Kányádi Sándor: Viseltes szókkal

vannak vidékek ahol a szerelem

akár a harmat az árnyékos helyen

tavasztól őszig őrizgeti magát

szerény hasonlat de illik rám s terád

félszeg is mint az iménti asszonánc

de időt-jelző mint arcunkon a ránc

vannak vidékek ahová nehezen

vagy el sem ér a környezetvédelem

kimossák sóid kasza is fenyeget

csupán a harmat táplálja gyökered

tisztások széle északos vízmosás

ha annak vennéd hát legyen vallomás

vannak vidékek ahol csak úgy lehet

megmaradnunk ha kezemben a kezed

és a viseltes szónak is hamva van

ha félárnyékban s ha nem is boldogan

száríthat szél és süthet hevet a nap

míg a harmatból egy csöppnyi megmarad

Kányádi Sándor: Álmodó

Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém.

Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?

Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,

ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,

van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.

Mi kell még – kérdik -, nem elég?
Örülök persze – szólanék,

de csak a fejem ingatom.
Állok némán – és álmodom.

Kányádi Sándor: Volna még

pedig volna még

volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről és földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még

Kányádi Sándor: Szürke szonett

meg ne tévesszen mosolyom
senkit az égvilágon
magamat rég nem áltatom
s tégedet sem barátom


de önnön rettegéseim
miért vetíteném rátok
inkább mosolygok feleim
akár a légtornászok


kihunyóban a csillagunk
ezen a korhadt kupolán
félve nézek a mélybe


isten csodája hogy vagyunk
mosolyogjatok vissza rám
nincs a csodának vége

Kányádi Sándor: Sumér szonett

eljön a sumér pap
s a várost visszaveszi
én adtam nektek mondja
és most visszaveszem

és elviszi a várost
hóna alá kapja mint egy
égetett agyagtáblát
de előbb még leporolja

és mi nem tudjuk
nem tudhatjuk
ki marad rajta s ki nem

útközben is sokan
lepotyoghatnak
útközben is sokan

Kányádi Sándor: Ne szólj

Ne szólj, a szavak elrongyolódtak,
ütött-kopott ószeri limlomok, még ha egy
Júlia vagy Rómeó vagy mit tudom én ki
viselte is volna vallomásul; ne szólj, nem szólok
én sem. Mert mi lesz, ha egyszer kimondjuk
azt a könnyen kimondható szót, mit mondunk majd
azután, mivé lesz a kimondhatatlanság öröme,
lesz-é fokozás, ha egyszer kimondjuk,
nyilvántartásba vesszük s hivatkozunk rá,
ha minden kötél szakad, vagy ha
csak éppen összezördülünk valamiért?
Nem vagyok fennkölt, se cinikus, sem parasztian
prűd, csak babonás talán, akár a sámánhitű ősök,
akik féltek néven nevezni istenüket.
Ne szólj hát, minek oda a szó, hol egy tekintet,
egy mozdulat többetmondó. Hagyd meg nekem azt a hitemet,
hogy egy ki nem mondható nevű istenség kegyelméből
s az ő dicsőségére élek e földön;
a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás
motorjával agyamban, szívemben végzem
ember voltommal járó kötelességemet,
és örömeim között is szótlanul ahhoz a
legfőbb megtartóhoz imádkozom.

Kányádi Sándor: Azon az estén

Azon az estén olyan volt az égbolt, mint egy
hirtelen kiürített város, melyben még a lámpákat is
égve felejtették a fejvesztett menekülők.
Pedig baljós jelek még sehol sem mutatkoztak,
csak hajnal felé kezdtek feltünedezni a szemhatáron
óvatosan az előőrsök; egy-két raj könnyű homály.
Majd a hadak is megjelentek s nyomulni kezdtek északról,
keletről, nyugatról - délnek. A Tejút ívlámpái
sorra elsötétedtek, a Göncölök, mint a kisiklott
villamosok, oldalra dőltek. Aztán sötét lett
teljesen. A felhők megszállták az eget, s kihirdették
az ostromállapotot. De nem volt már kinek. Kihirdették
a szabad rablást. Erre az addig fegyelmezett és zárt csapatok
őrült fosztogatásba kezdtek: törtek-zúztak, föltépték a
vízvezetékeket, beverték az ablakokat, kidobálták az égő
kandelábereket. A tehetetlen düh, hogy senkit se találtak,
az dolgozott bennük. Bár egy bujkáló, egy ellenálló, egy nő
vagy legalább egy csecsemő, akit falhoz kenhettek volna,
de senki. Fölhasogatták a párnákat, a dunyhákat, s aztán
napok múltán, mert nem tehettek mást, kihirdették a békét.

És most béke van. Hull a hó.

Kányádi Sándor: Kuplé a Vörös villamosról

avagy abroncs nyolc plusz két pótkerékre

holtvágányra döcögött végül
a kopott vörös villamos
kalauz és vezető nélkül
döcögött holtvágányra végül
a kopott vörös villamos

nem volt rakva virágos néppel
bezzeg amikor érkezett
bíborló színben sok beszéddel
meg volt rakva virágos néppel
bezzeg amikor érkezett

vöröslött de amint utólag
utólag minden kiderül
bíborát nem a pirkadó nap
vértől vereslett mint utólag
utólag minden kiderül

mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett
a színen csak siránkozás van
mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett

hát sic tranzit gloria mundi
a dicsőség így múlik el
honnan lehetett volna tudni
hogy sic tranzit gloria mundi
a dicsőség így múlik el

s így állunk ismét mint az ujjunk
sok hite-volt-nincs nincstelen
a magunk kárán kell tanulnunk
ismét itt állunk mint az ujjunk
sok hite-volt-nincs nincstelen

s tülekedünk egymásnak esve
ha jön a volt-már villamos
sárgára avagy zöldre festve
tülekedünk egymásnak esve
ha jön a volt-már villamos

félre ne értsd a dalom testvér
nem sirató csak szomorú
nem szeretném ha lépre mennél
félre ne értsd ismétlem testvér
nem sirató csak szomorú

Mellékdal a pótkerekekre

de holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos
eljárt-e az idő fölötte
és holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos

s nem lesz-é vajon visszatérte
boldog aki nem éri meg
halomra halnak miatta s érte
most is s ha lenne visszatérte
boldog aki nem éri meg

Kányádi Sándor: Az asztal és a székek

Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
valamikor, amikor az ülést is kinõjük, mint ahogy
kinõttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
partjára, a Hallgatás asztalához - ott várnak a székek.

Kányádi Sándor: Léggömb

Nagy, színes léggömb száll fölöttem.
Tócsákba toccsanok, virágokra, füvekre
taposva követem magasba tartott fejjel.
A léggömb mind fönnebb száll s mégis akkora,
hogy az eget se látom tőle, a kék eget.
Valami fegyvert vagy legalább egy parittyát
adjatok, mert nem bírom már a virágok s a
füvek átkait, varként eszi bőröm a tócsák
rám fröccsent sara; szeretnék a lábam elé
nézni még egyszer, s ó, hogy szeretném látni
gyerekkorom gyönyörű kék egét, mielőtt még
elsötétedne teljesen, mielőtt még sújtó
villámaival rám dördülne az ítéletidő.

Kányádi Sándor: Kívánság

Egy másik asszonnyal, aki nincs,
(és minden asszonyban ott van)
aki nem te vagy, aki nincs,
aki egy mosolyodban, mozdulatodban,
benned is olykor villanni látszik:
akit nem én, egy másik férfi
ismerhet benned,
és aki másoknak szenvedés –
azzal a másik asszonnyal,
azzal is ismertess meg –
akkor elhiszem: úgy szeretsz,
ahogy még nem szerettek!

Kányádi Sándor: Távolodóban

távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot

és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid

süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz

s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Kányádi Sándor: Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Kányádi Sándor: Mi lennék?

Tavasszal somfa lennék
talpig aranyban állva,
biztatón mosolyognék
a zsendülő világra.

Nyáron eperfa lennék,
tágas udvaron állnék,
aki alám ül, annak
jól fogna egy kis árnyék.

Ősszel almafa lennék,
piros almákat termő,
nem is csak egyetlen fa,
hanem almafa-erdő.

Ilyenkor télen aztán
gyertyán vagy fenyő lennék,
hogy aki fázik, égő
tüzemnél melegedjék.

Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Kányádi Sándor: A folyók között

(Entre rios)

1
ebből a tájból csak a szél
az alkonyi szél ismerős
ahogy az útmentén eregél
s nekihasal a vizenyős
sáncmartoknak de már a sás
vagy sáté-féle valami
ahogy a szélben dudorász
nem olyan mint az otthoni
füvek fák nevét nem tudom
s az ismeretlen csillagok
tekintetével magamon
úgy állok itt e délbarokk
éjszakában mint akinek
már halottai sincsenek

2
megítélsz-e majd istenem
kételkedőn is arra vágyom
hogy valaki ne földi szem
elébe kelljen egyszer állnom
ne ügynökök ne vámosok
mondják persona non vagy grata
s vannak miket nem bízhatok
se testvérre se jóbarátra
itt volna most az alkalom
innen szinte egedbe látni
tőled volna jó hallanom
miként volt s lészen ezutáni
életem mert félő hogy holtan
észre se veszed majd hogy voltam

3
ki annyi poklot járt a földön
hihet-e másvilágiban
szörnyű kínok közt nyűgölődöm
s az igazi még hátra van
nem a halálban még előtte
amelyben részeltetsz uram
a fölbújtott káinok ökle
mikor majd arcomba zuhan
isten báránya hiába vetted
magadra világ vétkeit
hiába ha a szeretetnek
rózsája hervad s nem virít
hiába minden áldozat ha
kiszemeltél a kárhozatra

4
s nemcsak engem a nyelvet is
mely ezerévig áldva zengett
de ha vétkezett volna is
tekintse érdemét kegyelmed
ne rostálják ki mint a konkolyt
a szemenszedettek közül
adj rá reményt mint a lecsonkolt
testrész szemétre nem kerül
én látom itt mi minden sorvadt
el néhány évszázad alatt
bélyegét az elkárhozóknak
süsd rám semmint a hódolat
igájában mint nyelve-volt
indián legyek hódolód

5
fehér pillangók függönye
öleli körül a tüzet
vízesés morajlik ide
mint egy mennyei ütközet
halni készülő öregek
arcáról ismert nyugalom
simítja végig a vizet
s megérinti a homlokom
elülről kéne kezdenünk
de semmit sem felejteni
abból mi megtörtént velünk
s élni élni az édeni
bűntetlenségű elemek
társaként örök életet

6
(itthoni változat)

fehér pillangók függönye
öleli körül a tüzet
hó hull el kellett jönnie
a se veled se nélküled
olyan közömbös mint a hold
vagyok ki voltam valaha
nem érdekel már hogy mi volt
ne lenni többé ne soha
káromkodáshoz nincs erőm
imádkozáshoz nincs imám
fekszem patyolat lepedőn
mint édesanyám oldalán
valahol mintha valami nyílna
virága csönd álom a szirma

Kányádi Sándor: Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, evilági,
oldhatatlanul köt hozzád
e magasztos bizonyosság;
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.

Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Kányádi Sándor: Tudod…

Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.