakancsban,
mert ki menni tud, az gondoskodik.

Az elsötétült házsorok között
a nagy hidegben végül hazaért,
egy élethossznyi házasság után
rohant férjéhez, mélyen tudta, mért.
Én azóta is ott megyek vele,
a vacsorához leülök velük,
és hallgatom halk, féltő szavait:
sejthette már: ez utolsó telük.

Megy nagymama, a nemsokára özvegy,
megy-megy a hóban és Párizsra gondol,
tél van ott is, de minden csupa fény,
csupa reményből van és izgalomból,
csupa ünnepből egész Európa,
csak ez a kelet sáros és sötét –
és nem jutott el fényes városokba,
szűk térben élte egész életét,

de pár év múlva a halálos ágyán
még mindig három nyelven olvasott,
és most is átnéz álmaimban hozzám,
és mézet hoz, hogy lássa: jól vagyok.

Szabó T. Anna: A változás

Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen,

keresel mást, ahol majd boldog lehetsz.

De csak veszíthetsz mindenféleképpen:

a múltadról a változás lemetsz.

Hiába viszel el mindent magaddal:

könyvet, törölközőt, edényeket –

itt marad majd a konyha és az udvar,

a házban hagyod majd a lényeget.

A homokozót, a garázst, a macskát,

a fal sárgáját napnyugta előtt,

a kopott, poros udvarban a hat fát,

az ólmos, mégis édes levegőt.

Vidd el levágott muskátli-palántád,

keress neki egy napos ablakot.

Ha itt hagyod a virágzó akácfát,

keress helyette másik fát, hatot.

Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted

dönteni minden változás felől.

Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg,

mielőtt régi házad összedől.

Szabó T. Anna: Talp

Mikor kezdtem az angyalban nem hinni,
s a felnőtteket vágytam rajtakapni
a rászedésen és a becsapáson
– miért hazudják, hogy a csoda: van?! -,
karácsony este mégis szólt a csengő
a titokzatos, bezárt nagyszobában.
Gyorsan körülnéztem: mindenki ott volt,
testvér, szülők, s a nagyszüleim – négyen.

Máig sem értem pontosan, mi történt.
Talán madzaggal húzhatták a csengőt,
vagy apám slisszolt körbe a lakáson,
át erkélyajtón, szobaablakon,
villámgyorsan, mert tudta, hogy gyanakszom –
vagy talán mégis maga volt az angyal?
Később hiába kérdezgettem őket:
elfelejtették. Nekem – csoda volt.

Most itt állok egy karácsonyfatalppal,
és a becsapás újabb technikáin
gondolkozom, hogy a gyerekeimnek
újrahazudhassam a csodát.
A nagyszülőké volt még ez a talp –
ki tudja, ők is kitől örökölték,
hány sunyi angyalt láthatott kimászni
csengőszókor a szobaablakon.

Ebben áll majd a gyertyás, ragyogó,
gyanta- és zöldszagú, angyalszagú
metafizikai bizonyíték.
Még mindig várom, hogy csengessenek,
közben kislisszolok a másik ajtón,
beállok a várakozók közé –
és csengetnek is, nem én csengetek –

betódulunk a fényes nagyszobába:
a család fája feldíszítve áll –
gyorsan körülnézek: mindenki itt van.

Szabó T. Anna: Hold-dal

1.

Egy ágyon mikor fejem hátravetve
hagytam, hadd szálljon arcomba a vér
miközben te miközben a te nyelved
a lihegésem vad nyelvét beszélte

láttam hogy fenn az utca túlfelén
a tető alatt kariatida
tartja fején a lemenő napot
vak sorsistennő vár becsukott szemmel
hogy roppant forróságát ránk gurítsa

2.

sütött a hold és te már elaludtál
az öleléstől sütött még a testem
felkeltem mellőled a bodzaízű
derengésben az erkélyre kimentem

levágott hajad ott volt még kupacban
bizsergetően körülvette lábam
lapult akár egy éjszakai állat
még meg is mozdult ahogy rajta álltam

a meztelen fény átütött egészen
a hajad szurkált ahogy beletúrtam
tested a testem minden részed részem
legyél a jövőm ha voltál a múltam

már annyi elmúlt hajszálak a percek
amit megéltünk mind levedlik rólunk 
kihűl a test és kilép a sötétbe
pár marék por lesz minden ami voltunk

de ott a múltunk minden holdsütésben
egymásra vetít minket mint az álom
hogy por a porban hulltában is éljen
hogy test a testbe mindig visszajárjon

Szabó T. Anna: Ébredés

Derengő térben rézsút fényvonal:
a redőnyrésen behasít a nap.
Szürke, mint a füst, síkos, egyenes,
mint a kivont tőr. Véres lesz kezed,
vörösen villódzik, ha belenyúl:
a szürke túlvilági sáv úgy hatol át
bőrén, húsán, akár az üvegen.

Álomi csend.
A lassú mozdulat,
akárha félhomályos víz alatt,
aranyport kavar, csillámhomokot,
a látható tér lebeg és ragyog.

És meztelenség. Takaratlanul
mozog, akinek tőrt vetett a fény,
fehér csíkokra szaggatja a bőrét,
mozdulatokká szabdalja szét,
árnyéksávokká, szempillák között
pörgő körökké, láng csap ki a kar
úszó ívéből, az ujjak között
hártyás, parázsló izzás
– kavargó pernye,
szétszóratás, a nemlét ragyogása –

Innen csak lehunyt szemmel szabadulhatsz,
ha nemlevőként vágsz át a határon,
s mielőtt végre levegőt veszel:
hirtelen, mint a partra csapó hullám,
csattanva felrántod a redőnyt

Szabó T. Anna: Újkor

Valami mindig megszűnik.
Vagy elolvad, mint az esti fény.
Van, ami eltörölhetetlen
mint seb a gyermekkor tenyerén.

Rajtakaptam magam mikor egy
üres pohárral beszélgettem.
Földhözvágtam, ő eltörött.
És sírtunk mind a ketten.

Szabó T. Anna: Felnőtt csak akkor lesz...

(megjegyzés: ez válasz Kiss Judit Ágnes: Gyerekférfiak balladája című versére, de ha azt posztolom előbb, félő, kitör a népharag...)

Felnőtt csak akkor lesz a férfi,
ha nem ringató anyja vagy,
de akkor tűrd is, ha bajodban,
ha menni kell, magadra hagy.
Oltalom? Erő? Hősiesség?
Ha követelik: csak szerep.
Ne várd el, s akkor megkapod majd.
A férfi nem örök gyerek.

Felnőtt csak akkor lesz a nő, ha
nem fél harcolni egyedül,
de ha a férfi segít néha,
nem haragszik, hanem örül.
Mit vársz el tőle? Hogy egyszerre
apád legyen és Istened?
Te is ember vagy - nézz magadba:
benned is ott van a gyerek.

Ha nem nézel fel rá – lenézed?
A szemébe nézz: ott a hit.
Ha bízol benne, ő is felnő,
csak támogasd a céljait.
Mint Áron vesszeje, virágzik,
és nem ernyedten szendereg.
Ne gügyögj, ne csalj, és ne csábíts:
a férfi ettől lesz gyerek.

Herceg...? Nem herceg. Nincs fehér ló.
Ő király lesz – ha engeded.
De ha szidod, hát ne csodálkozz,
ha előtted csak kisgyerek.

Szabó T. Anna: Ajándék

Az óvodából hazafelé mentünk,
ma velünk jött a fiaim barátja,
és hallom, hogy a két nagyobb beszélget:
„A Dávid azt mondta, hogy Isten meghalt!”
„Ezt Nietzsche mondta” kontráztam rá rögtön,
de rákérdeztek, és nem hagyták abba,
és ahogy próbáltam meggyőzni őket,
hogy mégsem olyan halott az az Isten,
a fiam előállt a legvégső érvvel:
„Ha meghalt, honnan az a sok ajándék?”

Sunyítottam, és megszólalt a másik:
"Karácsonykor? Azt az anyukám adja!
Meglestem: ő volt! Láttam csomagolni!”
Az enyém nem hagyta: “Nálunk jött az angyal!
Mindenki kint volt, de bent csengetett!”

Megrémültem, hogy egyszer rajtakapnak,
és megdől ez a tuti istenérv,
és kapkodva filozofálni kezdtem,
bizonykodtam, hogy mégsem ez a fontos,
mégsem az angyal, de maga az Isten,
míg lassanként meggyőztem magamat:
egy halott isten mégse csomagolja
a magba a fát, magzatba az embert,
a folyóba a holnapi folyót,
nem rejti el a gyertyába az égést,
az almába a gravitációt,
nem vonhat minket híg aranyba reggel,
nem díszítget fel mindent gondosan
hóval, virággal, felleggel, gyerekekkel –

pedig úgy lessük, vágyjuk rajtakapni,
eltanulni a bevált trükköket,
mert Nietzsche mondta, és Dávid is mondta,
és holtbiztos, hogy csalás az egész.

Szabó T. Anna: Pordal

Ha gyorsvonat az életed,
és menetrend szerint halad,
nem bánod és nem élvezed,
hogy minden élmény elmarad,
ha látsz mezőt és kék hegyet
és várakat és házakat
és szélsörényes réteket
és messze sziklaszálakat,
ha nélküled fut minden el,
de elfordulsz és rálegyintesz,
mint akit már nem érdekel,
mint aki untig látta mindezt -
mindegy, hogy hol jársz, szállj ki gyorsan,
érezd, hogy nem vagy még halott:
mezítlábazz a meleg porban,
indulj tovább gyalog.

Szabó T. Anna: A mai nap

1.
Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.

2.
Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van,
csak feküdtem alattad boldogan.
Egy másik város, egy régi lakás.
És ezután már soha semmi más.

Elvesztettem, de megtaláltalak.
Csak azt vesztettem el, mi megmarad.
Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem.
Jöttél az úton, indultál velem.

3.
Levágott hajad sepregetem össze.
Tizenhat éve együtt. Hány helyen.
Terek, lakások. Nézegetem: őszül.
Jaj, életem.

Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni?
Inkább szálanként összegyűjteném.
Jó, tudom: soha semmit se dobok ki.
De hát: enyém!

Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó
pöndör szirmai. Hogy hull minden el.
Forog a föld is velünk, körbe-körbe.
Nem érdekel.

4.
Nem érdekel csak a nyakad, a vállad.
Ahogy megyünk egy téli hídon át,
összefogódzva. Ahogy hazavárlak.
Csak vándor hordja hátán otthonát.

Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt.
A csupasz padlón, széken, asztalon.
Én nem akarok igazán, csak egyet,
de azt nagyon.

5.
Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem.
Házunk a várunk, így gondolkozom.
Pedig nem kősziklára építettünk,
hanem utazunk, egymás melegében,
a ködös hídon, egy villamoson.

És azt érzem, hogy megtörténhet bármi,
mint akkor, ott, az első éjjelen.
Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni.
Ahova te mész, oda jöjj velem.

Szabó T. Anna: A nő, az akkor nő...

A nő, az akkor nő, amikor lelkes,
ha táncra kész, de rögtön nem rohan -
pár trükköt előbb a férfitől elles,
mert hasznát veszi egyszer biztosan.

A nő, az akkor nő, amikor bírja
az ugratást, de nem ugráltatod,
mert az életét saját maga írja,
és nem úgy fütyül, ahogy akarod.

A nő, az hallgat minden okos érvre,
és hoztok együtt új törvényeket,
a nő meghallgat, hogy a szavad értse,
és engedhetsz is, hisz ő is neked.

A nő, az mindig tisztán látja célját,
de nem gátolja a te célodat,
a vak és önző törtetésen túllát -
egymásnak dőltök: ő is támogat.

A nő az akkor nő, ha sosem gyáva
szívvel érteni másokat s magát,
ha magán át a te arcod is látja,
mert te is látod őt magadon át.

A nő, az képes hallgatni a csendet,
és hordozni a legbelső magányt,
és meglátni a profánt és a szentet
a tiszta s torz tükörben egyaránt.

A nő...? Ez puszta szó. Csak puszta ketrec.
A nő: az ember. Más törvénye nincs.
Akkor kimondom, itt nincs már több kecmec:
nem a vagina teszi. A gerinc.

Szabó T. Anna: A férfi akkor férfi...

A férfi akkor férfi, hogyha lelkes,
ha táncra kész, de rögtön nem rohan -
előbb pár lépést a nőtől is elles,
mert hasznát veszi egyszer biztosan.

A férfi akkor férfi, hogyha bírja
az ugratást - de nem ugráltatod,
mert az életét saját maga írja,
és nem úgy fütyül, ahogy akarod.

Az okos érvre mindig kész a férfi,
és hoztok együtt új törvényeket,
mert amit mondasz, nemcsak hallja: érti,
és engedhetsz is, hisz ő is neked.

A férfi mindig tisztán látja célját,
de nem gátolja a te célodat,
a vak és önző törtetésen túllát -
egymásnak dőltök: ő is támogat.

A férfi akkor férfi, ha nem gyáva
szívvel érteni másokat s magát,
ha magán át a te arcod is látja,
mert te is látod őt magadon át.

A férfi képes hallgatni a csendet,
és hordozni a legbelső magányt,
és meglátni a profánt és a szentet
a tiszta s torz tükörben egyaránt.

A férfi...? Ez csak szó. Csak puszta ketrec.
A férfi: ember. Más törvénye nincs.
Akkor kimondom, itt nincs már több kecmec,
hogy nem a pénisz teszi. A gerinc.

Szabó T. Anna: Test

Ne vágyd a tökéletest.

Hogy ne mérgesen méregesd:
tiéd a test, hát jól etesd,
altasd és mozgasd és nevesd,
a kedvét gyakorta keresd,
örömét soha ne tettesd -
akár a másét, úgy szeresd:

tudatod alá ne temesd.

Szabó T. Anna: Au lecteur

Te
olvasó,
ki fürdesz a szavakban,
és spórlásból vagy éppen kényelemből
más használt vizében mosod magad,
a nyelv őseleméből kiszakított
tűrhetően szűk térben
nem feszengsz?

Mit remélsz?
Felfrissülést?
Tisztaságot?

Ha kellemesen melenget,
elég?

Elnyúlsz benne,
és kitöltöd egészen.

Ha kád a vers - kilépve
meztelen vagy.

Szabó T. Anna: Szemben

1.

Tükörbe nézz, ott van az ördög:
ez az arccsont, ez a szemöldök,
az üveges üres tekintet,
ami belülről figyel minket,

fészket rakott a koponyában,
tőle mozog a nyelv a szájban,
nélküle a test összetört rög:
tükörbe nézz, ott van az ördög.

2.

Tükörbe nézel, ott van Isten:
pórusaidban, sejtjeidben,
csak működik benned nyugodtan,
nem bámulja magát, csak ott van,

nem kér, nem szólít, nem nevez meg,
nem mondja azt sem, hogy szeretlek,
mert nem vagy és a tükör sincsen:
tükörbe nézel, ott van Isten.