Jónás Tamás: Lassuló zuhanás

cipelem ezt a kisfiút és ő cipelget engem
nagyon féltett kis vacka van eszemben szívemben
öt éves forma meztelen hideg van mégse fázik
szalad az erdőből soha nem érkezik meg a házig
szalad a havas fák közül szaladna a melegbe
de létezik ház és van meleg ami soha nem ereszt be

cipelem ezt a kisfiút kosarat visz így asszony
nem akar mást csak annyit hogy reggelig alhasson
nem akar mást csak jó cipőt ne vérezzen a lába
rettegve gondol rá mi lesz ha eljár iskolába
ül a padok közt földre ül vagy ültetik a földre
nevetnek rajta mert piszkos a nyaka meg a körme

cipelem ezt a kisfiút a lovagot aki a Marcsit
ne tudja még megmenteni mert túl sokáig alszik
konyhai boszorkány sikít krumplit pucol a kislány
fehér szívével érkezik de a lánynak arca nincs már
milyen világba bújhat el ez a hazug a vesztes
ki összevissza ígérget s csak béke időben kedves

miféle kisfiú cipel miféle vallomásig
harminckét éve kínoz egy férfit aki csak ásít
miféle kisfiú lehet ilyen felnőtt fiúból
miféle költő lehet aki hasznot se facsar a szóból
miféle verseket szerel miféle fájdalommal
miféle fa áll a szívében ágakkal sose lombbal

Jónás Tamás: A szerelemről

Most valami olyasmit szívesen mondanék, hogy
jó a láz, de a nyugalomnál semmi sem jobb.
Vagy: az az ég, ami szégyenkezve lángolt,
meteort sírt, igaz, de távol volt, és tárgy volt.
Vagy: minden szereplő, végül is, felcserélhető,
s ilyen sztorit szül bármelyik hely és bármelyik idő.
A lány se szép, se csúnya, a fiú alig erősebb,
és mindig lesz kultúra, ki érti-félti őket.
Tíz év múlva vége, ha most nem is múlt el még,
és akkor lesz majd forró a most csak langyos emlék.
És mondanám még azt is, hogy épp az a szép benne,
hogy akkor múlna el, ha vége sose lenne.
De ez se igaz, az se igaz, egy valós: hogy fájnak.
S szerelemből, nem a csendből születnek a tárgyak.

Jónás Tamás: Senki sem árva

Gondos az Isten. A csillagokat ki-kihordja az égre.
Festi az ég alját, feketét szelídít puha kékre.
Szép nap ez. Ülnek a fák a tavaszban, a nyárban.
Szív, szem, kéz! Társat keresünk valahányan.
Lassul a fény, beleolvad a szembe. S könny, ha kicsordul.
Jó kacagás ez, nem szomorúság. Látszik a béke:
kék lufi-hadsereg érkezik és pukkad ki a szívben.
Mézmeleg édességétől elalélnak a földön, a vízen.
Csók a családnak, s jó sütemény a barátnak.
Tárd szét két karodat! Verdess! Ma kinőnek a szárnyak!

Jónás Tamás: Szegények - Vacsora(nélküli)idő

A konyhában rózsállik a rezsó.
Pörög a villanyóra, aggódva nézem.
Vajon az öröm mire való?
Sarokban korog minden testvérem.

Anyu kegyetlen, ételekről mesél.
Egérrel játszik a foltos macska.
Állathússá szédült a kenyér.
Jó jövőket próbálunk magunkra.

Ha kibírom, és el nem felejtem
éhezésünk űrodüsszeiáját,
a hiány lesz egyetlen szerelmem.
De most még összeszorítom a száját
édesanyámnak, ne kelljen
ígérgetnie – egyre paráznább.

Jónás Tamás: Ébredés

Szöknek a szőkés hajnali álmok
résnyire nyíló szem kapuján át.
Barna szemedben kerge hiányod,
felkutatom tudatod paripáját.

Én nyitok ajtót szádon a számnak,
bőröd alatt remegő tenyeremmel
feltérképezlek, csodatájat:
dimbek-dombok, s néhol a tenger.

Felreppenne hasadról az éjjel
rátelepült félelmetes angyal.
Nem hagyom, átölelem, hadd féljen,
rávasalom testedre hasammal.

Jónás Tamás: A nyolcadik napon

Szagom maradt az egyetlen, mit őrzök féltve még.
Hamis történetek között igaznak maradék.
Talán akad még mozdulat, mi jellemez, kiad.
Minden más elhagy, elmos, elken, megreped, szakad.
Túl szelíd szavak mögött bújok meg én, a vad.
Fáj, hogy nem vagy. Jobban fáj, hogy néha-néha vagy.

Jónás Tamás: Szógyász

Kifejezetten pénzbe kerül itt minden.
Csak én maradtam ingyen.
A postaláda csapda, nyüszítenek a szórólapok.
Ők is ingyen vannak. Én is ingyen vagyok.
Szóval: én és a szórólapok.

Engem kifejezetten ki lehet használni.
Levethető vagyok, mint a szandál, mi
nt a test az erkélyről.
Március óta lemondtam a testkéjről.
Szóval: március óta az erkélyről.

Kifejezetten befejezetlen akarom hagyni ezt a költeményt.
De kerekedik, mint has, ha felcsinálták a hölgyeményt.
Jó lenne kitenni szűrét a hiánynak.
De hiányodnak semmi, semmi nem árthat.
Szóval: semmi a hiánynak.

Iránynak ennyi.

Jónás Tamás: Csak várlak

várlak csak várlak és azt remélem
nem áll az idő csak minden héten
meg-megpihen úgy öt-hat napra
hogy magamra hagyjon és ne magadra
várlak csak várlak a terek unnak
nyitva a szemem bár minden szunnyad
nézlek és várlak és nem beszélek
nem adlak ki a pletykás reménynek
várlak és várlak és nem kérdezlek
mikor kellene már megérkezned
mikor indultál és nem mert fájna
felém indultál vagy más irányba
várlak csak várlak már neved sincsen
hagyom a koldust hogy megérintsen
hagyom a szagát hogy belémszálljon
nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon
várlak csak várlak még hit sem kell ehhez
kitartásom is sikert feltételez
várlak és nem tudom mihez kezdek
ha megszépül arcom a tenyerednek

Jónás Tamás: Álom

Átszalad a folyón a híd.
Látom mozdulni tagjaid.
Zörög a villamos, megáll.
Ott vársz a híd túloldalán.

Szaladok most a hídon át.
Átfutottam a fél Dunát.
Egyszerű, nyári kis ruha.
Nem érinthetlek meg soha.

*

Nem elég csak mosolyognod:
meg kell lopnod, kirabolnod.

Nem elég csak jónak lenned!
Engedd, hogy csalódjam benned!

Túl-sok-szépséged sem elég:
hadd ússzak s fulladjak beléd.

Nem elég, ha tudod nevem:
feledkezz meg rólam velem!

Jónás Tamás: Nem véletlen

Szerencsémre az a faj
ta kisfiú voltam fel
nőttként is, akinek ar
cát szerették az idő
sebbek is, a fiatalab
bak pedig bizalommal for
dultak hozzám, amikor
már én kezdtem öreged
ni. Így aztán mindenki
örömeit, gondjait ismer
tem és elszenvedtem. A
magaméinak sokáig nem
voltak előjeleik. Csak
túl a harmadik iks
zen kezdtem félreérteni
a gyerekkorom. Ma má
r egészen pontosan érte
m félre. Vigasztalhatat
lan faj vagyunk, nem is
próbálkoztam vele. Ha n
éha mégis sikerült, az
csak a véletlen műve leh
et, ha van műve egyáltal
án. A véletlen általában
művetlen, műveletlen, és
mégis felettébb sikeres.

Jónás Tamás: Az utolsó ritmustanulmány

lassan-lassan fekete szemében
eltévedtek az okosok a fák.
hosszasan álltam a tüze közelében,
nem szóltam rá soha se ha fájt.
hol vagyok én? kesze-kusza hajam őszben.
ihletemet nem fűti család.
elment, én voltam, aki elűztem.
ő csalt, s végül is én a csalárd.
trombita nem harsant, nem tört a dió.
nem repedeznek a pocsolyajegek.
majd kósza tavasz jön, a testben a barna folyó.
tervezem: elfeledek.

Jónás Tamás: Végtelen befejezés

Mint kávés csésze alján sűrű zacc,
hiába kergetlek el: megmaradsz.
Vagy túl hangos rockkoncertek után
a fülcsengés -- némán tátog a száj.
Levágott láb után a fantomfájdalom,
mindig ott sétálsz a másik oldalon.
Illatodtól, lomha hónapok, ha múlnak,
a lusta izmok, vágyak megvadulnak.
Egy hajszálad a kényes porcicák között.
Te ott leszel, bárhová költözök.

Jónás Tamás: Hallgatás helyett

Én nem sokat tudok rólad, de te
se tudhatsz rólam sokat. Nemde?
De. Vagy kértem én, hogy olvasóm legyél?
Hagyd abba most, jobb még az elején.

Ma verset írtam. Hallgatás helyett.
Így pár mondatnak küldetése lett.
De nem érdeklődik, nem is üzen.
Ha majd akar, rögtön befejezem.

Ki verset ír, ölhetne is akár.
Ki tudja, melyikkel nagyobb a kár.

Hogy rossz ez így neked? Na, ja. Tudom.
És unod. Nem nagy ügy. Én is unom.
És nem is tudsz vele mit kezdeni.
Ki kezdje, én vagy te, szégyenleni?

A felnőtt ember egyet megtanul:
mindene régi, csak a sorsa új.
A sorsa, amin osztoznia kell,
nem ő rendezte, s nem ő hiszi el.

Jónás Tamás: Csak véletlenül

Ha gond vagyok, magamban vagyok.
Ha gomb vagyok, leszakadtam.
Magamnak, gondnak, legnagyobb.
Elgurult gondom visszakaptam:
ma leírhatatlan gondolat vagyok.
Elveszni akartam, s megmaradtam.
Főhet a fejem, égnek a csillagok.
Túlforrósodott lelkemet nem hűti testem.
Alig tudok magamról. De itt vagyok.
Utca, házszám, emelet Budapesten.
S te varázsló, akire várok, mindennél nagyobb:
ott vagy itt és itt vagy ott, kettesben
soha nem lel minket szem vagy álom.
Suttoghatnál is, ne kelljen keresnem
ilyen vakon téged, s csak véletlenül megtalálnom.