Nagy Zsuka: nem geográfia

rossz vagy, az én rosszam,

balladák dúlnak a szívemben.

tegnap megváltoztattad a profilképedet,

hosszabb a hajad, és mint kiskorodban,

a frufrudat előrefésülöd,

és új a szemüveged, a régi jobban tetszett.

alig jártam be földrajzórára,

a tanárnak szép, hosszú ujjai voltak,

és mindig csak zongorált,

mi meg a wc-ben tanultuk a törit.

ha bejártam volna, akkor tudnám,

vagyis, akkor tudtam volna,

hogy az a kurva nagy óceán.

7122 km, légvonalban, hozzád,

szóval, mégsem hiányzik a földrajz,

a mérőszalagok elszakadnak, a szív leáll,

a repülők járnak, te és én, másik földrész,

és ez sem csak geográfia.

David Whyte: Working together

We shape our self  

to fit this world

and by the world  

are shaped again.

The visible  

and the invisible

working together  

in common cause,

to produce  

the miraculous.

I am thinking of the way  

the intangible air

passed at speed  

round a shaped wing

easily  

holds our weight.

So may we, in this life  

trust

to those elements  

we have yet to see

or imagine,  

and look for the true

shape of our own self  

by forming it well

to the great 
intangibles about us

Lynda Hull: In Another Country

If Baroque were more than a manner

of music, it would be this last afternoon.

Sun, disciplined by hours, moves slowly

across the floor. The shadows of pears

in the basket compose a pattern

described only once. If you spoke now,

it would be a kind of violence troubling

the skin of the moment. We have stepped

out of the past and the future waits

without us. Outside, the wind ruffles grass,

invisibly bending each blade. A single piano note

repeated without variation floats across

the lawn. Naked, we are suddenly strange,

in time again, you are already moving away

from me. Yesterday, we walked

saying the names of streets and trees,

bringing them forever into us. Later,

you came behind me in the doorway, slid

your arms around my waist. I wanted to ask

if you had said everything, but only

said your name. Tomorrow,

it will all be different. Already,

I see you in a hotel room, curtain

half-drawn. You will sit in profile

unfolding the news of another country.

The same sky will go on reinventing

itself. I will put on the clothes

laid out the night before

while the morning stains with traffic.

I will slice grapefruit

and wonder if distance

will give us back to ourselves.

Karacs Andrea: Ez egy vers a-kar len-ni

Ha majd így fo-gok ír-ni, gon-dolj ar-ra,

hogy ro-bo-tot csi-nál-tak be-lő-lem,

egy mul-ti-ban.

Gyen-ge vol-tam.

Meg kel-lett él-nem ab-ból a pénz-ből,

a-mit a-zért ad-tak, mert ro-bot va-gyok.

Pró-bál-tak ők meg-győz-ni,

hogy ez ne-kem is jó,

de so-se hit-tem ne-kik.

O-lyas-mi-ket mond-tak, ne-kem is jobb,

ha egy-sze-rű-sö-dik a mun-ka-fo-lya-mat,

vagy nyu-god-tab-ban me-he-tek sza-bad-ság-ra,

ha köny-nyen he-lyet-te-sít-he-tő va-gyok.

Ka-ját is vet-tek, a-mi-kor so-kat túl-ó-ráz-tunk,

vol-tak, a-kik azt hit-ték, tö-rőd-nek ve-lünk,

de a ro-bo-to-kat is o-la-joz-zák al-kal-man-ként.

Ír-tam Ne-ked ro-bot-ként egy ver-set:

00 11 00 11 00 11 00 11 00 11 00 11

00 11 00 11 00 11 00 11 00 11 00 11

00 11 00 11 00 11 00 11 05 11 00 11

00 11 00 11 00 11 00 11 00 11 00 11

Azt hi-szem, most én is bu-tí-tot-ta-lak Té-ged,

de nem győz-lek meg ar-ról, hogy ez Ne-ked jó volt.

Azt az ö-töst a-zért tet-tem be-le,

hogy egy ki-csit ö-rülj is.

Rabindranath Tagore: Not Altogether Lost

I know that this life, missing its ripeness in
love, is not altogether lost.

I know that the flowers that fade in the dawn,
the streams that strayed in the desert, are not
altogether lost.

I know that whatever lags behind, in this life
laden with slowness, is not altogether lost.

I know that my dreams that are still
unfulfilled, and my melodies still unstruck, are
clinging to Your lute strings, and they are not
altogether lost.

Purosz Leonidasz: Drága Kishúgom és Anya,

mellettetek állok.

Higgyétek el, nekem is fájt látni,

hogy viselkedett a szülinapján apa.

Az ajándék jógabérletet félredobva

felsóhajtott: ne már. Bassza meg,

tényleg erre kell költeni a pénzt?

És ez tényleg megalázó,

nem a szokásos hiszti.

Most lehet nevetni, de én

érzékeny és empatikus vagyok.

Utálom, ha ölelgettek, igen,

ez valamiért sajnos így maradt.

De bárki mást meg tudok ölelni,

tudom azt mondani: ne haragudj,

azt is: sírj nyugodtan, nincs

semmi baj. Sírni is tudok.

És mondták már azt lányok,

hogy mellettem voltak először: nők.

Nem úgy, ahogy felénk értik,

hanem, hogy magabiztosak

és szabadok, szabadok, szabadok.

Pedig még szerelmesek sem voltunk.

Jó volna megmutatni nektek, milyen

vagyok kettesben egy lánnyal.

Különben az is probléma, hogy

egy jógabérlet tényleg baromi drága.

Illetve komolyan: jógázni apát?

És az is probléma, hogy a családunkban

mindig a férfiak az okosabbak,

ami aggaszt, mert ráerősít

idejétmúlt sztereotípiákra.

Ezért egy kicsit haragszom is rátok.

Ahol én élek, nem ilyenek a nők.

Magabiztosak, vagy azzá tehetők.

És a feminizmus sem csak az, hogy

szabadon költhetik a pénzt.

De hát úgy beszélek, mintha

be lennétek ide zárva.

Félreértés ne essék:

nagyon finomakat főztök.

Ti már nem fogtok megváltozni,

drága Kishúgom és Anya.

Én sem fogom szeretni az öleléseteket.

De ígérem, a házasságom más lesz:

nem válok olyanná, mint apa,

és ha a lányomtól jógabérletet kapok,

megölelem, még ha jógázni

végül nem is megyek el.

Hevesi Judit: Alfonz

Apám lehúzta a WC-n a hörcsögöm,

ezt mondtam neki,

mert folyton kiszabadult és

éjjel a lábujjaiba harapott.

Azt is mondtam még,

hogy a csatornarendszer

felújítására hivatkozva apám állította,

már a szemben lévő réten él,

boldogan, mint az a két papagájom,

amiket az ő anyja

a halála napján engedett szabadon.

Hogy Alfonznak mennie kellene,

bevallom, bennem is felmerült,

amikor mumpszos lettem,

és elkezdtem egyre jobban hasonlítani rá.

De abból, hogy Alfonz távozása után

apám rögtön ráült a WC-re,

hiányzott a távozókat megillető tisztelet.

Ezt is elmondtam volna neki,

de ő a következő hetekben

nem mondott semmit.

Galway Kinnell: Oatmeal

I eat oatmeal for breakfast.
I make it on the hot plate and put skimmed milk on it.
I eat it alone.
I am aware it is not good to eat oatmeal alone.
Its consistency is such that it is better for your mental health
if somebody eats it with you.
That is why I often think up an imaginary companion to have breakfast with.
Possibly it is even worse to eat oatmeal with an imaginary companion.
Nevertheless, yesterday morning, I ate my oatmeal porridge,
as he called it with John Keats.
Keats said I was absolutely right to invite him:
due to its glutinous texture, gluey lumpishness, hint of slime,
and unusual willingness to disintegrate, oatmeal should not be eaten alone.
He said that in his opinion, however, it is perfectly OK to eat
it with an imaginary companion, and that he himself had
enjoyed memorable porridges with Edmund Spenser and John Milton.
Even if eating oatmeal with an imaginary companion is not as
wholesome as Keats claims, still, you can learn something from it.
Yesterday morning, for instance, Keats told me about writing the “Ode to a Nightingale.”
He had a heck of a time finishing it those were his words “Oi ‘ad a ‘eck of a toime,” he said,
more or less, speaking through his porridge.
He wrote it quickly, on scraps of paper, which he then stuck in his pocket,
but when he got home he couldn’t figure out the order of the stanzas,
and he and a friend spread the papers on a table, and they
made some sense of them, but he isn’t sure to this day if they got it right.
An entire stanza may have slipped into the lining of his jacket through a hole in his pocket.
He still wonders about the occasional sense of drift between stanzas,
and the way here and there a line will go into the
configuration of a Moslem at prayer, then raise itself up
and peer about, and then lay itself down slightly off the mark,
causing the poem to move forward with a reckless, shining wobble.
He said someone told him that later in life Wordsworth heard about
the scraps of paper on the table, and tried shuffling some
stanzas of his own, but only made matters worse.
I would not have known any of this but for my reluctance to eat oatmeal alone.
When breakfast was over, John recited “To Autumn.”
He recited it slowly, with much feeling, and he articulated the words
lovingly, and his odd accent sounded sweet.
He didn’t offer the story of writing “To Autumn,” I doubt if there is much of one.
But he did say the sight of a just-harvested oat field got him started
on it, and two of the lines, “For Summer has o’er-brimmed their
clammy cells” and “Thou watchest the last oozings hours by hours,”
came to him while eating oatmeal alone.
I can see him drawing a spoon through the stuff, gazing into the glimmering furrows,
muttering. Maybe there is no sublime; only the shining of the amnion’s tatters.
For supper tonight I am going to have a baked potato left over from lunch.
I am aware that a leftover baked potato is damp, slippery, and simultaneously
gummy and crumbly, and therefore I’m going to invite Patrick Kavanagh to join me.

Kim Addonizio: February 14

This is a valentine for the surgeons
ligating the portal veins and hepatic artery,
placing vascular clamps on the vena cava
as my brother receives a new liver.

And a valentine for each nurse;
though I don’t know how many there are
leaning over him in their gauze masks,
I’m sure I have enough—as many hearts

as it takes, as much embarrassing sentiment
as anyone needs. One heart
for the sutures, one for the instruments
I don’t know the names of,

and the monitors and lights,
and the gloves slippery with his blood
as the long hours pass,
as a T-tube is placed to drain the bile.

And one heart for the donor,
who never met my brother
but who understood the body as gift
and did not want to bury or burn that gift.

For that man, I can’t imagine how
one heart could suffice. But I offer it.
While my brother lies sedated,
opened from sternum to groin,

I think of a dead man, being remembered
by others in their sorrow, and I offer him
these words of praise and gratitude,
oh beloved whom we did not know.

Simon Márton: Hallgatási gyakorlatok

Most úgy hallgass, mint akinek

egy fél országot leromboló viharból

csak egy nátha jutott.

Most úgy hallgass, mint aki most tudta meg,

hogy születése óta vak.

Most úgy hallgass, mint aki megnyerte a lottót.

Most úgy hallgass, mint aki megnyerte a lottót,

de elveszítette a szelvényt.

Most úgy hallgass, mint aki cigarettával

a szájában aludt el,

így gyújtott fel egy templomot.

Most úgy hallgass, mint egy bezárt zöldséges.

Most úgy hallgass, mint aki az utolsó szó

jogának elutasítása után jött rá, hogy

soha életében nem mondta ki hangosan:

Copacabana.

Most úgy hallgass, mint száztíz kiló

frissen lenyírt gyapjú.

Most úgy hallgass, mint akinek egy kő az anyja,

az apja pedig papír.

Most úgy hallgass, mint a telefonod,

amikor félórás nagymonológban

vallasz be mindent, azután rájössz,

hogy a második mondatnál lemerült.

Úgy hallgass, mint egy képkeresés

találati oldala

arra a keresőszóra, hogy „minden".

Most úgy hallgass, mint az arc a papírpénzen.

Úgy hallgass, mint a jeges vízben sodródó,

HAPPY feliratú nejlonszatyor.

Úgy hallgass, mint egy fekete cintányér.

Úgy hallgass, mint egy romos éjszakai

aluljáróban a boldog húgyszag.

Úgy hallgass, mint egy sérült fájl.

Úgy hallgass, mint aki üres,

fehér téglalap szeretne lenni.

Úgy hallgass, mint aki töröl.

Úgy hallgass, mint amit becsuktak.

Úgy hallgass, mint akire rábízták,

hogy a szájában hordja át

az egyik óceánt a másikba.

Hogy az egyik óceánt a másikba

a szájában hordja át.

David Ignatow: That's the Sum of It

I don't know which to mourn. Both have died on me, my wife and

my car. I feel strongly about my car, but I am also affected by my

wife. Without my car, I can't leave the house to keep myself from

being alone. My wife gave me two children, both of whom, of course,

no longer live with us, as was to be expected, as we in our youth left

our parents behind. With my car, I could visit my children, when they 

are not too busy.

Before she died, my wife urged me to find another woman. It's advice

I'd like to take up but not without a car. Without a car, I cannot find

myself another woman. That's the sum of it.

Eszenyi Fanni: A bóján túl

Sosem tanultál meg úszni.

Pedig ott kezdted el most te is, ahol én hat évesen.

Negyven felett már máshogy mennek a dolgok –

magyarázkodsz,

pedig nem kértelek számon.

Sosem tanultál meg úszni.

De tizenhárom évesen egyedül repültél Mongóliába

a nagymamáék után.

Ők pálinkát árultak,

te meg megtanultad,

hogyan mondják oroszul, hogy

ne menj az örvények közelébe.

не приближайтесь к водоворотам

Emlékszem, ahogy a győri fürdőben

nevetve úszok a forgó víz felé,

aztán csak kis idő múlva észlelem:

a többi gyerek már rég kiszállt a partra.

Azt hiszem, akkor éreztem először magányt.

Azóta mikor együtt utazunk, stratégiákat gyártok:

ha vízre zuhan a gépünk,

hogyan mentelek ki téged először.

Rám cáfolsz, azt mondod,

ahhoz túl nagy lenne a pánik.

És bárhogy próbáljuk,

nem tudjuk kitapintani az ülés alatti mentőmellényeket.

Sosem tanultál meg úszni,

pedig a sekély vízben sok a kisgyerek,

a kosz is zavaró

és ha leteszed a lábad,

meztelen csigákra emlékeztet az iszap.

Apámmal nem bírjuk sokáig,

pár perc után beljebb úszunk.

A bóján túlról visszatekintve

a legkönnyebb definiálni a magányt:

 

egy alak,

aki a partról nézi,

hogyan mossa a hullám

egyre messzebb

a két embert,

akit a legjobban.

Ágai Ágnes: Állókép

Hajat mosnak a fűzfák. 

Szép sörényüket bemártják a folyóba, 

és nézik a rezgő tükörképet, 

miközben szemüket csípi a hab. 

Ott állunk a parton, 

gyökereink összefonódnak, 

lombjaink szétterülnek. 

Erős sodrása van a múltnak, 

a hordaléka ránk rakódik.

Cambra Koczkur: Dear Senator,

My first-grader pours his own cereal.
He stands on a stool so his elbows
have room to bend, but still needs help
from mom if the milk bottle’s full.

My girl, five, wiggles as I weave quatrains of
gold on yellow ribbon through her hair and
speak our rhyming poems into the mirror.
“You carry my love with you,” we say.

Every weekday morning is the same.
I write couplets, hand draw cartoons,
put the notes atop nutbutter sandwiches,
fill bags with cracker-schools of fish.

After drop off, I turn on the news
and pray my children’s school
won’t be the one today—beg God
to protect my kids from your inaction.

Four million dollars is power past my reach,
so I send poems into the world, then hope,
like dandelion seeds they will take root
wherever they may land. This is yours to keep.

(Cambra Koczkur: “This poem is written in response to the STEM school shooting in Highlands Ranch, Colorado, last week and addressed to one of our current US senators who has taken $4 million from the NRA.”)

Johnson Cheu: Touring Harvard, 1986

We were discussing the college admissions scandals.

She couldn’t understand what would drive the wealthy

to such lengths, falsifying records or emancipating your child

to obtain unneeded financial aid. Dreams, I said, are fragile things

to try to keep intact. How the Disability Services Office at Harvard

occupied a secluded corner of the Administrations building,

the size of a janitor’s closet. The office too small to fit us,

someone came out to meet my dad and me for a dormitory tour.

One had no ramp outside, so after ascending the stairs

into the building, we greeted two Freshman studying in the box

window seat of their first-floor room overlooking the Charles River,

like two Hollywood extras from Rob Lowe’s Oxford Blues.

No elevator in the building, laundry room in the basement.

But really, all you do at Harvard is study anyway, the guide giggled.

Embarrassed, she took us across the river to another dorm,

which had an exterior ramp, but a sunken vestibule with no

ramp, no elevator. The tour guide went looking for assistance.

A young resident emerged, said, Yes, I know, every time

my grandma visits, she can’t come up. Trapped, waiting

in a vestibule, I’ve never seen my dad sadder, more resigned,

more disappointed. Every parent wants their child’s life to be better,

smoother, wants doors gone, or opened more easily, something

my father could not gift me. Fraud is wrong, cheating, wrong.

Other doors I have opened or broken down. My pedigree

has served without Harvard’s name, as will the resumes

of the children of the unscrupulous wealthy.

Still, there has never been a don’t belong, forbidden sign as clear,

never been a lingering what if as much as that trip etched

in my memory, my dreams, how you are just about to knock, hopeful;

your other hand reaching for the knob, for admittance,

until you realize that being an unimagined possibility

leaves you no space, no room to enter.

Szabó T. Anna: A változás

Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen,

keresel mást, ahol majd boldog lehetsz.

De csak veszíthetsz mindenféleképpen:

a múltadról a változás lemetsz.

Hiába viszel el mindent magaddal:

könyvet, törölközőt, edényeket –

itt marad majd a konyha és az udvar,

a házban hagyod majd a lényeget.

A homokozót, a garázst, a macskát,

a fal sárgáját napnyugta előtt,

a kopott, poros udvarban a hat fát,

az ólmos, mégis édes levegőt.

Vidd el levágott muskátli-palántád,

keress neki egy napos ablakot.

Ha itt hagyod a virágzó akácfát,

keress helyette másik fát, hatot.

Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted

dönteni minden változás felől.

Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg,

mielőtt régi házad összedől.

Ellie Shumaker (age 13): Read My Rocks

The kid asked me

Why do people like words so much

If words don’t do anything

They just sit there like

ROCKS

?

So I picked up a rock

And I said

There’s a pond

Throw it

Throw it away?

No—just throw it

And the ripples will reach

So far out

That you will never look at

ROCKS

The same way again

Arvis Viguls: Ők

Ők megmossák a kezüket ebéd előtt,

tányérjaikat később a pincér

két kézzel viszi majd el.

A férfi szépen vasalt inget visel,

öve kényelmesen fut körbe csípőjén,

megbízhatóan tart –

alaposan rá van csatolva a saját életére.

A nő hatásos nevű, erős parfümöt használ –

Szenvedély, Vágy, Bűn,

mégis folyton ártatlanul mossa a kezét,

és az arca is idegen –

finom, de nincs semmi emlékezetes benne.

Csak a szemhéjfesték evilági benne.

Amikor hazatérnek,

talán csak a vágy sajog majd formás és gondozott vonásaik mögött,

ahogy a görcs sajog egy futó lábaiban.

De simogatásaik üzletszerűek maradnak,

mindig olyanok, akár egy adásvétel.

Aztán a nő felkel az ágyból, hogy lemossa a sminkjét,

külön-külön zuhanyoznak majd,

külön-külön mossák a fogukat,

csak amit kiköpnek, az keveredik el a mosdóban.

Abban a fürdőszobában soha sem dugul el a mosdó,

abban a lakásban újak a vezetékek,

abban a házban erősek a csövek,

abban a negyedben hibátlan a csatornázás,

abban a városban a víztisztitás igen korszerű,

megbízható és hatásos, mint minden más is,

hiszen emiatt jöttek össze

épp ebben a városban,

ebben a negyedben,

ebben az épületben,

ebben a lakásban,

ezen az ágyon,

ahogy a két láb

térdei soha nem érnek össze.

-- Krusovszky Dénes fordítása

Turi Tímea: Méreghinta

Taníts meg köpni, mint a férfiak.

Taníts meg nyelni, mint a nők.

Ha az előadás elmarad,

elviselni a pluszidőt.

Tanítsd meg, hogy mi a magány,

tanítsd, hogy milyen köztetek.

Mutassátok meg, hogy söpörjek,

ha mindent összetörtetek.

Te nem tudsz semmit, és én nem fogok

neked mondani semmit mégsem.

Honnan van merszed? Hogyan gondolod?

Hogy nem sül rá a bőr a képre?

Mint állandó tömegű űrszemét,

úgy kering közöttünk a méreg.

Ha neked könnyebb, nekem nehezebb.

És mégis remélsz, és remélek.

Ha nekem könnyebb, neked nehezebb.

Azt hiszed, hogy átlátsz rajtam.

Hogy átlátok rajtad, én úgy hiszem.

Pedig minden röntgenkép egy fal.

Amikor kinyitsz egy ablakot,

én mindig bezárok egy ajtót.

Majd írhatunk egymásnak levelet.

Majd találkozhatunk a parton.

Tanuld meg a leckét gyorsan,

hogy minden elviselhető.

Tanulj meg esni, mint a férfiak.

Tanulj meg kelni, mint a nők.

Danusha Laméris: Small kindnesses

I’ve been thinking about the way, when you walk
down a crowded aisle, people pull in their legs
to let you by. Or how strangers still say “bless you”
when someone sneezes, a leftover
from the Bubonic plague. “Don’t die,” we are saying.
And sometimes, when you spill lemons
from your grocery bag, someone else will help you
pick them up. Mostly, we don’t want to harm each other.
We want to be handed our cup of coffee hot,
and to say thank you to the person handing it. To smile
at them and for them to smile back. For the waitress
to call us honey when she sets down the bowl of clam chowder,
and for the driver in the red pick-up truck to let us pass.
We have so little of each other, now. So far
from tribe and fire. Only these brief moments of exchange.
What if they are the true dwelling of the holy, these
fleeting temples we make together when we say, “Here,
have my seat,” “Go ahead—you first,” “I like your hat.”

Susan Browne: Strange ode

I wanted love so badly
I flew to Cedar Rapids
to stay with a man I barely knew,
and when I arrived at his house,
we chatted for a bit, and he poured
us each a glass of wine and after
a few sips asked if I’d pee
on his head. He was a psychologist,
so I hoped he was joking.
We’d met in a bar in San Francisco—
I was often in a bar in those days,
as if love lived there.
My father was an alcoholic,
and my mother had just died,
and looking back at who I was then,
I realize I was crazy from grief.
But at the time I didn’t know what
I was doing, and a stranger had asked
a strange question. “In the kitchen?”
I asked, because that’s where we were,
my small suitcase next to the chair.
“No,” the man said. “In the shower.”
I glanced into the living room: dark wood floor,
dark furniture, drapes closed in midafternoon.
Fear zithered my ribcage. I hadn’t told anyone
where I was. This man could kill me and bury me
in his backyard, and no one would ever find out.
“I think you’d enjoy it,” he said.
“And if you’d like me to, I can also pee
on your head.” “No, thanks.”
I tried to chuckle, but it sounded
like a chicken bone
was stabbing my larynx.
We went for a drive through a beautiful forest
by a river to his parents’ house. The father
wore a blue seersucker suit, and the mother’s dress
was patterned with peonies. His parents
were so kind I felt like I was their daughter.
When they asked about my family,
I said my mother had died in a car accident,
and while I cried, no one said anything
until I was able to stop. The mother held
my hand the whole time. After dinner,
her son and I sat in the backyard
eating ice cream.
I’d never seen fireflies before.
They made a gold constellation
like a sky of stars beneath the stars.
When we got back to his place, we put on
our pajamas and went to bed. He held me
close and told stories from his childhood.
“Shower?” he asked.
I said the fireflies were good enough.
In the morning, I decided to go home,
so he changed the ticket. At the airport,
he gave me a wrapped present, saying it
was something for my journey. As the plane
lifted off, I opened the package, a book:
You Can Be Happy No Matter What,
and I couldn’t put it down.

Kiss Judit Ágnes: Macska télire

Vegyél egy macskát. Vagy fogadj örökbe.
Egy félvak, koszvadt is megteszi,
vagy egy tépázott fülű csatakandúr,
ki éppen hitvány zsákmányát eszi
egy belvárosi, sötét kapualjban,
vagy egy autó alól pislog ki rád,
vagy elnyúlik az őszi napsütésben –
csak az a fontos, hogy legyen cicád.
Lehet girhes, vagy kövér, mint egy hurka,
öklömnyi szőrgombóc, még kék szemű.
Akár ajándékba is kérhetsz egyet,
macskához jutni roppant egyszerű.

Mert tél jön mindjárt, és hideg, és
mi lesz veled, ha nincs cicád?
Ki bújik be, hogy melengessen,melléd a takaró alá?
Ki dorombol füledbe éjjel?
(mancsát arcodra fekteti)
Ki kelt hajnalban nyávogással,
hogy rögtön enni adj neki?
Ki kaparja a bezárt ajtót,
mikor hazaérsz, ki örül?
Kunkorodó farkkal ki rajzol
nyolcasokat bokád körül?

Legyen egy macskád. Míg kávézol reggel,
öledbe mászik, éles karmai
behúzva, puha tappancsokon sétál
az életedben. Alig hallani.
Bundájából kipattognak a szikrák,
ágyadra gömbölyödik és dagaszt.
Bújj mellé, tanulj dorombolni tőle,
ketten könnyebb kivárni a tavaszt.

Ada Limón: What I didn't know before

was how horses simply give birth to other
horses. Not a baby by any means, not
a creature of liminal spaces, but already
a four-legged beast hellbent on walking,
scrambling after the mother. A horse gives way
to another horse and then suddenly there are
two horses, just like that. That's how I loved you.
You, off the long train from Red Bank carrying
a coffee as big as your arm, a bag with two
computers swinging in it unwieldily at your
side. I remember we broke into laughter
when we saw each other. What was between
us wasn't a fragile thing to be coddled, cooed
over. It came out fully formed, ready to run.

Kemény István: November, pánik

Reggelenként szélcsend, foltokban köd,
talajmenti fagyok .
Most követem el az apró hibákat,
amikből megítélnek.
Délre biztos, hogy mindig kisüt a nap,
és aki hajnalig hánykolódott,
az is felébred.

Két tündér ballag az erdőszélen,
mert nem parkol autó
a horizonton belül. Látszik
a leheletük, pedig most nem is
akart csodát tenni egyikük sem.
Ezután nem jönnek soha többé,
de nyugalmuk ma estig még
meglátszik majd a tájon.

Nagy baj lesz, ha addig nem
tanulom meg ezt a nyugalmat én is,
viszont ha sikerül, akkor
a szép, örök télnél
nem lehet rosszabb.

Susan Mitchell: The Dead

At night the dead come down to the river to drink.
They unburden themselves of their fears,
their worries for us. They take out the old photographs.
They pat the lines in our hands and tell our futures,
which are cracked and yellow.
Some dead find their way to our houses.
They go up to the attics.
They read the letters they sent us, insatiable
for signs of their love.
They tell each other stories.
They make so much noise
they wake us
as they did when we were children and they stayed up
drinking all night in the kitchen.